A Ki ad többet érte? kérdésre az amerikai válasz: Kádár

A magyar Szent Korona 1978-as viszontagságos hazatérésének előzményei és furcsa háttéralkui

Rácz János – 2016.02.22. 03:10 –

A magyar Szent Korona története sem a kalandoktól, sem a vitáktól, sem a történészi okfejtésektől nem mentes. Joggal állíthatjuk, hogy talán nincs még egy olyan nemzeti ereklyénk, amely ennyi politikai csatározásnak lett volna az alfája és az ómegája. A címben szereplő kérdés is egy jellemző epizódja mindannak a devalvációnak, amelyen a Szent Korona jelentéstartalma átesett a viharos huszadik században.

KoronaA Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai az ünnepélyes átadás előtt megvizsgálják a Szent Koronát a Parlamentben (Fotó: MTI/Fényes Tamás)
A „Ki ad többet érte?” gúnyos kérdés, 1946. január 31-én, egy csütörtöki napon hangzott el a Nemzetgyűlésben, Juhász István szociáldemokrata (SZDP) képviselő szájából. Kéretlen hozzászólása csak csepp volt abban a tengerben, ahol vadul igyekeztek mások is Slachta Margit független képviselő minden egyes gondolatát elfojtani. Slachta volt ugyanis az egyetlen vállalkozó, aki megpróbálta az államforma kérdésének vitájában képviselni a hagyományokat, és felhívta a Nemzetgyűlésbe megválasztott honatyák figyelmét a Szent Korona fontos szimbólumrendszerére.

Hogy milyen válaszokat kapott? Érdemes elolvasni őket. Lássuk, a köztársaság kikiáltására készülők hogyan is vélekedtek a hagyományokról:
Marosán György (SZDP) elöl járt a szellemességek kiabálásában, talán eredeti foglalkozása lebeghetett a szeme előtt, amikor azt kiáltotta: „Adják vissza a koronát, veszünk érte búzát!”, vagy: „Az fáj, hogy nem koronázhatnak többé Magyarországon! Az fáj! Hát nem fognak koronázni!”, nem is említve a következőt: „Hát valami csak történt Szent István óta Magyarországon! Nem?” Természetesen Juhász is kitartott az elvei mellett, még arra is bőven futotta kiapadhatatlan energiá­jából, hogy emlékeztessen az egykori kormányzó, Horthy Miklós vallására. „Mondjuk, egy református királynak tesszük a fejére!” – szúrta közbe.

Nem csak Marosán és Juhász bizonyult fogadatlan prókátornak. Beazonosíthatatlan szociáldemokrata és kommunista képviselők is biztosították megalkuvás nélküli „szeretetükről” Szent István koronáját. Felhangzott többek között a „Múzeumba kell tenni!” kéretlen sóhajtás, amely nem dodonai jóslatként megvalósult 1978-ban. S még nem is említettük: „A reakció jelvénye!”, vagy az „Ázsiá­ból hozták azt a koronát?”, bárdolatlan megjegyzéseket. Ehhez a valóban „méltóságteljes” vitához a kisgazdapárti képviselők egyike is hozzászólt: „Szép régiség!”

Az Egyesült Államok dilemmája

Ilyen felvezetést átböngészve nem tudunk elvonatkoztatni attól az elsőre áldatlan állapotnak, másodjára inkább szerencsének tekinthető körülménytől, hogy a nemzetgyűlési szópárbaj idején a Szent Korona már nem volt az új politikai elit birtokában. Az Amerikai Egyesült Államok kormányzata akkor nem kívánta visszaszolgáltatni azt, noha Gyöngyösi János külügyminiszternek már 1945-ben elismerte, hogy az nem hadizsákmány, és magyar tulajdonnak tekinti. Ez a kiindulási alapunk ahhoz, hogy megértsük, milyen körülmények vezettek el 1978. január 5-én a Szent Korona hazaérkezéséhez.

A legfontosabb kérdések három jól megfogható témát öleltek fel a visszaadáshoz vezető úton: Kinek? Mikor? Hogyan? Azaz ki legyen hatalmon, amikor megtörténik az átadás, és ki vegye át? Mikor történjen ez meg? Az időpont mennyiben befolyásol más politikai folyamatokat? Végül, milyen körülmények között kerüljön sor erre? Az Egyesült Államok egy partnerre várt. Nem akarta az átadással megerősíteni, ha úgy tetszik, megjutalmazni, az olyan kétes politikai vezetőket, mint amilyen Rákosi Mátyás. A Szent Korona hiába volt első nézőpontból szálka a magyarországi kommunisták szemében. Vallási jelképként, a királyság megtestesítőjeként, az elszakított területek feletti uralom szimbólumaként valóban kínos volt az új rendszer számára. Ennél azonban többet is tartalmazott egy átgondolatlan átadás: letagadhatatlan jelképe lett volna a független Magyarország létének.

Erre nem lehetett nemet mondani akkor, midőn éppen hazafiatlansággal vádolták legszívesebben a magyar kommunistákat. Rákosi Mátyás az 1949-ben letartóztatott amerikai állampolgár, Robert A. Vogeler szabadon bocsátását ajánlotta az Egyesült Államoknak a koronáért cserébe. Vogelert a Standard-ügyben, 1950. május 4-én, tizenöt évi fegyházbüntetésre ítélte a Legfelsőbb Bíróság. Az amerikai diplomácia nem engedett. Tudatában voltak annak, hogy Szent István koronája megtestesítette a szuverén Magyarország eszméjét, nem legitimálhatták vele a Rákosi-rendszert. Ráadásul már a lehetőség is alaposan felkorbácsolta a magyar emigrációt, amire nem volt szüksége az Egyesült Államok vezetésének.

A magyar kommunistáknak be kellett érniük Vogeler 1951. áprilisi elengedéséért cserébe az – amúgy előzőleg is követelt – Amerika Hangja rádióadás frekvenciaváltásával, amely így nem zavarta a továbbiakban a Petőfi rádió hullámhosszát. Rákosi és köre nem sokat nyert az üggyel. 1951 októberétől az angol BBC és az Amerika Hangja mellett egy újabb rádió, a Szabad Európa jóval radikálisabb hangvétele, majd a fokozódó léggömbakciók rontották tovább a kapcsolatokat.

A nyugati szuperhatalom számára talán ekkorra vált világossá, hogy mire számíthat a számarányukhoz képest jelentősebb hanggal rendelkező magyar politikai menekültektől abban az esetben, ha meggondolatlanul kiszolgáltatja a nemzeti ereklyét a kommunistáknak.

A szalonképes kommunista

Az 1956. októberi–novemberi időszakban Kádár János sem tűnt olyan szalonképes politikusnak, akivel tárgyalhattak volna. A forradalom és szabadságharc zűrzavarában a Szent Korona ügye senkit sem érdekelt. Az Egyesült Államokat sokkal jobban foglalkoztatta a status quo fenntartása,
illetve Szuez. Később a magyarországi megtorlások és Mindszenty bíboros ügyének rendezetlensége mérgezte a kétoldalú kapcsolatokat. Budapest és Washington ismételten egymás diplomatáinak zaklatásával, kiutasításával volt elfoglalva. Ideiglenes ügyvivők, majd ügyvivők váltották egymást a két ország fővárosában létrehozott követségeken. Ezeknek az ügyeknek kellett megoldódniuk ahhoz, hogy lépések történjenek a Szent Korona történetében.

Elsőként a szovjet csapatokkal hatalomra juttatott Kádár személyével kellett kezdeni valamit. Az 1963-as amnesztiarendelet előtt furcsa átalakulás kezdődött el az angolszász sajtóban. Az angol napilap, a The Times 1960. április 19-i cikkében kifejtette, hogy Kádár mégis jobb, mint Rákosi. Az életszínvonal még nem éri ugyan el a nyugatit – fejtegették, de a pesti utcákon már láthatók a változások. Az éttermek megteltek polgárokkal. Az 1963-as amnesztiát megelőzően, a titkos háttérmegbeszéléseknek köszönhetően, 1962 végén az ENSZ levette a közgyűlés napirendjéről a „magyarkérdést”. Öt év múlva, 1967-ben nagyköveti szintre emelkedtek a két ország diplomácia kapcsolatai, Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek pedig 1971-ben bántatlanul elhagyhatta az Egyesült Államok budapesti nagykövetségét, és külföldre távozhatott. A Bécsben 1975-ben bekövetkezett halálával, a Szent Korona visszaadását ellenzők táborának legharcosabb szószólója távozott az élők sorából. Nem tudta már senki megakadályozni, hogy egy nem demokratikusan választott kormányzat vegye át a Szent Koronát. Washington tévesen úgy vélte: Kádár egyfajta szovjetektől távolodó nemzeti kommunista vezetőt testesít meg. A „Ki ad többet érte?” kérdésre, úgy tűnt, az Atlanti-óceán nyugati partjának válasza: Kádár. A vietnami háború is lezárult, a nemzetközi körülmények sem indokolták a további halogatást.

Szimpla történelmi emlék?

A diplomáciai háttéralkuknak köszönhetően Carter amerikai elnök 1977. november 4-én bejelentette: a Szent Korona hazatér Magyarországra. A dátum elég szerencsétlen volt, talán az Egyesült Államok külügyi adminisztrációja azt gondolta, hogy az 1956. november 4-én történtekért kárpótolja a magyar népet? Vagy ezzel akarták elejét venni annak, hogy az amúgy kiszivárgott információ idő előtt botrányt robbantson ki? A kapkodásban még azt is sikerült figyelmen kívül hagyniuk, hogy Szálasi Ferenc harminchárom évvel korábban, ugyanezen a napon tette le az esküt a Szent Koronára. A magyar emigráció egy része minden követ megmozgatott Carter döntésével szemben. Az amerikai elnök azonban nem egyedül törhette a fejét.

Az idő tájt Kádárnak és elvtársai­nak is több gondja akadt. Az egyik a Szent Korona elnevezése volt. A rá történő hivatkozás a vallási és területi jelentései miatt szóba sem jöhetett. Nem akarták azonban azt sem, hogy a hazatérést „egyházi vonalon” hajtsák végre. A magyar egyházfőknek csak a részvétel és nem a közreműködés vált lehetségessé. Az átadáskor az amerikai külügyi tárca kérésére maga Kádár sem lehetett ott. Ebből ma már egyfajta mítosz lett, miközben neki és másoknak is az volt sokkal fontosabb, hogy az átadás másnapján, a legnagyobb kereskedelmi kedvezményről megkezdett tárgyalások, a Szent Koronát hazaszállító, Cyrus Vance amerikai külügyminiszterrel eredményre vezessenek.

És akkor még nyitva maradt az utolsó kérdés: hol legyen elhelyezve? A Szent Koronát története során, először akarták egy állandó kiállításon bemutatni, a hozzá tartozó palásttal és koronázási jelvényekkel együtt. Ezért fontos volt a kiállítási helyszín kiválasztása és a biztonság megszervezése. Politikai okokból a Magyar Nemzeti Múzeumra esett a választás. Így lett az egykori ország jelképéből szimpla történelmi emlék, ahogy azt már 1946. január 31-én is sokan emlegették.

A túlbiztosítás mégis hatalmas volt. Mindössze pár száz előre kiválasztott vendég várta az 1978. január 5-én éjjel érkező gépet Ferihegyen, ezzel szemben 565 rendőr biztosította a Szent Korona és a jelvények átvételét és szállításukat a Parlamentig, ahol másnap adták át ünnepélyesen azokat. Nem várta sem népünnepély, sem tűzijáték a Szent Koronát. Mégis tömegek voltak a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításán, miközben fogalmuk sem volt róla, hogy kezdetben két-két operatív és bűnügyi tiszt épült be a soraikba és hallgatta le őket a Kádár-kori politikai szellemiség jegyében. Ez nem változtat a tényen, hogy a látogatók: a magyar nép adta a legtöbbet azért, hogy a Szent Koronát megtekinthessék.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa