A profi sport halálát jósolja 2080-ra Jacques Ferran, az Aranylabda atyja

„A dopping olyan méreteket ölt, hogy ma már nem beszélhetünk tiszta játékról”

Kő András – 2016.02.06. 00:33 –

A kilencvenhat éves Jacques Ferran nagy tekintélyű francia újságíró, korábban a L’Equipe című sportlap szerkesztője, majd a France Football létrehozója és igazgatója, a Bajnokcsapatok Európa-kupája (1992-től UEFA-bajnokok ligája) és az Aranylabda szülőatyja. Tíz könyv szerzője. Emellett tevékeny részese volt 1963-ban a Nemzetközi Fair Play Bizottság megalapításának. Idős kora ellenére változatlanul aktív, irodája van Párizsban és Monacóban. Párizsban, a Montparnasse-hoz közeli lakásán kerestük fel Kamuti Jenővel, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnökével.

Kamuti Jenő és Jacques Ferran 20160206A tiszta sportért küzdenek. Kamuti Jenő és Jacques Ferran (Fotó: Christian Jansen)

– Hogyan született meg a Bajnokcsapatok Európa-kupája?

– Egy nemzetközi válogatott futballmérkőzésen, azt hiszem, Angliában vetődött fel 1954-ben, hogy meg kellene rendezni a klubcsapatok Európa-kupáját is. A gondolatot felvállalta a L’Equipe, Jacques Goddet igazgatóval az élen. Ezután meghívtam Párizsba a legnagyobb klubok vezetőit, és ezen a megbeszélésen mindenki egyetértett abban, hogy az ötlet kitűnő, de ennél tovább nem jutottunk. A FIFA vezetői azt mondták: a szervezet a világ futballját fogja össze, nem tekinthető csak európainak. Felkerestem az UEFA-t. Ők is széttárták a kezüket: „Igaz, hogy mi az európai futballal foglalkozunk, de nem a klubcsapatokkal” – mondták. Egyszóval senki sem akarta felvállalni a tornával járó szervezési tennivalókat. Mit csináljak? – tettem fel magamnak a kérdést. Mindenesetre kidolgoztam a lebonyolítási formát, a szabályrendszert. Újfent meghívtam a nagyobb klubok képviselőit a L’Equipe szerkesztőségébe, és ott, azon nyomban megalakítottuk az Európa-kupát. Emlékszem, Santiago Bernabéu és Sebes Gusztáv is a meghívottak között volt. Jó kapcsolatot ápoltam a magyarokkal. Sebessel franciául társalogtunk. Amikor az UEFA látta, hogy a torna életben van és működik, egyszerre „lenyúlták” a megrendezését, amelyre először 1955-ben került sor.

– Ha ezt a két szót hallja, hogy fair play, mi jut az eszébe?

– A gyerekek. Ők ártatlanok, nincsen pénzük, nincsenek anyagi javaik, semmi egyéb; ösztönösen élik az életüket, szívből. A gyerekek tiszták, a fair playt természetüknél fogva jelenítik meg a sportban is. Ha a felnőttek csalnak, ők azt nem értik, nem fogják fel. Sokkolja őket, amikor egy nagy játékos visszataszítóan viselkedik. Például amikor a 2006-os világbajnoki futballdöntőn Zinédine Zidane mellbe fejelte az olasz Marco Materazzit. Az ilyen és ehhez hasonló cselekedetek rossz hatással vannak a gyerekekre, és ártanak a fair play-nek. A Nemzetközi Fair Play Bizottságra mi úgy tekintünk, mint valamilyen különleges dologra, és a nemes cselekedeteket díjazzuk. Mintha valamiért kompenzálnánk a sportolókat vagy „kártérítést” fizetnénk nekik. Ez azonban helytelen! A fair play nem különleges gesztus. Az lenne a helyes, ha magától értetődő cselekvésnek fognánk fel a sportban és az élet minden területén. Az lenne a jó, ha a sportolókra is úgy nézhetnénk fel, mint például az orvosokra, akik fehér ruhában gyógyítják a betegeket, és a presztízsük elvitathatatlan. Mindegyik sportolónak éreztetnie kellene, hogy olyan képesség birtokában van, amit respektálnak a társadalmak, és ez az eszmeiség a fair play.

– Hogyan emlékszik vissza a Nemzetközi Fair Play Bizottság megalapítására, amely 1963-ban nagy visszhangot váltott ki?

– Nem tudom már, hogy kié volt az ötlet: az UNESCO-é vagy a Nemzetközi Sportújságíró Szövetségé (AIPS), úgy tudom, a szövetség vetette fel a gondolatot először, hogy valamit tenni kellene a sportban terjedő sovinizmus és erőszak ellen. Világosan láttuk azonban, hogy nem tudunk semmit sem tenni az újságírók egyetértése és támogatása nélkül. Elhatároztuk, hogy kapcsolatot keresünk az AIPS-szel, valamint az UNESCO Nemzetközi Testnevelési és Sporttudományi Bizottságával, az ICSSPE-vel, amely tanácsadó testület. Ezt követően már csak egy kérdés maradt, hogy kik lesznek azok az újságírók, akik a sport alapvető problémái­ról írni fognak. Egyik kollégámmal, a L’Equipe munkatársával mi ketten vállalkoztunk a feladatra. Előzőleg azonban találkoznom kellett Jean Borotrával, a híres teniszjátékossal, hogy megbeszéljük a tennivalókat. Valamilyen ok miatt München külvárosában, Gautingban randevúztunk. Egy éjszakai vonattal utaztam. Megérkeztem a müncheni pályaudvarra, és legnagyobb meglepetésemre, amikor leszálltam, Borotrába botlottam. Korábban személyesen még nem találkoztunk, de azonnal felismertem. Nagyon charmeur ember volt. Imádni való, megragadó személyiség. Különleges kedvesség áradt belőle. Erre a találkozásra, amíg élek emlékezni fogok. Barátok lettünk egy életre. Úgy is mondhatom, hogy a müncheni pályaudvaron született a barátságunk.

– Borotra támogatta az ötletet?

– Messzemenően, de még csak az alapok lefektetésénél tartottunk. Végül is négyen tanácskoztunk Gautingban: Borotra, William Jones, a Nemzetközi Kosárlabda-szövetség, a FIBA egyik tisztségviselője, az UNESCO tanácsadó testületének egyik tagja és én. A gondolatainkat lejegyeztem, de sajnos, nem maradtak meg a jegyzetlapok. Valójában nem jutottunk semmire. De mielőtt elköszöntünk volna egymástól, nekem támadt egy ötletem. Azt mondtam: kár lenne, ha nem jutnánk valamilyen egyezségre: miért nem alapítunk egy nemzetközi szervezetet, hogy megvédjük a sport értékeit? Egymásra néztünk. Minden jelenlévő egyetértett, és ez volt a Nemzetközi Fair Play Bizottság megszületésének pillanata. Az első elnök Jean Borotra volt, Sir Stanley Rous a FIFA-tól és William Jones a FIBA-tól lett a két alelnök, én pedig a főtitkár.

– Azóta ötvenegynéhány év telt el. A bizottság beváltotta a hozzá fűzött reményeket?

– Nem! Nem váltotta be… Az első évek lelkesítő időszaka után nem történt semmi… A kezdet hatékony volt, különösen Borotra első elnöki éveiben, de aztán, azon kívül, hogy egy évben egyszer trófeákat és diplomákat adtunk át, meg hogy előadások, tanácskozások és beszédek hangzottak el a fair playről – a Nemzetközi Olimpiai Bizottság engem is meghívott egyszer Lausanne-ba –, a Nemzetközi Fair Play Bizottság tevékenysége nem hozott lázba senkit. Ugyanakkor a külső szemlélőnek az lehetett a benyomása, mintha minden rendben menne, hiszen a kontinuitás megvolt: nőtt a díjazottak száma. Az ellentmondások miatt aztán mással kezdtem foglalkozni…

– Mit gondol: mi a sport jövője?

– Meg fog halni a sport… Majd 2080-ban elhatározzák, hogy megszüntetik a profi sportot. Kellene is írnom egy könyvet A sport halála címmel, de nincs bátorságom hozzá, pedig a lelkiismeretem ezt parancsolná. Visszautalok az antikvitás olimpiai küzdelmeire: annak is vége lett egyszer. Miért ne történhetne ez a mai kor rossz irányba menő profi sportjával? Egyszer csak be fogja jelenteni az ENSZ, hogy a profi sportnak vége… A korrupció, például a FIFA-ban, vagy a dopping, pél­dául a kerékpározásban, az atlétikában és így tovább, olyan méreteket kezd ölteni, hogy már nem beszélhetünk tiszta játékról. Ahogy a szólás tartja: a fejétől rohad a sport is… A Nemzetközi Fair Play Bizottságnak etikai választmányt kellene létrehoznia, amely számon kéri a sportszerűtlen cselekedeteket. Ugyanígy a különböző sportágak nemzetközi szervezeteinek is. De: igazi függetlenség nélkül a választmányok semmit sem érnek.

– Ferran úr, örül annak, hogy franciának született?

– Igen, örülök. Mi franciák mindig elégedettek vagyunk…

– Mit üzen a jövő generációjának, a fiataloknak, akik a sportban is szeretnék kiteljesíteni magukat?

– Legyen meg bennük az az érzés, hogy harcoljanak a sport értékeinek védelméért. De ne csak arra gondoljanak, hogy a sport miben segíthet nekik, hanem arra is figyeljenek, hogy ők maguk miben segíthetik a sport tisztaságát, életben maradását.