Belső impressziókból táplálkozó mágikus-látomásos festmények

Balázs János munkái „zűrzavaros rejtelmek”, amelyekben „ott bujkál a világ egész létezése”

Kocsis Katica – 2016.03.03. 01:59 –

Balázs János festményeiben belső víziói ötvöződnek a cigánymesék misztikus világával és a valóság elemeivel. A salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum Glóbusz című kiállítása ezekből a mágikus-látomásos művekből mutat be egy válogatást a roma származású alkotó születésének száztizedik évfordulójára emlékezve.

Szurrealista-kompozicioA Szürreális kompozíció oltárasztallal című munkán az élénk színek és a gazdag motívumhasználat is szembetűnő: a cigány népi elemek mellett szimbolikus alakokat is látunk (Fotó: Dornyay Béla Múzeum)
A salgótarjáni Dornyay Béla Mú­zeum Glóbusz című kiállításával Balázs János cigány származású alkotó előtt tiszteleg születésének száztizedik évfordulója alkalmából. A kiállítás különlegessége, hogy a festő és rajzoló Balázs János mellett a művész lírai és prózai munkásságát is megismerhetjük, a festmények mellett ugyanis szép számmal szerepelnek a tárlaton az alkotó versei, kéziratai is. A szervezők ezenfelül törekedtek arra is, hogy Balázs munkásságát méltó kontextusba rakják, azt elhelyezzék Salgótarján történetének egy jellegzetes korszakában.

A kiállítás két nagyobb egységből épül fel: a falakon szereplő nagyobb vásznakat a kiállítótér beugrójába installált enteriőr egészíti ki. Ez utóbbi tér falait semleges színű papírral vonták be, ami egyrészt még jobban előtérbe állítja a rajta elhelyezett munkákat, ugyanakkor ennek az egyszerű és olcsó anyagnak szimbolikus jelentése is lehet: utalhat a remeteként élő Balázs János szerény, nélkülöző életmódjára, esetleg még arra is, hogy a művész, ha vászon híján maradt, akkor akár tíz-húsz filléres rajzlapokra, sőt még saját ingjére is festett.

Az enteriőrben Balázs János kisebb méretű tanulmányai, festményei, valamint verseinek kéziratai szerepelnek látszólag véletlenszerűen, rendszertelenül rendezve, azonban jobban megvizsgálva világossá válik, hogy a képzőművészeti és a lírai alkotások egymással szoros kölcsönhatásban állnak. Az egy tárgyra koncentrálás helyett sokkal inkább az ide installált művek kontextusai, azok viszonyai a fontosak: ezekből a munkákból ugyanis Balázs János valósága, a cigány sors mindennapi megélése és a salgótarjáni lét rajzolódik ki. Az egyik falon belső terekről – székről, cipőről, zenedobozról – készített, van Gogh és Cézanne stílusára is emlékeztető festményeket találunk a versek mellett, amelyekből Balázs János személyes környezete rajzolódik ki, míg a szemben lévő falon a házakat, utcákat kékekkel, zöldekkel és Gauguinhez hasonló kontúrozással, színkitöltéssel megfestett munkák egy városi környezetet, a pécskődombi cigánytelepet jelenítik meg. A belső falra inkább absztrakt és szürreálisabb munkák kerültek, ugyanakkor érdemes még kiemelni a sarokban meghúzódó kis festőállványra helyezett képet is, amelyen szintén a cigánytelep elevenedik meg némi konstruktivista beütéssel.

Az avantgárd hatások a másik egység nagyméretű vásznain is megjelennek, ami azért nagyon izgalmas, mert Balázs János teljesen autodidakta módon fejlesztette magát, alakította ki egyedi világlátását. A művész festményeiben ezért inkább belső víziói ötvöződnek a cigánymesék misztikus világával és a valóság elemeivel, és bár úgy tűnik, hogy Balázs az modern irányzatok elemeiből építkezett, valójában egy érzelemgazdag, belső impresszió alapján dolgozott. Ez a mostani kiállítás is Balázs János „glóbuszára”, a maga teremtette izgalmas belső világra irányítja a figyelmet.

Ezek a festmények Balázs János megfogalmazásában „zűrzavaros rejtelmek”, amelyekben „ott bujkál a világ egész létezése”. És valóban: a vásznak többsége a lét nagy kérdé­seit, az emberiség sorsát boncolgatják. Az Apokalipszis című munkán forrongó, örvénylő formák kapcsolódnak egymásba és töltik ki a vásznat, míg a Szétlátásaim a világba vagy A Nap szerelmese hasonlóan szürreá­lis, látomásos víziót fest fel. A Balázs Jánosra oly jellemző, tudatosan megszerkesztett művek a zsigereinkbe tekintenek, elementáris erővel ragadnak magukkal.

A most kiállított munkák között találunk olyanokat is, amelyek inkább a valóság elemeiből építkeznek és a cigánytelepi élettel, a cigány sorssal foglalkoznak. A Nő virágcserepekkel például egy roma asszonyt jelenít meg, a kép izgalmát azonban elsősorban az ornamentikus virágmotívumok adják, míg Az én népem című munkán három cigányt látunk guggolva, munka közben, őket pedig sosemvolt növényzet öleli körül. A látomások és a valóság fonódnak egymásba többek között a Szembenézve és a Lakótelepi házak című vásznakon is. Ez utóbbi előterében a növényzet lángnyelvekre hasonlít, amelyekből egy furcsa alak bontakozik ki, és ezek mögött jelennek meg a szabályos, geometrikus elemekből építkező háztömbök.
A kiállított vásznak közös jellemzője a monumentalitás, a képfelületet teljesen betöltő motívumok összekapcsolása, valamint a felfokozott, tobzódó színhasználat. Ezek legintenzívebben a kiállítás fő festményén, a Szürreális kompozíció oltárasztallal című munkán köszönnek vissza. Ezen a vásznon Balázs több tér- és idősíkot tolt egymásba, így bár a valóság elemeiből építkezik, mégis szürreálissá, groteszkké válik. Az élénk színek mellett a gazdag motívumhasználat is szembetűnő ezen a munkán: a cigány népi motívumok, valamint a mágikus, misztikus elemek mellett szimbolikus jelentéssel bíró állatok – baglyok, kutyák – is szerepelnek.

A kiállítótérben a festményeket kisebb tablók választják el egymástól, amelyeken a művészről és a cigánytelepi létről látunk fotókat, ezek pedig Balázs jános egy-egy versével egészülnek ki, így a festmények kontextusáról, születési helyükről és körülményeikről is többet megtudhat a látogató, miközben jobban elmélyedhet Balázs János lírai munkásságában is. A sarokban futó vetítések is a művész életkörülményeiről beszélnek részletesebben, míg az alattuk található vitrinekben az alkotó vázlatfüzeteit, kéziratainak gyűjteményét lehet megtekinteni.


A cigány művészettörténet itthon a ’70-es évektől indult el

A roma képzőművészet művészettörténetileg még némileg feltáratlan területnek számít, egyrészt azért, mert a 20. század közepéig a cigány alkotók nem tömörültek csoportokba, egymástól függetlenül alkottak, így irányzatok és vonulatok sem alakultak ki, ezért esetleges volt, hogy mely művészek neve épült be a kánonba, illetve, hogy a kanonizált alkotó cigány származása ismertté vált-e (például Otto Muellert rendre német, Serge Poliakoffot pedig hol orosz, hol francia művészként definiálják). A kortárs cigány képzőművészet esetében pedig sokszor az okozza a problémát, hogy a roma kultúra értelmezéséhez, befogadásához még nem áll rendelkezésre a megfelelő keret.

Az első romaként számon tartott képzőművész Antonio Solario itáliai reneszánsz alkotó, akit Lo Zingarioként vagyis Cigányként emlegettek a kortársai. A fegyelmezett ábrázolásmód mögött megbújó szenvedélyesség jellemezte munkáit. Az alkotó legjelentősebb műve a Szent Benedek életét megörökítő húszdarabos freskósorozat.

A művészettörténet őt követően sokáig nem tart számon cigány származású képzőművészt, ami betudható annak, hogy a 16-18. századi cigányellenes törvények nemcsak a romák társadalmi beilleszkedését, hanem képzőművészetük gyakorlását sem tették lehetővé. Persze lehettek a korban roma származású festők, szobrászok, azonban őket valószínűleg mint nem cigány alkotókat tartja számon a művészettörténet.
Oros-Klementisz Marianna Cigányok a képzőművészetben a vászon egyik és a másik oldalán című esszéjében hangsúlyozza, hogy a cigány képzőművészet kibontakozása elsőként Nyugat-Európában az 1930-as években kezdődik meg. Ekkor már csoportosan jelentkeznek a roma származású alkotók, akiknek munkássága szervesen illeszkedik a különféle avantgárd irányzatokba, jó kapcsolatot ápoltak a kortárs képzőművészekkel: Otto Mueller a Die Brücke csoport tagja, Serge Poliakoff Vaszilij Kandinszkij, Sandra Jayat pedig Marc Chagall baráti köréhez tartozott. A cigány képzőművészek nyugat-európai jelentkezésének központja Párizs, ahol „nem külső, természet- vagy formautánzó látásmódjukkal, hanem eredendően belső látású képalkotásukkal váltak különlegessé”.

A nyugat-európai cigány művészeknél kimutatható a roma kultúrához való kötődés is, ami sok esetben a témaválasztásban mutatkozik meg, de jellemző, hogy műveiken visszaköszön a roma népviseletek élénk színvilága, illetve hogy érzelemgazdag, belső impresszió alapján dolgoznak.

Közép- és Kelet-Európában – így Magyarországon is – a hatvanas-hetvenes években jelennek meg markánsan a cigány képzőművészek. Ők vagy képzett alkotók, akik leginkább a reneszánsz kultúrához nyúlnak vissza (például Péli Tamás vagy Szentandrássy István) vagy autodidakta művészek, akiknek műveit inkább a naiv, figurális ábrázolásmód és spontán expresszivitás jellemzi (Oláh Jolán, Pongor Beri Károly vagy Balázs János).
Az utóbbi évtizedekben a cigány képzőművészet befogadása terén apró változások figyelhetők meg: az autonóm roma kulturális intézményrendszer lassú kiépülése, a többségi társadalmak finom érdeklődése az egzotikusnak számító cigány művészet iránt talán segítheti e terület jobb megértését és szélesebb körben való megismertetését.

A ’70-es évek végétől itthon is gyakoribbá váltak a cigány művészeti tárlatok (például 1979-től a Népművelési Intézet három országos kiállítást szervezett, ahol többek között Oláh Mária vagy Omara, a ma már nemzetközi hírű cigány festő először állított ki.) Egyre több szakmunka is születik a témában, Kerékgyártó István és Junghaus Tímea vált a téma fontos kutatójává.

A Néprajzi Múzeum 1995-ben hozta létre önálló roma gyűjteményét, amelyben szép számmal szerepelnek cigány képzőművészeti alkotások, de 1997 és 2001 között a Soros Alapítvány is intenzíven gyűjtötte a roma festők és szobrászok műveit. A cigány képzőművészet elismertségének növelésében fontos mérföldkőnek számított a 2007-es velencei biennále önálló roma pavilonjának megszervezése is, hiszen korábban e fesztiválnak sem volt cigány művész kiállítója.


A remete, aki limlomból rakta össze a világot
Balázs-JánosBalázs János (Fotó: MH)
Balázs János 1907-ben született Alsókubinban. Már gyermekkorában is vonzódott a festéshez, a rajzoláshoz és az íráshoz. Ahogy önéletírásában is megfogalmazza: kisgyerekként szívesen járt a szeméttelepre, ahonnan újságokat és képeslapokat gyűjtött össze. „Minden nyomtatott írást elolvastam, minden képet, ábrát csodálva bámultam, s amelyiket a legszebbnek találtam, ösztönömtől hajtva elkezdtem tiszta lapra lemásolni” – írja. Szenvedélyesen rajzolt és olvasott, a magyar nemzet majd’ minden szellemóriását, művészét, költőjét és íróját lemásolta. Azonban a szülei nem nézték jó szemmel ténykedését, szidalmazták és haszontalannak nevezték, mire ő megsértődve összetépte és elégette rajzait. Nem is foglalkozott a művészettel egészen hatvanhárom éves koráig: remeteként, a világtól elvonulva élt, és csak 1968-ban kezdett ismét festeni a salgótarjáni gyerekek unszolására, akik nem ritkán rajzlapot, vásznat, festéket, ecsetet vittek neki. Ezzel a lépéssel megindult „az érthetetlenségig fokozódó, összevisszaságba csúcsosodó, fantasztikusan összpontosuló, életformákban gomolygó, visszás színezetű, borongós ábrázolás”.
A festő felfedezését is a véletlen segítette: egy építész-grafikus látta meg Balázs munkáit, majd rábeszélte az alkotót, hogy néhány kisebb képét küldje be a Magyar Nemzeti Galéria naiv gyűjteményébe véleményezésre. F. Mihály Ida művészettörténész 1971 februárjában látogatta meg Balázs Jánost Salgótarjánban, szűk kunyhójában a mennyezetig felhalmozva száznál több festményt talált. A látott képek sem a paraszt festők, sem az úgynevezett vasárnapi festők műveihez nem hasonlítottak. Az eredetiség, az egyéni látásmód mellett a szemlélőt megfogta a képek különös, bizarr világa.      
       
Első kiállítását (amelyre el sem ment, hisz ő „már látta a képeket”) 1971 nyarán Salgótarjánban rendezték. További néhány alkotó évében képei bejárták fél Európát, egyaránt hirdetve a naiv, a cigány és a magyar festőt, ő maga azonban soha nem hagyta el a pécskődombi cigánytelepet, és még a képeitől sem volt hajlandó megválni, egyetlen esetet kivéve: egyszer tizenhárom képét eladta, hogy versei kötetben is megjelenhessenek Füstölgések címmel.

Később a média is felfedezte: a Corvina Kiadó Ecsettel és irónnal című kötete a verseiből és képeiből ad válogatást. Portréfilmet készítettek róla, tévériporterek, újságírók faggatták, ő azonban nem tudta feldolgozni a népszerűséget, hamarosan le is bénult, így utolsó éveit mozgásképtelenül, ágyhoz kötve, önmarcangolással, tétlenül élte meg. 1977-ben, hetvenegy évesen, Salgótarjánban halt meg.

Balázs János egyedülálló jelensége volt és marad a magyar és a nemzetközi festészetnek. Egyedi, utánozhatatlan festői nyelvet dolgozott ki. Úgy festett, mint egy gyermeknek maradt felnőtt – így tudta látni és láttatni a világot, fantasztikus színekkel, állatokkal, tájakkal és emberekkel.


A roma népirtásra emlékeztek

Az emberi erőforrások minisztere szerint hatalmas erőtartalék van a roma kultúrában és történelemben. Balog Zoltán Budapesten, a roma holokausztra emlékező kulturális esten így fogalmazott: a mi kötelességünk, hogy fölszabadítsuk és a közös jövő szolgálatába állítsuk ezt a hatalmas potenciált.

A miniszter rámutatott: Magyarországon ma már van irodalma, van visszaemlékezés-kultúrája a roma népirtás szörnyű tragédiájának, ezért ma már senki nem mondhatja, hogy „nem voltam tájékozott”. Balog Zoltán szólt arról is, hogy a rendszerváltoztatás megteremtette a szabadságot és ezzel együtt a lehetőséget, hogy „szembenézzünk a múlttal, hogy újra felfedezzük azokat, akikkel sorsközösségben vagyunk”. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a roma holokauszt is sokáig kibeszéletlen, meghamisított történelmi esemény volt. Az elhallgatott tényeket, összefüggéseket ezért „nekünk kötelességünk föltárni, megírni, a tényeket tudományos alapon feldolgozni, közzétenni, hogy mindannyian találkozhassunk a múlttal” - fogalmazott.

Balog Zoltán kitért arra, hogy 2012-ben, Európában elsőként, belekerült a Nemzeti Alaptantervbe a roma kultúra és történelem, és benne a roma holokauszt témája. A holokauszt-emlékév programsorozatban pedig több program is foglalkozott a roma népirtással - mondta.

A kedd esti kulturális program az ünnepélyes megnyitása volt a tegnapi konferenciának a Magyar Tudományos Akadémián, amelyet a magyar Nemzetközi Holokauszt-emlékezési Szövetség (IHRA) elnöksége szervezett a budapesti Tom Lantos Intézettel és a Jezsuita Roma Szakkollégiummal, és amely a romák elleni népirtásnak állít emléket. Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség uniós ügyekért felelős államtitkára, az IHRA soros elnöke kiemelte: az esemény célja, hogy felhívja a figyelmet a közösségi médiában terjedő gyűlöletbeszédre és annak veszélyeire.