Háborútól rossz békén át az új háborúig

Trianon és a magyar autonómiák 1918 és 1947 közt (1.)

Juhász György – 2016.03.07. 02:56 –

Több európai autonómia természet- és lélekrajzát, kialakulásuk és működésük történetét három cikkben – Muravidék versus Åland-szigetek, avagy mire (lenne) jó az autonómia, 2015. szeptember 14.; Futball és autonómia a Feröer-szigeteken, 2015. november 9.; Karizmatikus személyiségek és kisebbségi autonómiák, 2016. január 8. – tekintettük át eddig e lapban. Sorozatunk zárásaként pedig a magyarság és az autonómiák viszonyával foglalkozunk a békediktátumtól napjainkig, két részben.

Trianon 20160307A békediktátum magyar aláírói, Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd távoznak a Nagy-Trianon Kastélyból (Forrás: Wikipédia)

Mikor is volt Trianon? E látszólag értelmetlen és „érettségitétel-szagú” kérdésre egyszerű(nek tűnik) a válasz. A békediktátumot, budapesti idő szerint 1920. június 4-én 16 óra 32 perckor írta alá a Versailles-hoz tartozó, La galerie des Cotteles-ben Benárd Ágoston népjóléti- és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd államtitkár. A Magyar Királyság elvesztette területének hetvenkettő százalékát és lakosságának csaknem hatvan százalékát. A történelmi Magyarország területe (Horvátország nélkül) 282 ezer km2-ről 93 ezer km2-re zsugorodott, tizennyolcmilliós népessége nyolcmillió alá csökkent, továbbá kötelezett volt kétszázmillió aranykorona háborús jóvátétel megfizetésére, húsz év alatt. A döbbenetes és rideg számok így néznek ki felőlünk.





Etnikai homogenizáció

A valóságban, a határon túlra kerültek szemszögéből másképpen, ugyanis a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia), Csehszlovákia és „Nagy-Románia” már 1918 késő őszén „készen voltak”, nem Trianonban születtek, hanem azelőtt másfél évvel. Így azután az idei „Trianon ’96”-os esztendő, az egyetemes magyarság szemszögéből inkább 98 év.

Az anyaországon kívül rekedt magyarok, Illyés Gyula szavaival „vé­reink, de nem honfitársaink” (mintegy 3,3–3,5 millió fő) rémálomként élték meg ezen éveket. El sem tudták képzelni, hogy sorsukat és ügyeiket ezentúl nem Budapestről, hanem Belgrádból, Prágából és Bukarestből intézik. Nagy részük nem is beszélt szerbül, szlovákul vagy románul. Mire a „békeszerződésen” megszáradt a tinta, az álom államaikat létrehozó szomszédaink („gyűjtőnéven” a kisantant szövetségesek) az újonnan szerzett területeiken otthonosan berendezkedtek, s azokat ősi földnek tekintették. Államformától függetlenül (Ausztria és Csehszlovákia köztársaság, Románia és a délszláv állam királyság lett) az új országok – a velük Párizsban kötött békeszerződésekben – minden, az etnikai kisebbségek védelméről szóló klauzulát aláírtak, de pont ellentétesen cselekedtek. Csehszlovákia még autonómiát is ígért Kárpátaljának (népszövetségi garancia mellett), amiből „természetesen” nem lett semmi, mint ahogy a gyulafehérvári román határozatokban (1918) fellelhető erdélyi autonómiára utaló ígéretekből sem. Ezekben merült föl térségünkben – modern, huszadik századi értelemben – először a területi autonómia fogalma. Helyette az elcsatolt területeinken mindenütt megindult (a finomabb eszközökkel máig tartó) kortárs kifejezéssel élve etnikai homogenizáció, az akkori úgynevezett belső gyarmatosítás folyamata. Ennek központi állami eszközei a kitelepítés, betelepítés, vagyonelkobzás, az állampolgárság megtagadása, az anyanyelv használatának korlátozása, közigazgatási átszervezés, kettős adópolitika, diszkriminatív földreform, a kivándorlás (a tengeren túlra is) elősegítése, névelemzés és etnikai kvóták bevezetése, egyházüldözés és megfélemlítés, iskolabezárások, hűségeskü és jogi diszkrimináció stb. voltak változatos, tartós és szinergikusan magyarellenes formában.





Párizs, Budapest, Genf és Berlin

A sokk- és a hatás-ellenhatás következtében az immáron Bécstől független, önálló Budapest (amit Trianon teremtett meg) kül- és nemzetpolitikai reakciója a párizsi békerendszerre nem is lehetett más, mint a teljes elutasítás, a területi revízió követelése („Vesszen Trianon!”), össztársadalmi konszenzus mellett. Ez független volt attól, hogy a kialakuló, majd megszilárduló Horthy-rendszerben a társadalmi osztály, csoport vagy egyén hol foglalt helyet, beleértve az első világháborúban a Monarchiáért hősiesen küzdő magyarországi zsidóságot is. Ez az álláspont csak a harmincas évek második felében „árnyalódik” némileg, elsősorban a gróf Teleki Pál személye körül csoportosuló értelmiségi elit és a népi írók köreiben az etnikai alapú területi revízió irányába. Ezen nézetrendszer kialakulásának alapját azon realitás részbeni elfogadása jelentette, hogy míg a Felvidéken, Észak-Bácskában, a Bánságban, a Partiumban, Észak-Erdélyben és Kárpátalján Beregszász térségében egységes magyar etnikai tömböket (szakkifejezéssel: tapadó etnikumok) vágott ketté a nagyhatalmak által, népszavazás nélkül kijelölt új határ, addig Dél-Erdélyben, Észak-Szlovákiában és a Szerémségben jelentős, számbeli többséget képező, román, szlovák, szerb és német-szász-sváb(!) lakosság mellett kisebbségben, szórványként élt az autochton (őshonos) magyarság.

Míg az 1919. június 28-án, genfi székhellyel megalakult Nemzetek Szövetsége (Népszövetség), amely bábáskodott a huszonötezer svédet érintő Åland-szigeteki autonómia létrehozásában (1921), megakadályozta a jugoszláv és a görög csapatok albániai beáramlását (1920–23), rendezte a moszuli határvitát (1926) stb., de a több százezres és milliós magyar kisebbségeket érintő felvidéki, erdélyi és délvidéki, adatokkal és tényekkel alátámasztott, jogsértést bizonyító beadványokkal kapcsolatban teljesen passzívan viselkedett, néma maradt. Különösen ellenszenves ez a magatartás, mivel a magyar kisebbségek a mai napig, immáron közel száz éve mindig alkotmányos keretek között, a „megadatott ország” (Szeli István) törvényei szerint küzdöttek/küzdenek egyéni és kollektív politikai-gazdasági-kulturális-nyelvi jogaikért.

Európa két világháború közötti megosztottságát tovább növelte az 1929–33-as gazdasági világválság, ami után olyan nagypolitikai „súlyponteltolódás” következett be, ami Párizs és London helyett Berlint, főszereplővé pedig Adolf Hitlert tette, aki már 1933 októberében kilépteti – a páratlan gazdasági felívelést megkezdő – Németországot a világszervezetből. Világosan jelezvén szándékát a versailles-i békében elvesztett német területek kérdésének „önálló” rendezésére, és 1935 januárjában bevonult a Saar-vidékre.

Szomszédaink, hatalmas területi nyereségük ellenére is „sajátosan” viselkedtek: a szerbeket alig lehetett még a Dél-Dunántúlról is „kizavarni” (Pécs megszállása 1918. november–1921. augusztus), a románok a Tiszáig tartották volna igazságosnak a határt, a csehek pedig Miskolcról álmodoztak Trianon után is, miközben Magyarország elkezdte fizetni a kétszázmillió aranykoronányi háborús jóvátételt legyőzőinek. Csak Rómában fogadták el gróf Bethlen István miniszterelnök kinyújtott jobbját (1927. április). A többi győztes nagyhatalom közömbös maradt hazánk sorsát illetően, amely így fokozatosan a fasizálódó Németország érdekkörébe került. Londont egész Kelet-Európa hidegen hagyta.





A térkép átrajzolása: 1938–1941

Az európai erőviszonyok jelentős változását tükrözve 1938. szeptember 29-én írták alá a müncheni egyezményt, amely a Szudéta-vidék sorsáról döntött. Ezt követte bő egy hónap múlva (1938. november 2.) az első bécsi döntés, amely a Felvidék déli részét (11 927 km2 1 062 022 lakossal) visszacsatolja Magyarországhoz. A két „bécsi konferencia” között a magyar honvédség, kihasználván pozicionális és informális előnyét, 1939. március 14. és 18. között bevonul Kárpátaljára, növelvén az anyaország területét (12 061 km2 és 694 022 lakos). Ekkor lettünk határosak Sztálin birodalmával, a Szovjetunióval. A Harmadik Birodalommal egy évvel korábban, amikor az magába olvasztotta Ausztriát (Anschluss) 1938. március 12-én.

A második bécsi döntés, 1940. augusztus 30-án Észak-Erdélyt juttatja vissza 43 104 km2 nagyságban, 2 577 260 fővel. Már háborús helyzetben történik meg a délvidéki bevonulás (Bácska, Drávaszög, Muravidék és Muraköz) 1941. áprilisában, amely 11 475 km2 terület- és 1 030 027 fő létszámbővülést jelent.

Összességében a Magyar Királyság területe ekkor 171 640 km2, népessége pedig 14 683 323 fő. Történelmi tényként kell elismernünk, hogy a jelentős terület- és népességnövekedés mellett, a majdnem homogén lakosságúnak tekinthető trianoni ország nagyszámú szlovák, ruszin, román, délszláv és német-sváb etnikummal bővült. A legnagyobb ez az arány (72 százalék ruszin) Kárpátalján. Teleki Pál miniszterelnök éppen ezért törvényes autonóm státust (Kárpátaljai Vajdaság) javasolt a magyar parlamentben, melynek megvalósítását a háború utáni időszakra halasztotta a törvényhozás. Fenti adatok összegzéseként megállapítható, hogy ekkor tükrözte legjobban a többség/kisebbség arány a Kárpát-medence valós etnikai képét, miközben még így is jelentős magyar kisebbség rekedt az anyaország határain kívül.

A marxista történetírás alfája és ómegája a Szovjetunió, szűkebben és ideológiailag Moszkva. Második világháborús szerepünket is a kassai bombázást (1941. június 26.) másnap követő, Szovjetunió elleni hadba lépésünktől számolja, ami katonailag igaz. A Németországgal már hadban álló Egyesült Királyság (Anglia) a délvidéki bevonulással párhuzamosan, 1941. április 7-én megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat hazánkkal, ami nem hadüzenet ugyan, de szinte fölér azzal.

Ha lehet úgy fogalmazni, Magyarország még „vesztesebb” volt a második világháborúban, mint az elsőben. Teljesen legyőzve, kiszolgáltatva, szövetségesek nélkül, a szovjet haderő által megszállva, romokban heverve (a „nagy háború” alatt minimális hadiesemény zajlott hazánk területén, a „trianoni részén” még annyi sem, a „második háborúban” nyolc hónapig volt hadműveleti terület), sorsára hagyva. Emberveszteségünk (az összlakossághoz viszonyítva) meghaladta Németországét (hat százalék), és a Szovjetunióét (8,4 százalék), összességében több mint egymillió főt tett ki. Ez az elborzasztó szám négy fő „tételből” állt össze: katonai és civil áldozatok, a magyarországi zsidóság áldozatai és a hadifoglyok igen magas halálozási arányszáma. A nemzeti vagyon negyven százaléka pusztult el. A gyárak ötvennégy százaléka, a vasúti sínhálózat negyven százaléka semmisült meg. Elpusztult a marhaállomány negyvennégy százaléka, a lovak ötvenhat százaléka, és a sertések ötven százaléka. Budapesten megsemmisült harmincezer lakás és az összes Duna-híd. Összeomlott a kül- és belkereskedelem, megbénult a gazdaság.

Így ért véget az általunk vizsgált korszak első része, melyet az egyetemes magyarság egységének helyreállításáért folytatott a „trianoni” Magyar Királyság. Hazánk újra készült a békekötésre, újra „indult” Párizsba, annak helyszínére. Eleink, közvetlenül a háború után nem sejtették, hogy az még Trianonnál is rosszabb lesz.

(Folytatjuk)

A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főmunkatársa