Nincs intézményi szembenállás

Egy pótfeladat végrehajtási módját kifogásolta a Közgazdaságtudományi Bizottság Csaba László akadémikus véleménye szerint

Szajlai Csaba – 2016.02.05. 00:59 –

Egy szakbizottság állásfoglalása semmiképp sem tulajdonítható „az akadémikusoknak”, akik sem testületként, sem egyénileg nem nyilvánítottak véleményt a jegybank oktatási térfoglalásáról, a gazdasági felsőoktatás átszabásáról – így foglalta össze az „MTA kontra MNB” ügy lényegét Csaba László akadémikus, aki szerint tárgyszerű és közvetlen dialógus és a tények tisztelete lehet az alapja a felek kibékítésének.

Csaba László 20160205Csaba László: Minden szakmának megvannak a szabályai (Fotó: Hegedüs Róbert)

– Akadémikusként hogy látja a „Magyar Tudományos Akadémia kontra Magyar Nemzeti Bank” ügyet?

– Azt hiszem, hogy az Akadémia, mint a teljes magyar tudományosság választott képviselője, nem maradhat csöndben olyan esetekben, amikor a tudományos kutatás és főképp az utánpótlás ügye stratégiai jelleggel és jelentős mértékben változások elé néz. A gondok egyik forrása, hogy a szakmai vitákat nem a döntések meghozatala előtt folytatták le, hanem utána. Ráadásul nem az ennek megfelelő fórumokon, például épp a tudományos bizottságokban, az egyetemi szenátusban, az akkreditációs bizottságban és persze akár a sajtóban is. Megjegyzem, hogy az MNB munkatársai és vezetősége több alkalommal is megszólalt ez ügyben a nyilvánosság előtt, a Polgári Szemle folyóirattól a Magyar Idők hírportálig terjedő körben. Ehhez képest a tudomány képviselőinek fenntartásai csak töredékesen és torzítva jelentek meg, ha egyáltalán megjelentek a nyilvánosság előtt.

– Van ügy, vagy nincs ügy?

– Az állásfoglalás nem az MTA egészének, hanem egy szakbizottságának, a Közgazdaságtudományi Bizottság többségi szavazással kialakított állásfoglalása, így semmiképp se tulajdonítható „az akadémikusoknak”, akik testületként sem és egyénileg sem nyilvánítottak véleményt. Bizottsági tagként vagy részük volt az állásfoglalásban, vagy nem. Ekképpen az MTA és az MNB, mint két nemzeti intézmény, nem áll szemben. Akkor sem, ha az MNB perrel fenyegetőzik egy testületi vélemény kapcsán, ahelyett, hogy azt érdemben vitatná.

– Miben látja a probléma eredőjét?

– Az MNB vezetése a tudományos továbbképzés – általunk több alkalommal is bírált – hiányosságait felhasználva egy teljesen sajátos szemléletű, súlypontú, arányú és szerkezetű képzést gondolt ki. Ezt az érintett tudományos és egyetemi fórumok megkerülésével, egyfajta kivételes, gyorsított eljárásban nyomban át is ültették a gyakorlatba. Az egyetemi és az akadémiai nyilvánosság csak nagy késéssel és kerülő úton értesült a már kész tényekről. Ez nyilván az egyetemi demokrácia hiányosságait is mutatja, de az évek óta tartó forráskivonás és a folyamatos intézményátszervezések fenyegetettségében élő, a nyári időszakban rögtönzött döntésekre szorított vezetőket sem nehéz megérteni.

– Hogyan lehetne kibékíteni a feleket?

– Azt hiszem, hogy mint a legtöbb esetben, a tárgyszerű és közvetlen dialógus és a tények tisztelete lehet az alap. Pereskedés, támogatások felfüggesztése, a szakmai fórumok véleményét nem tisztelő személyi döntések keresztülvitele nem visz sehová. Ha Dubéczi Zoltán MNB-igazgató a döntések előtt nyilatkozik, és ezt érdemi eszmecsere követi, szerintem az jó alap lett volna a félreértések és a tévedések kiküszöbölésének.

– Mégis derült égből villámcsapásként érte az állásfoglalás a jegybankot.

– Nagyon fontos, hogy az MTA Közgazdaságtudományi Bizottsága nem a jegybank szerteágazó működésének és feladatkörének egészére fogalmazott meg megállapításokat, hanem egy szűk és a hagyományos központi banki funkciókban nem szereplő – pótfeladat végrehajtási módját kifogásolta. Holott egy nemzeti intézmény minden cselekedete tárgyává válhat a közbeszédnek is, a szakmai vitának is. Fontos lenne annak kiemelése, hogy a tudomány művelői nagyra értékelik azt, ha külső szereplők nemcsak szavakban támogatják tevékenységüket, ahogy ez az MNB támogatásánál számos lap és könyv esetében történt is. Főképp ha – mint a két lap esetében – nem saját álláspontjuk reklámját nevezik adománynak, mint az üzleti élet sok szereplője teszi.

– Milyen útmutatást adna a Magyar Nemzeti Banknak a tudományos képzésekhez?

– A tudomány és különösen az utánpótlás képzése – a doktorképzés – hosszú távon megtérülő, nehéz és lassú folyamat. Sikerességéhez szükség van az akadémiai és az egyetemi közösségek jóváhagyása mellett azok tevékeny együttmunkálkodására is. Ez akkor történik meg, ha az oktatás szabadságát és a színvonal biztosítását szolgáló bonyodalmas szabályokat figyelembe veszik. Hiszen a Nemzeti Kulturális Alap sem mondhatja meg, miféle költeményeket vagy zeneműveket kell támogatni, azt a szakmára kell bíznia, és adott esetben elfogadnia, hogy a közízlést súlyosan sértő személyek kapnak juttatást, vagy maguk döntenek a támogatásról. A közgazdaság-tudomány is szakma, meg kicsit művészet is. El kell fogadni, hogy a magas szintű képzés szabályait a szakma művelői alakítják ki. Azt hiszem a mi esetünkben a folytonosság és a megújulás, az elfogadott szabályok tisztelete és az élet körülményeihez igazítása együtt segítene. De ez nem megy egyoldalú lépésekkel, gyorsított eljárásban, előzetes szakmai vita nélkül. Ez teljesen független attól, hogy a jegybankban jelenleg is folyik magas szintű kutató munka, ami az intézmény döntéshozatali folyamatához kötődik, eredményei pedig a tudományos világban is ismertek.

– Akárhogyan is: az ügy egyik konklúziója, hogy nincs egység a közgazdászszakmán belül sem. Ideológiai vagy szakmai ennek az oka?

– Magam sokat írtam erről, legutóbbi kötetemben is. A köz gazdasága értelemszerűen közösségi választásokat és értékrendeket is megjelenít, azaz közügy. A közgazdász ezért különösen is zoón politikon, azaz közösségi élőlény. Ugyanakkor minden szakmának megvannak a szabályai, mércéi, értékrendje. Ezt helyes, ha kormányzati és pénzügyi döntéshozók nem bolygatják. A konkrét esetben nem merült föl a gazdaságtudományi képzés egységesítése, a Dubéczi Zoltán követelte száz virág évtizedek óta virágzik. Nem az MTA szervez e kérdésben is olyan tanácskozást, ahol csak az egyik fél képviselői hallgattatnak meg. A szakmai vitában tisztelni kell a tényeket, és ez jó, ha a közéletben sincs másképp. Csak a rend kedvéért: sem az egyetemi, sem a kutatási pénzeket nem az „akadémikusok” osztják. De a tudományos elismerés – ma még – nem hatalmi és nem népszavazási kérdés, hanem meritokratikus, saját érdem, saját teljesítmény szerinti.