A Paripa mostanság főállású unokaszállító

Labdarúgás. Weimper István kedvenc csapatában, a Honvédban játszhatott

Kiss B. László – 2016.02.12. 01:02 –

Még ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik nem autogramot szeretett volna kérni egy sztárfutballistától, ha összesorsolták a nemzetközi kupában, hanem győzni akart ellene. Ahogy becézték, paripaként száguldozott Weimper István a Real Madrid ellen is, s gólt lőtt neki. Kerek volt az élete, mert, mint mondta, kedvenc csapatában, a Honvédban futballozhatott, és úgy érzi, ma is mindent ugyanígy csinálna, ahogyan az történt.

weimper-istvanSzereti a nyugalmat maga körül Weimper István (Fotó: Csudai Sándor)
– Kitől kapta a Paripa nevet?

– Kocsis Lajos adta. Vágtattam az edzéseken is, nemcsak a meccseken.

– Nem volt sértő a becenév?

– Ugyan, jólesett. Lajos akkor már sztár volt, s ezt nem nagyképűségből, inkább kedvességből mondta nekem. Elvégre azt becézzük, akit szeretünk. Két-három évvel később pedig már az egész ország így hívott. Rám ragadt, és sokan még ma is így szólítanak.

– Hogyan került Kispestre?

– Bozsik Józsi bácsi szúrt ki Soroksáron, az Egyetértésnél, neki köszönhetően igazoltak át.

– Nehéz lehetett bekerülni a hetvenes évek Honvédjába.

– Nagyon, tele volt kiváló futballistákkal. Szerencsém is volt, Bartos Sanyi megsérült, s a helyére beállva nagyon jól ment a játék. Zsinórban nyolc-tíz mérkőzést játszottam, rugdostam a gólokat. Később meg Kozma Misi sérült meg, s attól kezdve én voltam a középcsatár, egészen addig, amíg el nem mentem a klubtól.

– Mint sokan a csapatban, ön is katonai rangban futballozott?

– Nem, nem kellett. Amikor leigazoltak, kérdezték, akarok-e rangot, de én civil szerettem volna maradni. És ezt tiszteletben tartották.

– Nem bánja? Most jó nyugdíja lehetne.

– Nem, cseppet sem. Engem nem érdekelt, és semmi közöm nem volt a honvédséghez. Világéletemben jól megvoltam azzal, amit adott az élet. Lehet, hogy most többet hozna a postás hó elején, de az nem lenne igazságos.

– Azért biztosan voltak kiváltságai egy Honvéd-játékosnak.

– Nem hinném, hogy olyan sokkal több, mint egy újpesti vagy ferencvárosi futballistának. Nekünk annyiban volt más az életünk, hogy a külföldi útjainkra mindig jött velünk egy magas rangú katonatiszt. Meg persze volt egy jelentő ember is csapaton belül.

– Ki volt az?

– Ma már nem lényeges, de mi azért tudtuk, ki az. Amúgy próbálkoztak engem is beszervezni, figyeljem a többieket, de nem vállaltam. Az eset után bementem a Komora Imréhez, és elmeséltem neki a dolgot. Azt mondtam, ha azt akarják, hogy besúgó legyek, akkor inkább elmegyek. De utána már nem érdeklődtek, békén hagytak.

– Seftelni hagyták?

– Soha nem ellenőriztek minket, a katonatiszttel simán átsétáltunk a vámon. De én nem tartoztam a nagy csempészők közé. Hoztunk öt-tíz farmert meg más apróságokat. Én focizni szerettem, mégpedig gyermekkorom kedvenc csapatában, a Budapesti Honvédban. Csodás meccseknek lehettem a részese. Így például 1975-ben és 1978-ban is másodikak lettünk a Közép-Európai Kupában. Az UEFA-kupabeli emlékezetes menetelés során, itthon még a nagy hírű, Krollal, Lerbyvel, Tahamatával, Arnesennel és La Lingével felálló Ajaxot is legyőztük, az én gólomnak is köszönhetően 4–1-re, végül a negyeddöntőben ért véget a sorozatunk.

– Pályája csúcsán, huszonhét évesen mégis máshova igazolt.

– Az 1979-80-as évadom nem sikerült túl jól. A nyáron Kuti Lacit nagyon el akarták hozni a Dunaújvárostól, és engem adtak helyette. Ám Kuti nem vált be, fél év után vissza akartak vinni Kispestre, még egy dél-amerikai túrára is elvittek a télen. Kicsit sértettnek éreztem magam, hitegettem őket, de végül Lakat Karcsi bácsi hívására mondtam igent, s az élcsapatok közé tartozó Tatabányát választottam. Életem egyik legjobb döntése volt, rugdostam a gólokat, majdnem gólkirály lettem. Még a Real Madrid kapujába is betaláltam a kupában. Az nagy meccs volt, itthon nyertünk 2–1-re, de kint sajnos kikaptunk 1–0-ra, így idegenben lőtt góllal a spanyolok mentek tovább. Megjegyzem, kinn egy meglehetősen vitatható büntetővel kaptunk ki. Hiába voltunk végig pariban a Reallal, nem engedték, hogy kiessen. A Tatabányával 1982-ben bronzérmes, 1983-ban hatodik, 1984-ben ötödik lettem a bajnokságban, s nyolcvan mérkőzésen harmincnégy gólt szereztem.

– A Bányász után kipróbálhatta magát külföldön, de nem maradt kinn sokáig. Miért jött hamar haza?

– A szabályok szerint akkor még csak harminc év fölött lehetett kiszerződni. Az Arisz Szalonikihez kerültem, de nyelvismeret nélkül nehezen boldogultam. Anyagilag nagyon jól jártam, de fél év után hazavágytam. Verebes József hívott a Rába ETO-ba, és ott újabb bajnoki bronzéremmel zárhattam le élvonalbeli karrieremet. Akkor már gondoltam a jövőmre is, és azért is választottam a győrieket, hogy minél több edzői fogást tanulhassak a Mágustól. A fociban képzeltem el a jövőmet.

– Amiatt nincs hiányérzete, hogy csak hatszor játszott a válogatottban?

– Pechemre a legendás újpesti csatársor is akkor élte virágkorát, így nekem kevesebb lehetőség jutott, de én ennek a hat meccsnek is nagyon örültem.

– Később edzőként visszakerült a válogatotthoz.

– Kovács Attila lett az MLSZ elnöke, s ő a Bicskei Bercit tette meg szövetségi kapitánynak. Berci meg engem választott segítőjének. Csodás szakember volt, tőle is sokat tanultam, sajnos már lassan öt éve, hogy nincs köztünk.

– Úgy tudom, volt edző Dunavarsányban, Taksonyban, Tökölön, Gyálon. Csupa kis klub, amely bedolgozik a nagyegyesületek alá. Találkozott tehetségekkel?

– Vannak ügyes gyerekek, de közel sem annyi, mint a mi időnkben. Bonyolult lett a világ. A múltkor egy anyuka kérdezte tőlem, hogy milyen a fia, lehet-e kivenni belőle majd egy kis pénzt. Könyörgöm, a srác még csak nyolcéves. Én azért akartam futballista lenni, mert imádtam a labdát, az csak ajándék volt, hogy meg is tudtam belőle élni. Edzőnek sem azért álltam, hogy megszedjem magam. Örültem, hogy az imádott futballban maradhattam.

– Magasabb szintre nem vágyott?

– Lett volna lehetőségem, de nem akartam feljebb menni a harmadik vagy a második osztálynál.

– Ez komoly? Valószínűleg ön az ország egyetlen ilyen edzője.

– Meglehet, de az NB I. már rengeteg stresszel jár, én pedig szeretem a nyugalmat magam körül.

– Gondolom, akkor most cseppet sem zaklatott az élete.

– A legkevésbé sem. Besegítek még Boda Iminek a Gyáli Békás SE-nél a megye II.-ben. A fiamnál csendestárs vagyok a két kávézójában. Főállásban pedig nyugdíjas unokaszállító a munkaköröm, és nagyon élvezem. Egy fiú és két lány unokám van. Érdekes módon a lányokat izgatja jobban a futball, és egyre erőszakosabban kérdik, mikor viszem már ki őket egy válogatott meccsre. Ez az idén elkerülhetetlennek tűnik, de boldogan teszem. És így kerek az életem, ma sem csinálnék semmit másként.


Pályakép

Weimper István. Budapest, 1953. augusztus 27. Klubjai: VM Egyetértés (1971–74, 75 mérk./14 gól), Budapesti Honvéd (1974-80, 169/75), Dunaújváros (1980–81, 28/12), Tatabánya (1981–84, 80/34), Arisz Szaloniki (1984), Rába ETO (1985–86, 15/3), Kazincbarcika (1986), Ráckeve (1986–87). Magyar válogatott (1976–79, 6/0). Edző: Dunavarsány (1994-97), a válogatott pályaedzője (1998–2001), Tököl (2001-03), Taksony (2003–05), Gyál (2005 óta). Eredményei: magyar bajnok (1979–80), ezüstérmes (1974–75, 1977–78, 1984–85), bronzérmes (1981–82, 1985–86), UEFA-kupa negyeddöntős (1978–79), Közép-európai Kupa-ezüstérmes (1975, 1978).