Domonkos LászlóFőállású magyarok

Lebontották azt az Ady-központot Nagyváradon, amely 2003–04-ben a magyar állam támogatásával épült.

Domonkos László – 2016.02.20. 01:15 –

Nem keltett különösebb visszhangot a hír: lebontották azt az Ady-központot Nagyváradon, amely 2003–04-ben a magyar állam támogatásával épült. Bizonyos RMDSZ-vezetők hozták létre anno azt az alapítványt, amely a támogatást kapta – mostanra persze minden kézen-közön eltűnt. A pénz is. Most persze pénzmosást, sikkasztást emlegetnek. (Naná…!) Csekélyke nyolcszázezer euróval kellene elszámolniuk az RMDSZ-vezetőknek.

Szögezzünk le rögvest két dolgot. Egy, biza’ mostan nem román ármánykodásról van szó, de nem ám. Kettő, amennyire egy ilyen komplexum nem épülhetett meg helyi (jelen esetben erdélyi – pontosabban: partiumi, bihari vagy más) magyar közreműködés és közreműködők nélkül, ugyanúgy nem is bontódhatott le eme bizonyos helyi erők (partiumi, bihari vagy más), magyar közreműködők nélkül, de nem ám.

A magyar szellem egyik rendkívüli, nagy figurájának, szegény jó Hornyik Miklós barátomnak még valamikor a kilencvenes évek legelején volt egy kifejezése, kapott is érte délvidéki földijeitől eleget: főállású magyarok. A szóösszetétel, ha jobban belegondolunk, nem kíván különösebb magyarázatot, mégis tegyük hozzá: ama határontúliak, akiket eme, egyértelműen minősítő terminus illet, idestova három évtizede fertőzik a kárpát-medencei magyar életet. És verik át, használják ki és árulják el folyamatosan nemzetüket, nemzettestvéreiket, a jámbor-segítőkész anyaországot és azt a szívet melengető, nagy eszményt, amit a magyar összetartozás, a szétszaggatottságban a magyar egység kell – kellene – jelentsen. Sok-sok évet töltöttem el „határon túli” ügyekkel foglalkozván, valaha Szegeden éppúgy, mint később a Magyarok Világszövetségének lapjánál és a Duna Televízióban, de töredelmesen be kell vallanom: bizony, jó időbe telt, amíg a főállású magyarok egészen különleges kártékonyságával teljesen tisztába kerültem.

Sok apró építőkocka kell mindehhez: a valaha széltében-hosszában ünnepelt-sztárolt, szépirodalmi és közéleti karriert befutott temesvári orvos házaspár, amely egy hangulatos vacsorán vágja az ember szemébe, hogy: „Tudjátok, mit ártotok ti nekünk ott, Magyarországon ezzel a folytonos édes Erdélyezéssel”? Az ezredéves határszélen élő, a gyimesi magyarok egyik „főnökének” tartott férfiú, aki bősz ígérgetései ellenére, minden érintettet rendesen „átdobva” nem jön el az ezeréves határon tartott június 4-i megemlékezésre, ahol egyszerű csángó férfiak és asszonyok, tizenéves diákok és környékbeli értelmiségiek tucatszámra tolonganak. A délvidéki „kommunikációs szakértő”, Milosevic rezsimjének állítólagos üldözöttje – jelenleg a megmaradt egyik nyugati magyar lap szerkesztőbizottságának jeles tagja –, aki a szerkesztőségben szemrebbenés nélkül úgymond „figyelmezteti” magyarországi kollégáját, ne magyarkodjon. (Régi ismerősei szerint annak idején Újvidéken, abban a redakcióban nem is engedte magyarul beszélni kollégáit, úgyhogy jelen esetben még jól is járt a megrovott illető).

Főállású magyarok.

Ők azok, akik gyakran a teljes anyaországi kiábrándultságig vezető építőkockákat rakosgatják az elcsatolt területek magyarságával kapcsolatban. Az olvasó elrémülne, ha közreadnám, hogy például a Duna Televízióban igen sokan miként „viszonyultak” – főállású nagyságainknak köszönhetően – a velük dolgozó határon túli magyarokhoz, hiszen, sajna, általánosítani nemcsak könnyű, de jelen esetben még kínálkozó lehetőségek is naponta tucatszám adódtak: a főállásúak tettek róla, derekasan.

A váradi eset, erős a gyanúm, legalábbis tünetértékű. Csepp a tengerben. Jó nagy csepp, nem mondom, jó bűzös anyagból, kiadós méretekben elárasztván a kortárs magyar világot. És még csak sikkasztani sem feltétlenül kell hozzá. Elég tartás nélküli, elvtelen, megalkuvó, önző, eszménytelen-cinikus és elszánt „magyarnak” lenni, és elszakított magyarságunkat fennen lobogtatni – jól fizető, profi főállás biztosítva, ünnepléssel-reputácóval-elismertséggel határokon innen és túl, az együttérzéssel és a nemzeti szolidaritással ocsmány módon és permanensen visszaélve, azokat aljasul kihasználva, csakis és kizárólag saját zsebre játszva. Élősdi álnemzeti herék módjára.

Persze – ha mindezt tehetik… Ha több mint negyedszázad múltán is, ha lassan harminc éve tétova tájékozatlanság, bicskanyitogató fél- vagy inkább negyedműveltség, nagycsoportos óvodásokat megszégyenítő naivitás, no meg kötelező feladatokat kipipáló hanyag nemtörődömség az úr e téren szerte a Kárpát-medencében… A főállású magyarok paradicsomában. Így jutunk el az immáron jó évtizede némi port vert Mucuska-ügyhöz (kiderült, hogy profi román – főállású magyar – hírszerző dolgozhatott a határon túli magyarok hivatalában is) – és tovább…

Ideje lenne fölébredni, feleim, ott az illetékes hivatalokban.