Szerencsés KárolyMindenki tudja ország

A nemzet szolgálata szép ambíció. Kell hozzá a tudás, de erkölcs nélkül az ambíció és a tudás is kártékony…

Szerencsés Károly – 2016.02.20. 01:10 –

Talán ilyen volt már Petőfi és Ady idejében is ez az ország? És ilyen volt 1945-től meg 1956-tól is? Hiszen mindenki tudta, hogy a „felszabadítók” valójában megszállók, még maguk a kommunisták is, különben nem mondta volna Révai József, hogy hatalomra jutásukban volt „bizonyos szerepe” a szovjet megszállásnak. És Kádár János sem utasította volna vissza sietve Hruscsov csapatkivonási ajánlatát 1958-ban…

Mindenki tudta, hogy az ünnepünk Petőfi márciusa és nem Sztálin áprilisa, vagy Lenin elcsúszott októbere. Mindenki tudta, mi történt 1956-ban, de egy nemzedéknek kellett róla hallgatnia vagy hazudnia. De hát hazugság ez? Hiszen „mindenki tudta”. Mintha el is fogadtuk volna a „minden másképpen van” logikáját, és lettünk a kiskapuk országa, ahol a hatalmat gyakorlók éppúgy tudták, hogy semmi nem jogosítja őket erre, mint akiket a hazugságra kényszerítettek. Különben legalább némi erkölcsi, eszmei zavart okozott volna hírhedt „átalakulásuk” 1988–90-ben.

Mindenki tudta hogyan működtek a gyárak, a téeszek, a hivatalok, az iskolák. Így újabb fél évszázadra megmaradtunk a túlélés ősi stratégiájánál, átmenteni magunkat a jobb időkre. De akkor bízni kellett abban, hogy eljönnek a jobb idők! Pedig még a nyolcvanas években is reménytelennek látszott e velejéig hazug rendszer bukása. Mégis kellett ott lennie valamiféle hitnek, hiszen akkoriban még csak nem is menekültek innen tömegesen! Kellett lennie egy ezer éveken át öröklött hitnek, ami itt és megtartott bennünket. Mi lehetett ez az erő? Az önmagunkba vetett hit, a nyelvünk, kultúránk, múltunk vonzereje, titkai, különlegességei. Hogy különbek vagyunk! (És a lányok szebbek!) Ez tartotta meg a magyart az eldugott erdélyi falvakban, Árva megyei apró szórványban, s ez tartotta meg Budapesten, sőt New Yorkban és Új-Dél-Walesben is. Elfelejtettük? Elbizonytalanodtunk? Dolgoznak rajta, s nem is eredménytelenül. Sokan védtelenek. A vértet nehéz évszázadokon át a néphagyomány, a család, a tánc, a legenda, majd az egyház és iskola, végül a művész kovácsolta. Megteszi-e ma is?

Mielőtt a politikai korrektség valamely bajnoka kardot rántana, érdemes leszögezni: azzal, hogy a magunk nyelvét, kultúráját különlegesnek tartjuk, nem sértünk senkit, mert elismerjük a jogát, hogy hirdesse a saját kiválóságát, nagyszerűségét. Ebből alakul ki a harmónia, amelyre olyan nagy szükségük lenne a népeknek, kivált itt, a fél évezrede gyötört Közép-Európában. Egymás tisztelete csak önmagunk tiszteletére épülhet. Önmagunk megtagadása s a nagy globális multikulturális masszába darálása nem a harmóniát hozza meg, hanem a pusztulást. Nem csak a magyarságét, nem csak Európáét, végső soron az emberiségét is.

Valahol ma is érezzük, éreznünk kell azt az évezredes hitet. Hiszen ma is „mindenki tudja ország” vagyunk. Nehéz érvényesíteni politikai, nemzeti akaratunkat. Így van ez ötszáz éve. Ebből a szempontból nem is másodrendű ország vagyunk, hanem harmadrendű. De csak ebből a szempontból.

Voltak a közelmúltban, akik a teljes kapitulációt is vállalták a hatalomért. Kádári örökség. Próbáltunk lázadni ez ellen, s próbálnánk ma is, de visszahúz a „mindenki tudja” érzés. A túlélés mentalitása. Pedig most már élni kellene! Eljött az idő!

S most megint „mindenki tud valamit”. Visszaköszön az átkozott kádári kacsintgatás. Pedig valójában már észre sem vesszük a csalást. Tényleg mindenki tudja, hogy a rádiókban miért ugyanazok a reménytelenül idegen dalok szólnak? Ha magyarul is, de másolva a „másutt megunt ócskaságokat”.

Nem hogy Szörényi-, de már Lennon-dalok sem hallhatók hónapokig. Mindenki tudja, hogy vannak „magyar” televíziós csatornák, amelyeken évekig nem hangzik el Ady Endre, Örkény István vagy Sinkovits Imre neve, ellenben micsoda emberen aluli lények parádéznak naphosszat a stúdiókban? Jó lenne rádöbbenni: már mi magunk – a kultúránk, nyelvünk – a célpont. S ha az ócska ideálokat másutt még nem unták meg: megint élre állhatunk, mint tették elődeink 1956-ban. Nem csak kullogásra, másolásra teremtettünk.

Erre az írásra csak akkor rezdül húr az olvasóban, ha sajnálná, hogy lényéből, gyermekei, unokái lelkéből hiányozna mindaz a teljesítmény, amit olyan magyarok alkottak, akik kesztyűt dobtak az „úgyis mindenki tudja” mentalitásnak. Akik tettek, tesznek a ma is ható szemlélet ellen. Ez konfrontáció, harc, küzdelem. Megvívni már csak a siker reményében érdemes. Ha még egyszer elbukunk, abból a bukásból már aligha meríthetünk erőt, miképpen Világosból és Aradból még sikerült, sőt Trianonból és 1956-ból is. A nemzet szolgálata szép ambíció. Kell hozzá a tudás, de erkölcs nélkül az ambíció és a tudás is kártékony. Szerencse is kell és bátorság is.

A félbátrak csak elbukhatnak, és legfeljebb kacsinthatnak: „mindenki tudja ország”.