Czóbel Béla-tükörcserepek Nagybányától Párizson át Szentendréig

Barki Gergely: Nincs unalmasabb, mint egy klasszikus állandó kiállítás, főleg Szentendrén – A kiállítótér modernizálódott, így több kép látható

Péntek Orsolya – 2016.02.22. 02:25 –

Újragondolt Czóbel címmel nyílt meg Szentendrén a festőművész műveiből összeállított állandó tárlat. A kurátor, Barki Gergely művészettörténész Magyarországon eddig ismeretlen fogalmat vezetett be, amikor megteremtette a változó állandó kiállítást: a tárlaton kiállított művek közt máshonnan kölcsönzött műtárgyak is vannak, ezek évről évre cserélődnek. 

Czobel-tarlatAz állandó kiállítás egyes elemei folyamatosan változnak majd, a kölcsönzött képek évről évre cserélődnek (Fotó: MTI/Kovács Attila)
– Újrarendezve nyílt meg a Czóbel Béla-tárlat Szentendrén, olyan formában, amely eddig nem létezett Magyarországon: az állandó kiállítás bizonyos elemei a terv szerint folyamatosan változnak majd. Hogyan kell ezt elképzelni?

– A kiállítás címe az Újragondolt Czóbel lett, de ha magam adhattam volna címet, a „Változó állandó”-ra szavaztam volna. Nincs unalmasabb, mint egy klasszikus állandó kiállítás, főleg a turisták által kedvelt Szentendrén. Gulyás Gábor, a Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója nyitott volt az elképzelésre, noha az, hogy a tárlat egyes részeit folyamatosan újrarendezzük, egy kicsit bonyolultabbá teszi az anyag kezelését. A koncepció az, hogy az intézmény saját gyűjteményét kiegészítettük egyéb gyűjteményekből és magángyűjtőktől származó képekkel, amelyek évente cserélődnek. Meglepetésemre a megkeresettek közül senki nem mondott nemet, így két-három évre előre megvan a koncepció.

– Miért volt szükség egyéb helyekről kölcsönzött művekre, nem eléggé fedi le a kollekció az életművet?

– A törzsanyagban sok a hiátus, bizonyos időszakokban – főleg a korai években – készült munkák teljesen hiányoztak.
BarkiBarki Gergely (Fotó: MH)
– Pedig Czóbel részt vett a múzeum anyagának összeállításában 1975-ben.

– Igen, ez volt az első olyan magyarországi múzeum, amelyet még élő alkotónak nyitottak. A saját gyűjteményét ajándékozta az intézménynek, de aktív alkotóként a legújabb műveit fontosabbnak tartotta a korábbi korszakokban keletkezetteknél. Ráadásul pár évvel korábban, 1971-ben, amikor a műcsarnokbeli életműtárlatát rendezték, ő maga is próbálta felkutatni a korábbi műveit, de kevés sikerrel járt. Így az anyagban a leginkább az utolsó évtizedek képei kaptak helyet. Halála után ez egészült ki máshonnan kapott és vásárolt képekkel – lánya, az izgalmas életutat befutó mozgásművész Lisa is adományozott festményeket.

– Kikerült az újrarendezés során olyan kép a falra, amely eddig raktárban volt?

– Igen. A koncepcióm az volt, hogy minden korszakot mutassunk be. Ahonnan kevés a kép – például a holland vagy a berlini periódusból, 1919–25-ig –, az összes, eddig raktárban lévő munka is kikerült. Újdonság az is, hogy bemutatjuk a grafikákat, amelyek eddig nem voltak láthatók. Ezeket majd sűrűbben cseréljük. A kiállítótér modernizálása tette lehetővé, hogy több művet mutassunk be: a felújított épületben a felesleges ablakok eltakarásával új falfelületeket nyertünk – a képeknek amúgy sem jó a természetes fény –, és megújult a világítás is. A törzsanyag nem egy kétoldalas képének eddig csak az egyik oldala volt látható; most megoldottuk azt is, hogy ezeknek a vásznaknak mindkét felét kiállítsuk.

– Mely képekről van szó?

– Például az 1917 körüli Váza a széken című kép hátoldala vörös festékkel volt befestve, a réteg eltávolítása után pedig láthatóvá vált egy férfiportré. Egy, a holland korszakban készült műnek a másik oldalán a De Stijl – holland képzőművészeti és építészeti csoport – egy alkotójának műve lehet, legalábbis ez gyanítható a kék kontúrok között vibráló színfol­tokból. Czóbel képe 1916-ban készült, a De Stijl pedig 1917-ben alakult, tehát elképzelhető, hogy egy korai próbálkozásról van szó. A magyar festők közül Huszár Vilmos tartozott a művészcsoport alapítói közé, aki Amszterdamban élt akkoriban. Eddig nem volt forrásunk arról, hogy Czóbel kapcsolatban lett volna vele ekkoriban is. Ha bebizonyosodik, hogy a Czóbel-kép hátoldalán lévő festmény Huszár műve, akkor újabb kutatási utak nyílnak meg.

– Czóbel bizonyos korszakairól keveset tudni. Mint kurátor hogyan birkózott meg ezzel?

– Igyekeztem nemcsak válaszokat adni, nemcsak azt elmesélni, amit tudok a festőről, aki Nagybányáról indult és Szentendréig jutott, mivel – férfiasan bevallom –, sok képéről például nem tudom, mikor festette, vagy hogy valóban ő festette-e. Jó példa egy 1906-os tájkép, amelyről több kutató úgy gondolta, hogy nem az ő műve a szignó dacára.  A kép felülete annyira le van kopva, hogy épp az ecsetkezelésből nem látszik semmi, ami alapján azonosítani lehet egy festőt. A fák kanyarodása viszont jellegzetesen czóbeles, csakúgy, mint a kék kontúr. A kép a festő halála után került a gyűjteménybe. Gondoltam, ne rejtsük el, ha ugyanis a többi kép között látható, eldőlhet az attribúciója. Egy, a gyűjteményben korábban Czóbel neve alatt leltározott grafika esetében viszont biztos, hogy a „Cz” szignó nem Czóbelre, hanem Czigány Dezsőre utal. A Czóbel-életmű számos darabjának datálása is problémás: egész korszakok tűntek el, egy-egy kép pedig nem illik abba a korszakba, amelyben eddig elhelyeztük. Így például a Tengerpart sziklák, amelyet korábban a harmincas évekre datáltunk, néhány éve gyanús lett, hogy nem illik az ebben az évtizedben festettek közé, inkább fauve-os a palettája, tisztábbak a színei, más az ecsetkezelése, lazúrosabb. Nem lehet azonban egyértelműen a Fauve-korszakba sem beilleszteni. Az 1910 és 1914 közti időszakból viszont szinte egy kép sincs meg, sőt, az 1906 és 1910 közöttiből is kevés. A tengerpart mint motívum utalhat Franciaországra, a háború előtti években Czóbel azonban máshol is volt a tengernél, például az Adrián, Voloscában, amiről Bölöni György levelezéséből is tudunk. A képet egyelőre a harmincas évek munkái közt mutatjuk be, de gyanítom, hogy korábbi, és ezt jeleztem a képszövegben is a kiállításon.

– Szó esett róla, hogy egyes magángyűjteményekből is kerültek be ideiglenesen képek. Van köztük reveláció értékű?

– A 2014-es Czóbel-kiállításon ezek már láthatók voltak. Jelenleg nincs újabb felfedezés, ám a nyáron érkezik a La Rochelle-i Múzeumból egy férfiportré egy évre. Jó lenne, ha ezzel sikerülne gyarapítani a gyűjteményt – először még 2006-ban kértük el a képet a Magyar vadak kiállításra, akkor úgy adták oda, ha restauráljuk. Ez megtörtént, ám a mű náluk raktárban van.

– Czóbel a Fauve csoporttal – a Vadakkal – indult, sikeres festőnek számított Nyugat-Európában. Tudni, hogy hol vannak azok a képei, amelyeket a tízes-húszas években eladott?

– Nem igazán. Az 1905-ös Salon d’Automne-on például Thomas Mann sógora, Klaus Pringsheim a falról vette meg az egész Czóbel-kollekciót.
A leszármazottakat megkerestem, de nem tudnak semmit a képek sorsáról. Párizsban ő maga is eladott számtalan képet, ebből a korszakból nyolc aktképéről tudunk, de egyik sincs meg, pedig az egyiket még Gertrude Stein is említi híres önéletrajzi regényében. 1914-ben, a világháború kitörésekor az egész műtermét lefoglalták, a képeket elárverezték. 1925-ben, Franciaországba visszatérve próbálta kideríteni, mi lett az anyaggal, de nem járt sikerrel. Amikor 1927-ben a Fauve-emlékkiállítást szervezték,
hiába kértek tőle képeket, egyet tudott előásni csak.

– A francia műgyűjtőknél próbálták keresni a munkákat a magyar művészettörténészek?

– Ehhez többéves franciaországi munkára lenne szükség. Nemcsak a gyűjtőknél volna érdemes keresni, de a közgyűjteményekben is – La Rochelle csak egy példa a vidéki múzeumokra, ahol Czóbel-műveket rejt a raktár. A gyűjtők közül pedig azokat volna érdemes megkeresni, akiknek nagy Fauve-kollekciójuk van – a Szalmakalapos kép is egy ilyenből került elő.

– Czóbel Amerikában is kiállított. Ott is lehetnek képek?

– Brummer József szobrász és műkereskedő szervezett neki kiállítást a húszas években New York-ban, ám állítólag nem adott el képet. A Brummer-hagyaték bekerült a Metropolitan Múzeumba. Egy ottani kurátor ismerősöm küldött fotókat olyan képekről, amelyeket soha nem láttam. De valahol talán megvannak. Az elvesztett képek száma több százra tehető. A szentendrei kiállításon egy infopulton tekinthető meg a „Wanted” szekció, azon képek fényképei, reprói, amelyeket keresünk.

– Czóbel 1940-ben hazatért. Tudunk valamit arról, hogy élte át a háborút? Nem nagyon van forrás.

– Ellentmondásosak a források. Kratochwill Mimi művészettörténész leírja, hogy az első világháború alatt Czóbel biciklin menekült Franciaországból Hollandiába, de Czóbel maga azt mesélte, hogy ez a biciklis menekülés a második világháború alatt történt. Állítólag Szentendrén volt, és ő bújtatta Hatvany Ferencet, de ez is gyanús, hiszen Czóbel, noha megkeresztelkedett – keresztapja Csók István volt – mégiscsak maga is zsidó származású volt. Aligha volt biztonságban 1944-ben. Nem ismerem a részleteket, hogy élte túl a háborút.

– A háború után viszont meglepő módon elismerték itthon. Miközben mondjuk az Európai Iskola művészeit ellehetetlenítette a hatalom, őt miért hagyták dolgozni?

– A forrásokból úgy tűnik, a háború után Czóbelt egyfajta kultúr­diplomataként akarták használni –
rendszeresen küldték külföldi konferenciákra, és elnézték neki, hogy a nyarakat Szentendrén, a teleket Párizsban tölti, ahol kemény valutáért adta el a képeit. Őt magát annak ellenére is hidegen hagyta a politika, hogy testvére, Ernő keményvonalas kommunista volt, aki rendszeresen agitálta. Ő nem lázadt a rendszer ellen, a rendszer pedig, noha nem szocreált festett, a művészetét még elfogadhatónak ítélte: életjáradékot és műtermet is kapott. Valamiféle díszpintynek használták.

– Ha Párizsban adta el a képeit, akkor az utolsó korszakból is hiányozhatnak művek.

– Valóban, de Párizson kívül Amerikában és Japánban is van gyűjtője – utóbbiaknál százával vannak művek. Egyelőre inkább a sokkal hiányosabb korai korszakot igyekszem feltölteni kölcsönképekkel, de idővel majd a késői korszakából is kérünk kölcsönbe a kiállításra.

– Czóbel életében volt egy szűk évtized, amikor a világhír küszöbén állt. A Fauve-korszakban a kritikusok Matisse-éval együtt emlegették a nevét. Ma miért nem tartja őt számon a szakma és a nagyközönség ugyanilyen kaliberű alkotóként?

– A fauve-izmus korszaka körülbelül 1905–1907-ig tartott, majd következett a kubizmus. Ő a Fauve mozgalomban benne volt, de a kubizmus már hidegen hagyta, hárította. Amikor Picasso meghívta a műtermébe, hogy dolgozzanak együtt, visszautasította, mondván, nem akar a hatása alá kerülni. Élete végéig ragaszkodott a sajátos primitivizmushoz, de pont ekkor, a Fauve és a kubista korszak határán, 1909 körül mély művészi válságon ment át. Bölöni írja egy levelében későbbi feleségének, Itókának, hogy Czóbel Voloscában fest, de úgy érzi, zsákutcában van, nem tud megújulni. Mivel épp ebből a korszakból nincsenek meg a művek, elképzelésünk sincs, mivel küszködött – annyi bizonyos, hogy pont ebben az időszakban ritkábban állított ki a szalonokon, és nem volt önálló tárlata sem. Majd jött a világháború, amikor Hollandiába menekült, de ott sem csatlakozott a De Stijl mozgalomhoz. Autonóm művész volt, aki nem állt be egyik -izmusba sem. A recepciót pedig nagyon nehezíti, hogy épp a Fauve-korszak művei tűntek el. Ha lenne legalább húsz ekkori festménye, lenne mit mutogatni nemzetközi szinten. Így nincs.

– Az újranyitott Czóbel-tárlat kapcsán szóba került, hogy az egész szentendrei múzeumi rendszert át kellene gondolni. Mit takar ez? Más kiállítóterek is megújulhatnak?

– Igen. Jó lenne, ha a Barcsay-gyűjtemény, a Vajda-gyűjtemény és a többi is megújulhatna, mert jelenlegi formájukban elavultak. Magyarországon talán nincs több olyan város, amely ilyen gazdag képzőművészeti örökséggel bír, mint Szentendre, Pécs kivételével ennyi gyűjtemény nincs más városban ilyen koncentráltan, de Pécs és Szentendre különbözik abból a szempontból, hogy Szentendrén a bemutatott életművek sokkal szervesebben kapcsolódnak egymáshoz és a városhoz. Jó lenne a Malomnak is egy új, karakteresebb arcot adni, hogy egyértelműen a kortárs művészek kiállítóhelye lehessen.


Már konzervatív tanárait is megbotránkoztatta új felfogású festményeivel

Czóbel Béla (1883–1976) épp hogy leérettségizett, amikor 1902-ben Nagybányára érkezett, ahol Iványi Grünwald Béla tanítványa lett. Ősszel Münchenbe ment tanulni, de a következő évben már Párizsban volt, ahol a többi magyar hallgatóhoz hasonlóan a Julian Akadémia hallgatója lett.

A következő évben elnyerte az iskola aktpályázatának díját. 1905-től a legprogresszívebb francia alkotókkal együtt kiállított a Salon d’Autumne és a Salon des Independants kiállításain. Ebben az évben Belgiumban is dolgozott, majd visszatért Nagybányára, ahol új felfogású műveivel megbotránkoztatta a konzervatív tanárokat, ám hamarosan meghatározó lett a többi, Párizsból visszatért kollégával alkotott neós kör. 1906-ban tért vissza Párizsba, ahol Matisse, Picasso és Modigliani köreiben forgott, 1907-ben a Salon des Independants-on Modigliani Kék aktjával szemben mutatta be Fekvő női aktját. A kép – a fauve-izmus korszakában festett hét másik akttal együtt – elveszett. Tagja volt a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének (MIÉNK), ám tárlataikon leginkább hazaküldött képekkel szerepelt, majd a későbbi Nyolcakkal is kiállított – a csoport Új képek című tárlata az 1909-es év nagy szenzációja volt Pesten. A Nyolcak elnevezést csak az 1911-es kiállítástól használta a festőcsoport, erre a tárlatra Czóbel azonban már nem küldött képet. Ekkor telepedett le családjával Párizs mellett, ahonnan 1914-ben a háború miatt Hollandiába menekült. Műtermét lefoglalták, műveit elárverezték, így az 1910 és 1914 közti időszakból nincsenek képek. 1919-ben Berlinben telepedtek le, ahol a Die Brücke csoporttal működött együtt – később, a hitleri időkben az ő mű­veit is „elfajzottnak” minősítette a náci ideológia. Párizsba 1925-ben tért vissza. Ekkor már teljesen a saját útját járta. 1927-ben New Yorkban is bemutatták képeit. A két háború közt sokat dolgozott a Hatvany család birtokán Hatvanban. Szentendrére 1930-ban látogatott először, itt ismerkedett meg második feleségével, Modok Mária festőművésszel és a művésztelep olyan alkotóival, mint Barcsay Jenő és Bálint Endre. 1945-ben a Szentendrei Festők Társaságának elnökévé választották, az Európai Iskola több kiállítására is meghívták. A háború után Szentendrén és Párizsban élt, a magyar festészet nagyköveteként tekintettek rá. 1947-től életjáradékot kapott, és Kossuth-díjat is átvehetett. Múzeuma 1975-ben nyílt meg, még életében. A kollekció ma százhatvan festményt és ezer grafikát tartalmaz.