Apokalipszis Budán, ahogy egy polgár megélte és megírta

A főváros 1944–1945-ös ostroma – részletek Lux Gyula hadinaplójából

Babucs Zoltán – 2016.02.12. 03:17 –

Budapest hetvenegy esztendővel ezelőtti ostroma a mai napig foglalkoztatja közvéleményünket, s a rendszerváltozás óta számos ezzel foglalkozó kötet, tanulmány és forráskiadvány jelent meg, elegendő, ha itt Gosztonyi Péter és Ungváry Krisztián munkáira utalunk. A hadtörténeti kutatások majd minden szeletét feltárták az ostromnak, ám arról, hogyan élték meg a budapesti polgárok a háborús infernót, kevesebbet tudunk.

Lux-GyulaBoldog békeidők. Lux Gyula nyugalmazott tanügyi főtanácsos feleségével Orbánhegyi úti házuknál (Forrás: A kép eredetije Lux Judit tulajdona)
Az utókor nagy szerencséje, hogy voltak olyan „átlagpolgárok”, akik naplót vezettek Budapest 1944-45-ös ostromáról. Így tett a XII. kerületi Orbánhegyi út 13. szám alatt lakó Lux Gyula nyugalmazott tanügyi főtanácsos, aki becsülettel szolgálta végig a Nagy Háborút, és frontot járt emberként úgy vélte, a főváros apokalipszisét meg kell örökítenie. Jelen sorok írója rendezte sajtó alá Hadinaplóm című munkáját, amelynek Budapest ostromával foglalkozó függelékéből idézünk részleteket.

Élet a pincében

„Egy mécses világánál írom ezeket a sorokat életem legszomorúbb szilveszter estéjén az óvóhelynek kinevezett pincében – jegyezte fel Lux Gyula. – Egy hét óta itt élünk, mert nem tanácsos kimozdulni; az orosz tüzérség állandóan tűz alatt tartja környékünket, mert itt helyezkedett el a német tüzérség. Már így is több ízben hajszálon múlt, hogy egy akna vagy gránát áldozata nem lettem. A ház már több telitalálatot kapott, a háztető már igen lyukas. De kezdjük az eseményeket karácsony estéjével. Szomorú este volt már ez is, hiszen fiaink nem voltak itt, csak sógornőm, Lujza jött hozzánk. Egy fenyőágat díszítettem fel, és a gramofonon elhangzott a Stille Nacht, majd az O, Tannenbaum, és szeretettel gondoltunk a távollévőkre, élőkre és holtakra.

A következő napon már igen nyugtalanító hírek szállingóztak: az oroszok már a Hűvösvölgyben vannak. A környéken már sok orosz ágyúlövedék csapódott be. (…) A Lánchídon már nem engedtek át senkit, az Erzsébet hídon pedig csak csoportosan lehetett átmenni, katonai kíséret mellett. Lujzának még sikerült átmennie, s hazaérve telefonon értesített, hogy a Váci utcában nagy rombolást végzett az ágyúzás. Éppen uzsonnázni akartunk, amikor két szörnyű robbanás rázkódtatta meg a házat; egy akna a háztető utca felőli sarkát vitte el, a másik a bejárati ajtó előtt csapódott be, és betörtek az összes ablakok. Nagy aggodalmak közt feküdtünk le, mert el voltunk készülve a folytatásra. Az ágyúzás egész éjjel folytatódott, sőt nappal még erősödött. Éppen fel akartunk kelni, amikor az ablak alatt egy rettenetes robbanás szétzúzta a még meglévő ablakainkat. Aznap a házunk még két telitalálatot kapott.

A villanyvezeték, az utcai is elszakadt, s már nem volt villanyunk, így sem rádió, sem telefon nem működött, teljesen el voltunk zárva a külvilágtól. (…) A lakásban maradni tehát már nem lehetett, egyszer a veszély miatt, másodszor a hideg miatt, mert fűteni sem lehetett. Így hát le kellett költözni a pincébe. (…)

Az oroszok természetesen mindig előbbre hatoltak, s elfoglalták az egész Svábhegyet, s félő volt, hogy nem lesz vizünk sem, mert mi a vizet a svábhegyi víztoronyból kapjuk. Gyorsan megtöltöttük a mosókonyhai nagy medencét és minden edényt, amit csak meg tudtunk tölteni, hogy ne maradjunk víz nélkül. Amitől tartottunk, az nemsokára be is következett: a vízvezetékből már nem kaptunk vizet. A gáz ekkor még működött gyengén, de nemsokára ez is megszűnt.”

1945. január 11. „Nagy bajok vannak az ellátás körül. Kenyeret dec. 24-e óta nem kaptunk. A pékek tüzelő és liszt hiányában nem süthettek. Pedig az újságok nagy hangon hirdetik, hogy mily szabályszerűen megy a közellátás. Valami új közellátási diktátort is kaptunk, valami Soós nevűt, aki felszólította a lakosságot, hogy mindenki azonnal jelentse be a készleteit. (...) A tüzelőanyagot is be kellett jelenteni, de itt is inkább hiányok vannak, mint készletek. Mivel pedig élelmi raktárainkat a németek már kiürítették, nem sok jóval kecsegtet a jövő.”

1945. január 24. „A házunk már több mint tíz telitalálatot kapott. (...) Szitává volt lőve egy csomó holmink, képek, ruhák, stb. Egész nap szóltak az ágyúk és a gépfegyverek. (…)
A szörnyű robbanások nagyon megviselték idegeinket, különösen az asszonyok szenvedtek sokat.”

Kamerádok és rablólovagok

„Emberi szó képtelen annak a szenvedésnek a leírására, amit az elmúlt héten átszenvedtünk – írta 1945. január 30-án. – Amikor 24-én befejeztem a naplóírást, azt hittem, hogy nyugalmas napjaink lesznek talán. Sajnos nem így lett. Másnap délben megjelent egy német katona, és kérdezte, hogy van-e itt német katona. Azt feleltem, hogy nincs. Van-e fegyver nálam? Persze, hogy nem volt, de ő végigkutatta az összes helyiségeket. Amikor ezzel készen volt, azt kérdezte, hogy van-e ital. Mondtam, hogy van néhány üveg bor. Mutassam! Be kellett mennem a kamrába, persze ott találta a sok üveg bort és pálinkát. Erre azt mondta, hogy mivel hazudtam, most elviszi az összes italokat. Mivel kutatás közben látta, hogy a másik kamrában vannak kofferek, követelte, hogy ürítsek ki két koffert. Ezeket telerakta üvegekkel és konzervekkel. Erre fogta a két koffert és elment velük.

Másnap estefelé zörgetnek az ajtón. Kinyitom az ajtót, hát megint ott volt a tegnapi gazember, de most egy barátjával jött. Látszott rajtuk, hogy részegek. A társa annyira el volt ázva, hogy amint belépett, leült és azonnal elaludt. A rabló azonban újból követelte, hogy nyissam ki az összes helyiségeket, mert meg akart győződni róla, hogy nincs-e ott katonaság. Miután erről meggyőződött, hogy nincs senki más a házban, újból követelte az éléskamra kinyitását. Megint kellett egy koffert kiürítenem és ezt is telerakta italokkal és konzervekkel meg zsírral, azonfelül még egy hátizsákot is megrakott mindenféle élelmiszerrel, befőttes üvegekkel. Így felpakolva el akart indulni, de a társát nem bírta felébreszteni. Végre mégis feltápászkodott és dülöngve kimentek. Amint kimentek, azonnal átszaladtam a szomszéd házba segítségért. Ott német katonák voltak elszállásolva, akik mindennap átjöttek hozzánk elbeszélgetni. Elmondtam nekik az esetet. Azok azonnal elindultak, hogy elfogják a rablókat, de nem érték utol őket, de állítólag utánuk lőttek, mert azt állították, hogy felhatalmazásuk van ilyen rablók lelövésére. Ez kellemetlen hír volt, mert el voltam készülve, hogy a gazember majd visszatér és bosszút áll rajtam. (...) Alighogy ez a rabló elment, megjelent két német páncélos katona és szállást kértek. A rendelkezésükre bocsátottam a házmesteri lakást. Megköszönték és elmentek holmijaikért. Közben elmondtam nekik a rablási históriát. Nagyon fel voltak háborodva az eseten.

Alighogy elmentek, újból zörgetnek az ajtón. Kinyitottam, hát ott áll a két páncélos katona és közöttük az én rablóm, kezében pisztolyt szorongatva. (...) Kérdezték, hogy miért jött most ide. Azt hazudta, hogy ebből a házból kétszer rálőttek, és ő most azért jött ide, hogy megállapítsa, hogy ki lőtt rá. (...) összevissza beszélt s látszott rajta a nagy ijedtség. Nem is vallatták sokáig, hanem elvitték. Amikor kimentek, visszaszólt az egyik: „Der wird nicht lange leben”, [vagyis – BZ] ez nem fog sokáig élni. (...) Azonban most kezdődött a szenvedések egy új szakasza. A visszavonuló német katonaság szállást keresett. Tömegesen rontottak be a házba, de mivel már csak a mosókonyhában volt hely, oda telepedett egy csomó.”

Szovjet „felszabadítók”

„Az első orosz katona febr. 2-án reggel fél hétkor jött be hozzánk – jegyezte fel két nappal később. – Azt kérdezte, hogy van-e itt német katona. A német katonák azonban már elvonultak innen, s azt mondtuk, hogy csak civilek vannak itt. Akkor jöjjenek ki azonnal a férfiak. Kénytelenek voltunk, én és a házmester, felvenni a télikabátot és a katonával kimenni. Felmentünk az Istenhegyi útra, ahol egy nagy orosz ágyú állt a Székács utca sarkán. Ezt az ágyút kellett a kerteken keresztül lehúznunk a mi kertünkbe. Közbe’ természetesen még más házakból is kizavarták a férfiakat, mert hiszen ketten meg sem bírtuk volna mozdítani ezt az ágyút. Amint ezt lehúztuk, újból fel kellett menni, hogy egy másikat húzzunk le. Ez eltartott kb. délig; ekkor hazaengedtek bennünket. Mialatt én távol voltam, azalatt sok orosz katona járt a lakásunkban, és minden szekrényt feltörtek és mindent kiszórtak, és ami nekik tetszett, főleg ruhák, azt mind elvitték. Elvitték a gramofont és a lemezek nagy részét, amit pedig nem vittek el, azt összetörték. A lepedőkből és abroszokból hóköpenyt csináltak, vagy az ágyúkat takarták le velük, ill. engem vezényeltek ki, hogy a magam abroszaival takarjam le az ágyúkat. Délután és másnap ismét kivittek muníciósládákat cipelni. Közben mindig újabb és újabb orosz csapatok érkeztek, és ezek mind végigkutatták az egész lakást, és elvittek mindent, ami még volt. Elsősorban élelmet kerestek, s ami kis konzervünk még volt, a krumplit is elvitték. Persze azon a címen, hogy fegyvert kutatnak, a lakás minden sarkát végigkutatták. Engem meg folyton elvittek hol ágyút tologatni, hol meg muníciósládákat cipelni.”

1945. február 11. „Február negyedike óta a megaláztatásoknak különféle változatait éltük át. Állandóan jöttek-mentek a házban különböző csoportok, amelyek mindent végigturkáltak, a szekrényeket, összetaposva sáros csizmájukkal a még megmaradt holmikat: összetörték szobraimat, szétszórták és összetaposták fényképeimet és színes diapozitívjaimat, majdnem minden szobát klozetnak használtak, a klozetünket pedig összetörték. Folyton jöttek munkaszolgálatosokat keresni. Én sántának tettettem magamat, bottal jártam s így valahogy elkerültem, hogy elvigyenek.” 1945. február 16. „(...) állandóan jönnek-mennek a házban az orosz katonák, s azon a címen, hogy fegyvert keresnek, végigturkálják a lakást és az alagsori helyiségeket. A legtöbben órát keresnek; az enyémet is elvitték már. Csaszi, csaszi! [Órát, órát! – BZ], az kell nekik. Tegnap jött a híre, hogy a várban rekedt német csapat páncélosok védelme alatt ki akart törni a városból. A Retek utca irányába mentek, de az orosz tüzérség szétlőtte az egész csapatot, nem sokan maradtak élve.”

*

Hónapokkal az ostrom után Lux Gyula így vélekedett az átéltekről: „Elbuktunk! Elbuktunk? Nem! Nem! Igaz, hogy nagyon jól fejbe kólintottak és ájultan hevertünk egy jó ideig. A csapás, amelyet elszenvedtünk, kegyetlen volt, s mi tehetetlenül vergődtünk a lét és nemlét között. Erre a csapásra nem voltunk elkészülve, mert nem tartottuk lehetségesnek, hogy ilyen csapás érhet bennünket. Túlságosan bíztunk magunkban és túlságosan lebecsültük ellenfeleinket. Csalódásunk kegyetlen volt, és csaknem kibírhatatlan lelki krízist váltott ki. Összeomlott lelkünkben egy világ…”

A szerző hadtörténész

 

Apokalipszis Budán, ahogy egy polgár megélte és megírtaA főváros 1944–1945-ös ostroma – részletek Lux Gyula hadinaplój...

Közzétette: Magyar Hírlap – 2016. február 11.