Az öngóllá lett „kormánybúcsúztató”

Húsz éve hangzott el Torgyán József elhíresült „féregirtó” beszéde, amellyel többet ártott saját pártjának, mint ellenfeleinek

Kávássy János Előd – 2016.03.02. 00:55 –

Ma már a hazai politikatörténet része Torgyán József és az általa húsz éve elmondott híres-hírhedt „féregirtó beszéd”, amely főként sajátos hangneme és stílusa miatt vált emlékezetessé, de valójában a népszerűsége csúcsán álló pártjának ártott vele.

„Honfitársaim, magyarok! Ál-liberális undorító férgek és dögkeselyűk lepték el hazánkat, és amíg a liberális férgek belülről rágják édes hazánk nemes testét, addig a liberális dögkeselyűk kívülről tépik, szaggatják az ezer sebből vérző, Trianonban megcsonkított, Párizsban tovább kurtított szerencsétlen nemzetünket – de mi nem engedjük!” – így indította Torgyán József, a Független Kisgazdapárt elnöke 1996. március 14. estéjén „kormánybúcsúztató beszédként” felkonferált, egyszerre agitált és agitáló beszédét.

Az 1990-es, ’94-es, ’98-as országgyűlési választások harmadik, negyedik, harmadik helyezettjeként az FKgP ekkor – hangsúlyosan: ellenzékben – népszerűsége (egyik) csúcsán állt, 25 százalék feletti (egyesek szerint 30 százalékos) támogatottsággal, ám az 1996. március 15. előestéjén elhangzott beszéd ezt – nyilvánvalóan Torgyán eredeti szándékaival ellentétben – negatív irányba befolyásolta. A kormányzó koalíció pártjai (MSZP, SZDSZ), a média, s az ekkor szintén ellenzéki Fidesz tudatosan fókuszálta és túlpörgette az FKgP elnökének túlzó (s eredményüket tekintve szerencsétlenül megválasztott) frázisait, illetve maximalizálta az esemény látványos tömeg- és erődemonstrációjának ostorcsapás effektusaként kivetülő zsigeri félelmeket.

Kétségtelen, hogy az FKgP rendezvényére meglehetősen feszült és frusztrált időszakban került sor: miután az 1994. májusi választásokon a rendszerváltással a nyakukba szakadt létbizonytalanságot „megtorló” választópolgárok protest- szavazatokkal büntették az MDF-et, s hatalomba emelték az MSZP–SZDSZ- kormányt, az 1995 nyarán érvénybe léptetett gazdasági és szociális megszorítások (a hírhedt, ám sok szempontból elkerülhetetlen Bokros-csomag) közfelháborodást keltettek, s tovább fokozták az emberek elégedetlenségét. Az ilyen körülmények között százhúsz–százötvenezres (némelyek szerint kétszázezres) tömeget megmozdítani s a Parlament előtt felvonultatni képes ellenzéki rendezvény a magyar politikai erőtér minden szereplőjét meglepte, s talán meg is rettentette. Igaz, Torgyán József személyét és habitusát ismerve nem valamely virtigli radikalizálódás aggasztotta a többi pártot, hanem a harsány populizmus által meg- és elragadható választók potenciális száma. Jól jelzi ezt, hogy ezen ad hoc helyzetben az érthetően reagáló kormányerők mellett az Országgyűlésben liberális kispártként reprezentált, ám 1996-ban már szintén felszálló ágban lévő Fidesz képviseletében Szájer József határolódott el Torgyántól és az FKgP-től, saját pártját kizárólagossággal a „mérsékelt polgári erőként” igyekezve bemutatni.

Valójában, lefejtve a később tudatosan túlexponált, a kisgazdák számára nagyon is kétélűnek bizonyult verbális túlzásokat, Torgyán alapvetően „Magyarország legkárosabb kormányát” – egyben visszatérően és direkt módon a miniszterelnök, Horn Gyula személyét – támadta, s a „liberál-bolsevista veszélyt” hangsúlyozva, a nemzeti egység nevében a parttalan privatizáció, a munkanélküliség, a népességfogyatkozás, s az akkor aktuális román oktatási/nyelvtörvény ellen szólalt fel. Torgyán beszédének tartalmi részét tehát igen nehéz lett volna támadni, ezért ütötte le mindenki a beszéd – főként a zárszóként elhangzó „A liberális férgeket félrerúgva, a dögkeselyűket elkergetve valódi nemzeti politikát kell megvalósítanunk” – harsogó populizmusának necceit. Mindent összevéve, ha 1996. március 14-én Torgyán József nem kerül (rá oly annyira jellemzően) saját, illetve az ott és akkor összegyűlt tömeg szuggesztív erejének hatása alá, s csak egy fokkal kevésbé érzékletes és támadó szóképekkel operál, beszéde összhatásában sikeres lehetett volna, hiszen egyszerű és népszerű gondolatokat kommunikált.

Mielőtt bárki elfogultsággal vádolna meg, jelzem, Torgyán József politikusi habitusa engem sosem vonzott (sőt), s meglehet, huszonéves fejjel figyelve a híradásokat magam is talán Szájer Józsefnek adtam igazat. Az 1996. tavaszi aktuálpolitikai mirage-on immár két évtizeddel túl azonban egy olyan beszédet találunk, mely minden korábbi kisgazda politikus visszatekintése szerint leginkább magának az FKgP-nek, a párt népszerűségé­nek ártott. A kevesebb (nem túl ízléses) frázis legvalószínűbben több lett volna: nemcsak megerősíthette, de emelhette is volna a középpárt ázsióját. A „férgeket” és „dögkeselyűket” Torgyán a szocialista-liberális koalíciónak szánta, ám saját fejére és pártjára hullottak vissza. Ahogy később, ma már gyakran maga-maga által is kárhoztatott döntései, lépései, meg nem értései – melyeket kihasználva 2002-re őt és pártját sikeresen nivellálták.

A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos munkatársa