Lóránt KárolyKonfrontációs gyakorlatok

Magyarországnak, amely két világháború legnagyobb vesztese volt, nem érdeke egy új hidegháború kialakulása Európában…

Lóránt Károly – 2016.02.18. 03:25 –

A NATO védelmi miniszterei a múlt héten döntöttek arról, hogy csapatokat telepítenek azokba a frontországokba, amelyek Oroszország ukrajnai beavatkozása miatt fenyegetve érzik magukat. Ez az akció, ahogy a szervezet feje, Jens Stoltenberg NATO-főtitkár megjegyezte, a kollektív védelmi képesség hidegháború utáni legjelentősebb megerősítése lesz. Mivel egy 1997-es egyezmény szerint a NATO vállalta, hogy Közép-Európában nem létesít állandó katonai bázisokat, a csapattelepítést rotációs formában oldják meg, mintegy ötezer fős kontingens fog vándorolni hat ország – Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország és Románia – között. Ezt a kontingenst negyvenezer főből álló, a NATO-háttér (vagyis nem közép-európai) országaiba telepített gyors reagálású erő támogatja majd. Stoltenberg szerint ez világos jelzés lesz az oroszok számára, hogy bármely NATO-országot érje támadás, az agressziót a NATO úgy fogja tekinteni, mintha az valamennyi ország ellen irányulna (ahogy ezt egyébként a NATO-országok közötti szerződés ötödik pontja ki is mondja).

A részleteket a NATO júliusban, Varsóban tartandó csúcstalálkozóján beszélik meg. Addig is a szövetség közép-európai jelenlétének hangsúlyozása érdekében az Egyesült Királyság két hadihajót küld a Balti-tengerre. Múlt év júliusában már volt hasonló akció, akkor az orosz Kalinyingrádtól mintegy százhetven kilométerre a NATO partraszállási gyakorlatot végzett tizenhét ország negyvenkilenc hadihajójának és ötezer-kilencszáz katonájának részvételével. A gyakorlat során sikeresen el is foglaltak egy lengyel partszakaszt, az egyetlen veszteség egy lengyel partra szállító hajó volt, amely a parttól ötven méterre valamely oknál fogva elsüllyedt.

Washington, amely tavaly még a költségek csökkentése érdekében tizenöt európai katonai bázis bezárásáról döntött, most megnégyszerezné európai katonai kiadásait – feltéve természetesen, ha azt az amerikai kongresszus is jóváhagyja. A megnövelt kiadások keretében nehézfegyverzetet (például harckocsikat) telepítenének Európába, amit az itteni szövetségesek – Douglas Lute, az Egyesült Államok NATO-nagykövete szerint – nagy örömmel üdvözöltek. De Lute egyúttal Moszkvát is meg akarta nyugtatni, hogy a fegyverkezés nem ellene irányul, hiszen a NATO egy védelmi szövetség, még nem támadott meg senkit, ami igaz is, ha leszámítjuk – többek között – a líbiai, iraki és az afganisztáni szerepvállalást.

Közép-Európa felfegyverzését az orosz fenyegetésre való hivatkozással elsősorban Lengyelország és a balti államok szorgalmazzák, az agresszív orosz terjeszkedés példájaként a Krím orosz elfoglalását hozva fel. De talán nem is kellenek ilyen példák. Az még jóval az ukrajnai fordulat és a Krím Oroszországhoz csatolása előtt történt, hogy az amerikaiak egy esetleges iráni atomtámadás elhárítása érdekében rakétarendszert akartak Lengyelországba és Csehországba telepíteni, amelyet a két ország kormánya üdvözölt is, nyilván attól való félelmében, hogy Iránból atomcsapás éri őket. Ekkor Oroszország is úgy gondolta, hogy lépnie kell, és kijelentette, hogy a rakétarendszerek telepítése esetén katonai választ fog adni, például Iskander típusú rövid hatósugarú (de atomtöltettel is ellátható) rakétákat telepít Kalinyingrádba, ahonnan a lengyel és balti területek könnyen elérhetők. Ez akkor, 2008-ban, hatott, és a rakétatelepítést le is vették a napirendről.

Hogy a dolog érthető legyen, el kell mondani, hogy a NATO katonai ereje hatalmas fölényben van az orosz katonai képességekkel szemben, ami nem is csodálható, hiszen a népessége hatszor, a GDP-je hússzor akkora, mint az oroszoké, az egyetlen kivétel a nukleáris potenciál, amelyben egyensúly van. A lengyel rakétaelhárító rendszerek telepítése ezt az egyensúlyt bontaná meg a NATO javára, és ez az, ami miatt az oroszok olyan élesen reagáltak a rakétatelepítési tervekre. Az iráni atomcsapás lehetősége nyilván csak a humor kedvéért merült fel a vitában.

A három balti ország és a lengyelek félelme az oroszoktól bizonyos fokig érhető, hiszen Lengyelországot történelme során háromszor is felosztották (1772 és 1795 között), és az osztozkodásnak Oroszország és Poroszország mindig részese volt. Erre jött az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum, amely a második világháború nyitányaként negyedszer is felosztotta az országot. A balti államoknak is rossz tapasztalataik vannak, hiszen alig lettek függetlenek az első világháború után, az oroszok lerohanták őket, hogy a terjeszkedő Németországgal várható összecsapás előtt területet nyerjenek.

Míg a történelmi félelmek érthetők, a helyzet ma nem az, hogy Oroszország terjeszkedik a Nyugat irányába, hanem ennek az ellenkezője: a NATO terjeszkedik az orosz határokhoz. Amikor az orosz katonai erőt kivonták Közép-Európából, a német és amerikai külügyminiszter (Hans-Dietrich Genscher és James Baker), valamint Mihail Gorbacsov között létrejött egy szóbeli egyezmény, hogy az egyesített Németország NATO-tagsága fejében a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni. Ezt az amerikaiak rövid idő alatt megszegték, annak ellenére, hogy számos vezető politikus és szakértő figyelmeztette őket egy új hidegháború kialakulásának veszélyére. Mintegy negyven ismert személyiség nyílt levéllel fordult az Egyesült Államok akkori elnökéhez, Bill Clintonhoz, amelyben leszögezte, hogy Oroszország nem jelent fenyegetést nyugati szomszédaira, és a NATO keleti terjeszkedése se nem szükséges, se nem kívánatos. Úgy látszik azonban az amerikai héják, közöttük a lengyel származású Zbigniew Brzezinski, Clintonra gyakorolt nyomása erősebb volt, mert a NATO-expanzió elkezdődött. Ráadásul nem csak a volt szocia­lista országokat, hanem – különböző formákban, de a tagság ígéretével – a volt Szovjetunió tagállamait is igyekeztek a NATO kereteibe bevonni. Összecsapások már a kaukázusi országok esetében is történtek, de az igazi szembenállás Ukrajna nyugati érdekszférába való bevonásával alakult ki, amikor az oroszok azzal a perspektívával néztek szembe, hogy fekete-tengeri hadiflottájuk fő támaszpontja, a Krímen lévő Szevasztopol NATO-kézre kerül. Ez nyilvánvalóan nem volt elfogadható az oroszok számára, már csak azért sem, mert a Krím történelmileg nem tartozott Ukrajnához. A félszigetet az ukrán származású főtitkár, Nyikita Hruscsov ajándékozta 1954-ben Ukrajnának, annak emlékére, hogy Ukrajna háromszáz évvel korábban az orosz birodalom része lett.

Nagyon röviden ez a történelmi háttere a jelenlegi helyzetnek, amelyben az Európai Unió néhány tagországa, mindenekelőtt Lengyelország, a balti államok, Svédország, Románia, az Egyesült Királyság – különböző meggondolások alapján – az Oroszországgal való konfrontáció fokozását szorgalmazza, míg mások, például Franciaország, Olaszország és a kisebb közép-európai államok az Oroszországgal való kiegyezés hívei.

Magyarországnak, amely két világháború legnagyobb vesztese volt, ráadásul úgy, hogy a háborúkba mások sodorták bele, semmiképpen sem érdeke egy új hidegháború kialakulása Európában. Ez egyrészt jelentősen megosztaná az unió tagállamait, ezen belül sajnos a V4-eket is, másrészt számottevő anyagi hátránnyal járna, mint ahogy az orosz embargóra már eddig is ráfizettünk, és persze ráfizettek mások is. Oroszországnak semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy a balti államokat, vagy Lengyelországot megtámadja, de az is hiú remény, hogy a Krímet Ukrajnának – bármilyen fenyegetés hatására – még egyszer odaadja. Ukrajna geopolitikai nyereség lehet a Nyugatnak, viszont egy olyan gazdasági csőd, amely mellett a görög probléma jelentéktelenné válik. Ha Európát valami fenyegeti, az nem Oroszország, hanem az iszlám térfoglalás és a demográfiai katasztrófa, amelyek ellen a harckocsik vagy a rakétaelhárító rendszerek mit sem érnek. Ezt könnyű átlátni és megérteni, az unió vezetőinak azonban sehogy sem sikerül.

Magyarország önmagában gyenge ahhoz, hogy az unió politikáját számottevően befolyásolja, ám megtalálhatja az azonos érdekű országokat, politikai szervezeteket, és az e tekintetben hasonlóan gondolkodó tudományos szférát és médiát. Az utóbbi kettő rendkívül fontos, mert általuk úgy lehet befolyásolni a politikát, hogy kormányzati szinten nem kell közvetlen konfrontációt vállalni olyan kérdésekben, amelyekben a siker valószínűsége minimális. Ezt az eszközt a NATO-terjeszkedés propagálói is felhasználták, mint most éppen a svédek, akik hadseregük fejlesztésének elfogadtatása érdekében polgáraikat egy orosz támadás lehetőségével ijesztgetik. Tanuljunk tőlük, mutassuk fel, hogy egy újabb hidegháborúból senkinek sem lesz haszna, még azoknak sem, akik ma a konfrontá­ciót a leginkább erőltetik.