Ludwig EmilSzoborsors Magyarországon

Magyarország bizonytalan területnek számít a köztéri szobrok hosszú távú biztonságát, helyben maradását illetően…

Ludwig Emil – 2016.02.25. 03:24 –

Zavarodottan és keserűen keresi a helyét Magyarországon Hóman Bálint szobra. Székesfehérvár – megyei jogú város és püspöki székhely – elöljárósága megtagadta az engedélyt tavaly a két világháború között történész-professzorként, országos tudományos intézmények vezetőjeként és kultuszpolitikusként híressé lett tudós helybeli tisztelőitől, hogy emlékművet állíthassanak a személyének.

A szoborállítással szembeni országos politikai kifogás – a szélsőbaltól a jobbközépig – az volt, és maradni látszik, hogy Hóman töltötte be 1932 és 1942 között a magyar királyi vallási és közoktatási miniszter posztját a Gömbös-, Darányi-, Imrédy-, Teleki- és Bárdossy-kormányokban, de főként az, hogy az országgyűlés, majd a nemzetgyűlés képviselőjeként a háború végéig kitartott a német támogatással hatalomra jutott Szálasi-rezsim mellett. Az pedig kollaboráció volt a javából. Utólag mindenki okos, ám azt előre látnia kellett volna a nagy kaliberű, nemzetközileg elismert történelemtudósnak, keresztény közéleti embernek, hogy főben járó következményekkel végződhet a társutassága 1944. márciustól 1945. májusig. A végzetig: amikor megindultak a zsidókat halálba szállító transzportok, majd megérkeztek Kelet felől a gépesített szovjet martalócok. Az egymást követő úgynevezett „zsidótörvények” Hóman által is történt megszavazása pedig egymagában elegendő volt az antiszemita tevékenység vádjához.

Székesfehérvár így sem marad antiszemita szobor nélkül. A 20. század egyik kiemelkedő katolikus egyházi személyiségének, Prohászka Ottokárnak egész alakos bronzszobra 1984 óta ott áll a MÁV-pályaudvarral szemközt, az 1905 és 1927 közötti fehérvári püspök nevét is viselő Jó pásztor körtemplom előtt. A Róma által is elismert teológus és idehaza roppant népszerű egyházpolitikus az 1890-es évektől élénken foglalkozott a „zsidókérdéssel”, majd az 1919-es kommün tapasztalatai után szinte példátlanul virulens antiszemita társadalmi és faji propagandát folytatott szóban és írásban. A Wikipédia Prohászkát ismertető cikkében a szó szerint idézett tézisekből, megfogalmazásokból a névelőkön kívül ma már semmi sem írható le; a püspök 1927-ben bekövetkezett halálát követően a szélsőjobboldali propaganda és sajtó évtizedekig megélt a szerző hagyatékából.

Lássuk be: Magyarország különösen bizonytalan területnek számít a köztéri szobrok hosszú távú biztonságát, helyben maradását illetően. Régóta így van ez: 1360 óta állt a Nagyváradi püspökség székesegyháza előtti téren Szent László király bronz lovas szobra, amit azután széttörtek a törökök 1566-ban, hogy ágyút öntsenek a darabjaiból. Az osztrák Hentzi tábornok 1852-ben készült, tizennyolc méter magas budavári emlékműve 1899-ig ingerelte a nemzeti érzelmű magyarokat. Mígnem lebontották:
a magyar alkotmányra 1848-ban felesküdött, 1849-ben azonban várparancsnokként Pestet lövető katonát a budai németeken kívül senki sem tisztelte. Hozzá hasonló volt Sztálin generalisszimusz pesti szobrának esete száz évvel később, csak más előjelű tisztelőkkel és kurtább dicsőséggel. A Hősök terét lezáró millenniumi szoborgaléria Habsburg alakjait az 1919-es kommün idején vörös lepellel borították le, Ferenc József szobrát összetörték – végül is okkal –, később csak magyar történelmi nagyságoknak állítottak emléket a két karéjban. Nagy politikai szobortalanításokra került sor 1945 után is. Eltűntek a Horthy-korszak baloldalt ingerlő emlékművei, de a régi idők nagyjait sem kímélték: Werbőczi, Görgei, Andrássy, Apponyi, Tisza István és mások szobrait, de még a Szabadság téri Trianon-emlékeket is elhordták. A költő Faludy György és más ügybuzgó irodalmárok 1947-ben ledöntötték a Prohászka-szobrot a pesti Károlyi-kertben, szinte bizarr történet, hogy 1984-ben – Aczél György kultúrkorifeus idejében! – újraállíthatták Fehérváron.
A rendszerváltás idején újabb emlékmű- és szobordöntések, majd profilcserék történtek, nem kevés mellényúlással; az okkal elítélt történelmi rémalakokat a városszéli bronzgettóba deportálták, hogy ne ijesztgessék a gyermekeket.

Visszatérve Hóman esetére, az ő közéleti pályája és tudományos pályafutása nem olyan egyszerű, mint ahogy azt a jelenkori „ítészek” látják. Az örök baloldali, „utcai értelmiség” nagy része fel sem tudja fogni azt a történészi és kulturális teljesítményt, amely a bűnbak (Sündenbock) későbbi, baljóslatú politikai szereplését megelőzte. Az 1885-ben Budapesten, német gyökerű értelmiségi családban született Hóman Bálint az ELTE-n szerzett bölcsészdoktori diplomát. Harmincéves sem volt, amikor elnyerte az Egyetemi Könyvtár vezetői állását. Az Országos Széchényi Könyvtár igazgatója lett 1922-ben, majd 1927-től a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. A középkori magyar történelem tanára volt 1925-től 1931-ig a pesti egyetemen, kezdetben a pozitivizmust, később egyre inkább a szellemtörténetet követte és tanította.
Mintegy negyven jelentős történelmi, művelődéstörténeti és nyelvészeti tanulmányt, könyvet, számos folyóirat- és újságcikket írt 1908 és 1938 között. Legismertebb munkája a Szekfű Gyula történésszel közösen jegyzett, végül öt kötetre duzzadt Magyar történet, amely hét kiadást élt meg 1928 és 1943 között. Meg egy nyolcadik, hasonmás összkiadást is 1990-ben a Maecenás könyvkiadó vállalkozásában, valamint Hóman Magyar pénztörténet (1000–1325) című alapművének reprintjét ugyanott, 1916 után hetvenöt esztendő elteltével.

A sors gonosz fintora, hogy a legendás „Hóman–Szekfű” alapmű társszerzői közül a nemzeti liberális felfogású Szekfű Gyula az 1945-ös változások után a Magyar Köztársaság moszkvai nagykövete lett, amíg a konzervatív Hóman Bálint a váci fegyház lakója, háborús bűncselekmények miatt elítélve. Életfogytiglani szabadságvesztésre a Népbíróság 1946-ban ítélte az akkor hatvanegy éves Hómant. A perben kiállt mellette többek között Kosáry Domokos és Szekfű Gyula is, más tanúk a vészkorszak idejében nyújtott segítségét is bizonyították. Az akkori ítélkezési gyakorlat szerint és az adott politikai közegben „örülhetett”, hogy megúszta a kötelet. A kegyetlen vizsgálati fogságban, majd a váci börtönben elszenvedett megaláztatások, testi és lelki gyötrelmek folytán hatvan kilóra fogyott le a százkilencven centiméter magas, korpulens férfi, aki 1951. jú­nius 2-án halt meg.

Gyalulatlan deszkaládában földelték el a fegyintézet melletti rabtemetőben Hóman Bálintot, jelöletlen koporsóban. Exhumálásakor, 1990 után, a testmérete nyújtott támpontot a patológusnak: a tetemet meghajlították, hogy elférjen a „koporsóban”. Maradványait Tasson temették el a rokon Darányi családdal közös sírban. Tavaly a Fővárosi Törvényszék posztumusz felmentette Hómant a háborús bűntett vádja alól, hatályon kívül helyezve a Népbíróság akkori ítéletét.

A székesfehérvári fiaskót követően felmerült, hogy Vácon helyezzék el az őt ábrázoló szobrot. Emellett szól az is, hogy abban a városban szenvedett rabságot, és hunyt el hatvanöt évvel ezelőtt. A város lakosságát megosztja a kezdeményezés. Mi sem jellemzőbb a visszás helyzetre, hogy a váci polgármester, Fördős Attila elutasította a tervet.

Azért csak akad majd egy kis hely vagy térség, ahol elfér a történész-politikus emlékműve, hadd emlékezhessenek meg méltósággal a halottról az emberek. Ha már akkora jelentőségű történelmi személyiség volt, hogy az Egyesült Államok elnöke, Barack Obama január 27-én szóba hozta az antiszemita Hóman Bálint szoborügyét a washingtoni izraeli nagykövetség holokauszt­megemlékezésén.