Képesek vagyunk még együtt élni?

Herbert Aniko munkái ember és környezete viszonyát vizsgálják – ugyanúgy egymásra vagyunk utalva, mint egy összefüggő erdő fái

Kocsis Katica – 2016.02.12. 02:08 –

Herbert Aniko Erdő, amiben járok – Pando, egy rezgőnyár lélegzete című kiállításának fókuszában az a gondolat áll, hogy minden létező akarva és akaratlanul is kapcsolódik a másikhoz. A Magyar Műhely Galériában kiállított művek arra igyekeznek rávezetni, hogy mi, emberek csak részei vagyunk az egésznek, éppúgy, mint falevelek a fán.

Herbert-AnikoA fácska alatt lehullott levelek jelképezik az ember természettel szembeni magatartását (Fotó: Varga Imre)
Semleges, fehér térbe kerültek a Magyar Műhely Galériában Herbert Aniko Erdő, amiben járok – Pando, egy rezgőnyár lélegzete című kiállításán a munkák – nincs sem háttér, sem hosszabb feliratok, amelyek kézen fogva vezetnék a látogatót: a történetet magunknak kell felfejtenünk.

Mindössze egyetlen szöveg, Szabó T. Anna írása áll a terem közepén, amely segíti az értelmezést, ő mondja azt, hogy Herbert Aniko alkotásai egy általánosabb emberi gondolkodás felé terelnek, hogy felismerjük: pusztán részei vagyunk az egésznek, éppúgy, mint falevelek a fán.

A kiállító munkái jellemzően egy társadalmi jelenségből vagy problémából indulnak ki, majd ezek az egyedi esetek szimbolikusan telítődnek és általánosabb gondolatok felé terelik a látogatót. A Pando című installációban például, amely a padlóra helyezett, zen kertet idéző, két fehér kőből és egy szürke felületből, valamint a falra rögzített fapolcból és az azon helyet foglaló, szóróla­pokból összeállított erdőből áll, amely mögött még egy vetítés is fut, Herbert a Utah államban található erdőt, a Pandót idézi meg – az összefüggő, nyárfákból álló erdő fái szimbiózisban élnek egymással. Közös gyökérzetük miatt a fák együtt lélegeznek, hullatják a levelüket és újulnak meg. Herbert ily módon az emberi létezésről is állításokat fogalmaz meg: az erdő fái éppúgy hatnak egymásra, kapcsolódnak egymáshoz, ahogyan a közösségben élő emberek(nek) kell(ene).

A hátsó falra installált munkák, a Levél Fukusimából I. és II., a Fekete és a Fehér, valamint a Komorebi – a szó jelentése: a fák levelei között átszűrődő napfény – kiindulópontjai az atomkatasztrófák, ám lényegében a megőrzés, konzerválás problematikáját feszegetik, és azt, hogy vajon képes-e az emberiség fenntartani a természet jelenlegi állapotát, megtanul-e  szimbiózisban élni vele, vagy hatalma alá hajtja és teljesen elpusztítja azt és ezzel saját magát is.

A Levél Fukusimából párdarabjai­ban egy műanyag tárolóban kapott helyet egy-egy fácska, amelyek alatt lehullott levelek jelképezik az ember természettel szembeni magatartását. Köztük helyezkedik el a Fehér, amely szintén a megőrzés, értékőrzés problémáját vizsgálja: a fácska egy nyitott könyvbe zárva jelenik meg.
A másik oldalon ennek a munkának a párdarabja, a Fekete található, amely körül a The Tokyo Times sorozat kis képei a fa mint egyén ezerféle minőségét – kis hajtás, gyökérzet, ág stb. – jelenítik meg, ezzel pedig ez emberi sokféleségre irányítják a figyelmet. A Komorebi nagyméretű papírfáját pedig, amelynek a gyökerei is látszanak, egy zsinórfüggöny védi, őrzi meg a külső hatásokkal szemben.

Urai Dorottya, a kiállítás kurátora a másik fő munkát a Pandóval szemben installálta: a Hiroshima virágai az embert, a nőt helyezi a középpontba, ebből az alakből „nőnek” ki aztán a különféle hajtások, organikus motívumok, mintegy kimondva, hogy az ember képes teremteni. A munkát két kisebb vitrin keretezi, a Tegnap I. és II., amelyek papiruszból készült bárányokat jelenítenek meg, amelyek az ártatlanságot, a másik elfogadását és a békességet szimbolizálják.

A fő installáció zen kertjének hangulata a Végtelenség című munkában is visszaköszön, amelyeken Herbert kövekből fest két különféle sormintát, majd azokat csak részlegesen zárja keretbe, így a két kép mantraszerűen a végtelenségig folytatható. Herbert Anikot azonban nemcsak a japán tematika vonzza, hanem az űr, a holdra szállás kérdése is, ám itt is ugyanazt a problematikát feszegeti: hogy miként hajtja az ember uralma alá a természetet, a világűrt, illetve hogy az milyen következményekkel jár. A Holdpumpa sorozat, valamint a Dancing in the Moon installáció reflektál erre a kérdéskörre.