Bayer ZsoltTűrhetetlen (7.)

Álláspont. Miután vázlatosan megismertük Hóman és Lukács életútját, talán érdemes eltöprengenünk azon, honnan is ered kettejük megítélésének különbsége

Bayer Zsolt – 2016.03.05. 03:53 –

Miután vázlatosan megismertük Hóman és Lukács életútját, talán érdemes eltöprengenünk azon, honnan is ered kettejük megítélésének különbsége, miért lehet egyikük tagja a kánonnak, miért állhat szobra köztéren és a Corvinus egyetemen is, míg a másiknak nem?

Az életút ismeretében kimondhatjuk: Hóman iskolaalapító volt, emberbarát, a szegények pártfogója és istápolója, reformer, Székesfehérvár felvirágoztatója (ezért akarták ott felállítani a szobrát), ezen felül tudós történész. Ugyanakkor antiszemita politikus, a zsidótörvények előkészítője és támogatója, aki mindvégig, a józan ész határain messze túl támogatta Magyarország második világháborús részvételét, és kitartott akkor is tév- és rögeszméi mellett, amikor már nem lehetett kitartani.

Lukács György szintúgy tudós filozófus, világhírű gondolkodó. Ugyanakkor egész életében egy gyilkos eszme és ideológia lelkes híve, támogatója, sőt ideológusa. Élete egy szakaszában pedig valódi terrorista, gyilkos, akinek kezéhez nem áttételesen, hanem a legvalóságosabban is vér tapad. Még az 1956-os tisztítótűzben sem merítkezett meg, inkább utóbb elfogadta ’56 leverőinek és vérbefojtóinak kinyújtott jobbját, belépett közéjük, és élete végéig – igazi szellemi verőlegényként – azzal volt elfoglalva, hogy „kiirtsa”, eltüntesse a magyar szellemi életből a „polgári” elemeket, gondolkodókat, írókat és alkotókat. Hóman Bálint és Lukács György ugyanannak a kornak – rettenetes kornak – voltak gyermekei.

Társadalmi státusuk – születésük pillanatában – azonos. Mindketten a felső-középosztályból érkeznek, bár egyikük keresztény, másikuk pedig zsidó. De a zsidó asszimilálódott, polgári zsidó, aki már nemesi oklevelet, kutyabőrt is vásárol magának, s ezt nagyon fontos megjegyeznünk, majd később látni fogjuk, miért.

Hóman és Lukács politikai szerepvállalása, a politika színpadán játszott szerepük, viselt dolgaik minden józanul gondolkodó ember számára elfogadhatatlanok. Hóman Bálint és Lukács György egyaránt elkövette az egyik legnagyobb bűnt: hittek a kollektív bűnösségben, és résztvevői voltak a kollektív bűnösség alapján alkalmazott büntetéseknek, megtorlásoknak, igazságtalanságoknak. Hómant is elsodorta a Tanácsköztársaság, a patkánylázadás kiváltotta általános antiszemita hullám, s a zsidók általános bűnösségét hangoztatva, faji alapon a kirekesztés álláspontjára helyezkedett, és magyar állampolgárokat kívánt kirekeszteni a társadalomból.

A zsidó Lukács ezzel szemben ideológusa lett egy embertelen, terrorista eszmerendszernek, amely csak fegyver és vér által tudta elképzelni az emberi haladást, amely abban hitt, hogy az emberiség végső boldogságához hullahegyeken át vezet az út. Lukács nem faji, hanem osztály alapon gondolta kirekeszteni, sőt, kiirtani az emberek egy részét, s – ellentétben Hómannal! – ideológiáját tevőlegesen is képviselte, vagyis részese volt személyesen is emberek meggyilkolásának. S Lukács élete végéig kitartott az eszme mellett, s embertársai tönkretételét élete végéig gyakorolta. Hómant, a keresztény történészt a háború után háborús bűnösként elítélték, akadémiai tagságától megfosztották, a szó legszorosabb értelmében halálra kínozták, holttestét jeltelen tömegsírba hajították a váci rabtemetőben. Lukácsot, a zsidó filozófust élete végéig a legnagyobb megbecsülés övezte. Világhírén csorba nem esett, ha saját elvtársai olykor mellőzték egy kicsit, az csak jót tett neki és nimbuszát növelte. Kommunista kultúrpolitikus lett 1945 után, iskolájában nőtt fel a rendszerváltás nemzedékének egyik markáns ága (ami sok mindent megmagyaráz a rendszerváltással kapcsolatban is). Lukács akadémiai tagsága jogfolytonos, Budapesten szobra áll, a hivatalos kánon egyik legmegbecsültebb, leginkább kikezdhetetlen alakja.

Huszonhat évvel a rendszerváltoztatás után ideje feltenni a kérdést: rendben van ez így? Nem. Nyilván nincs rendben. Ma vannak, akik csak a keresztény történészt tagadnák ki továbbra is a kánonból, hajítanák emlékét és szobrát a szemétre. Vannak – kevesebben – akik Lukács emlékezetével és szobrával tennék ugyanezt, és vannak, akik mindkettejüket a szemétre vetnék. Érdekes írás jelent meg ebben a tárgykörben a Népszabadságban, még 2015 nyarán, Bodnár Dániel tollából: „Végezetül érdemes néhány mondatban kitérni arra a nagyfokú tájékozódásképtelenségre, ami ennek az abszurd folyamatnak az örvén újra a felszínre került. Abba a korlátozott hatókörű diskurzusba, amely meglehetősen egyoldalú módon zajlott a konzervatív sajtóban, természetesen beköszönt a relativizálás szelleme is. Lukács György, a nyolc ember halálát követelő poroszlói tizedelés egyik elrendelője 1948-as akadémiai tagsága máig fennáll, és ennek »botránya« kerül összevetésre Hóman 1929-ben elnyert, majd 1946-ban visszavont tagságának kérdésével. Szükséges rögzíteni, hogy Lukács (fel nem mentve őt aljas tettei alól, és nem kitérve a szellemi diktatúrában vállalt szerepére) az 1918-tól a háború végéig terjedő időszakot nagyobb részt elvtársai által elrendelt számkivetésben, a háború utáni időszak egy jelentős részét indexen, szellemi száműzetésben töltötte. Hóman életútjának legnagyobb részében ezzel szemben hatalmi pozícióból hajtotta végre sokszor vállalhatatlan tetteit. Az, hogy Lukács Györgynek, a magyar nyelven (is) egyetlen ténylegesen világhírű, huszadik századi humántudományos gondolkodónak helye van a nemzeti intellektuális kánonban, éppoly megkérdőjelezhetetlen, mint Hóman hasonló pozíciója. Az azonban, hogy bármelyiküket politikailag vagy jogilag rehabilitálni kellene, önmagában is tisztességtelen felvetés. Egy erkölcsileg feddhetetlenként nyilvántartott intézmény, az Akadémia tagságának nyilvánvalóan rossz szándékú kérdése így egyedül úgy vethető fel: van-e helye Lukács Györgynek – és erről akár nyilvános vita is kezdeményezhető – benne. De olyan felszólításként semmi esetre sem, hogy Hómannak legyen újra helye a tagok között.”

(Folytatjuk)

 

Bayer Zsolt: Tűrhetetlen (7.)Miután vázlatosan megismertük Hóman és Lukács életútját, talán érdemes eltöprengenünk...

Közzétette: Magyar Hírlap – 2016. március 4.