„Nem volt ott az öncenzúra szelleme”

Bereményi Géza: Az avantgárd egyik legfontosabb törekvése az volt, hogy eltöröljük a múltat, nem érdekelt a szülők világa

Péntek Orsolya – 2016.02.02. 04:59 –

„Külön társadalom voltunk a társadalomban, külön törvényekkel”

A napokban ünnepelte hetvenedik születésnapját Bereményi Géza író, költő, dalszövegíró, dráma- és forgatókönyvíró, akinek szövegeit épp a harmadik generáció tanulja: egy-egy sora ma már az identitásunk része. A hetvenes évekről, Cseh Tamásról, a bolgár vasútállomás restijéről és Dixiről, Budapest egykori prófétájáról beszélgettünk.

Beremenyi-GezaRokonszenv és antipátia mentén rendeződtünk; és valahogy tudtunk egymásról, azok például, akik vidékről jöttek, megkapták a címeket, hogy kiket érdemes keresni Pesten – mondja az író a hetvenes évekről (Fotó: MH)
– Huszonnégy éves volt, amikor 1970-ben megjelent az első kötete, A svéd király. Korábban nem akart publikálni. Miért döntött úgy, hogy engedi megjelenni a könyvet?

– Nem törődtem a publikálással egészen 1969-ig, amikor kiderült, hogy fiatal írókat keresnek. Nem voltak fiatal írók. A legfiatalabb Csurka István volt, aki akkor már közel negyvenéves volt és az Írószövetség KISZ-szervezetének vezetője. Én egy olyan társaságba tartoztam, amelynek tagjai elhatározták, hogy nem jelennek meg nyomtatásban. Csupa azóta meghalt vagy emigrált emberről van szó. A ma Bécsben élő Györffy Miklós apjának lakásán gyűltünk mindig össze, a társaságban volt az azóta Párizsban elhunyt Ajtony Árpád és Bódy Gábor, a későbbi filmrendező is. Engem az utóbbi vitt oda. Szétfolyóirat néven szamizdatot is indítottunk. Amikor megjelent a kötetem, tulajdonképpen áruló lettem.

– Egész pontosan miért?

– Mert megjelenni egyet jelentett az öncenzúrával. Mindig mindennek megkérték az árát.

– Ilyen értelemben áruló lett Bódy Gábor is. Miért döntött úgy, hogy inkább hivatásos alkotó lesz, minthogy szamizdatban folytassa?

– Egy szerelmi csalódás miatt olyan lelkiállapotba kerültem, hogy elkezdtem jó novellákat írni. A bölcsészkaron alkotókör néven létezett akkoriban egy fontoskodó fiatal írókból álló csoport Csaplár Vilmos vezetésével. Egyszer éppen az épület előtt álltak, amikor arra mentem. Kérdeztem, mit csinálnak, mire mondták, hogy a Magvető Kiadóba tartanak. A kiadó fiatal írókat keresett egy antológiához, ezért beadták a novelláikat és a magukéival együtt az én két kéziratomat is. Bementem hát velük. A kiadó folyosóján ültünk, amikor kijött egy pasas, hogy melyikünk a Bereményi. Egy szobában Sík Csaba szerkesztő közölte: „Te vagy a legjobb, csak a tié­det fogadjuk el a fiatal írók antológiájába”. Ez volt A svéd király című novella. Megkérdezte azt is, vannak-e még írásaim, amire én azt hazudtam, hogy igen, csak még át kell szerkesztenem őket. Bajban voltam, hogy mit mondjak a többieknek, ami elhangzott, azt ugyanis nem lehetett. Amíg átmentem egy üres szobán, kigondoltam; azt közöltem velük, hogy azt mondták, menjünk haza. Én meg hazamentem és írni kezdtem egy kockás füzetbe. A fiatal írók antológiája a novellámmal 1969-ben jelent meg Naponta más címmel, az első novelláskötetem pedig A svéd király címmel 1970-ben. Amint kijött a könyvem, egy időre felhagytam a prózaírással.

Nem ért utol a hatalom

– És elkezdett Cseh Tamással dolgozni. Hogyan ?

– Felmentem hozzá egy délután, ahogy előző nap megbeszéltük. Az éjszaka ismerkedtünk meg. Mutatott egy dallamot. Addig még nem hallottam énekelni – rajztanár volt egy iskolában. Vaktában történt az egész. Még aznap este kötöttünk egy megállapodást. Az első pontja az volt, hogy köztünk mindig meglesz a három lépés távolság, és egymást ellenőrizzük, mint akikre rá van bízva valami. A második pontja, hogy mindkettőnknek vétójoga van, és ha az egyikünk abba akarja hagyni, a másik nem kérdez semmit. A harmadik, hogy a dalaink soha nem kerülnek a nyilvánosság elé. Másnap hozzáköltöztem az Iskola utcába, egy olyan lakásba, amely az ő nevén volt, de valójában nem ő volt a tulajdonosa. Egy-két dalt írtunk esténként, a barátaink pedig feljártak, hogy meghallgassák azokat. Egyszer egy alacsony, szemüveges férfi csöngetett. Lukácsy Sándor irodalomtörténész volt, Petőfi-kutató, aki azt mondta, hallotta, hogy készült itt Petőfi haláláról egy sanzon, és szeretné meghallgatni. Tamás elénekelte neki, ő közölte, hogy ez egy merőben új Petőfi-megközelítés, és távozott. Így terjedt a híre a dolognak, amit csinálunk. Közben két éven át naponta írtuk a dalokat. Több tucat készen volt már, amikor becsöngetett Gyurkó László, a 25. Színház igazgatója. Tamással már beszélt, de ő azt mondta neki, keressen engem, mert vétójogom van. Nem engedélyeztem a nyilvános előadást. Amíg Gyurkóval beszéltem, Tamás lesütött szemmel ült a sarokban. Aztán 1972-ben kimentünk Párizsba. Negyvennyolc órával a hazaindulás előtt Tamás azt mondta, kint marad. Én azt válaszoltam neki, hogy én meg hazamegyek, és nem kell megmagyaráznia semmit. De ő meg akarta magyarázni. Azt mondta, azért nem jön haza, mert nem énekelhet nyilvánosság előtt. „De Tamás, neked gyöngék az idegeid. Ha fellépsz, az összes lemez borítóján ott lesz az arcképed. Jönnek a hízelgők is. Hogy fogod bírni?” – kérdeztem tőle. Azt mondta, bírni fogja. Hazajöttünk, és bementünk Gyurkó Lászlóhoz. Összeállítottam a műsort, címet adtam neki, Tamás pedig felkészült. Noha elég félénk volt az első két fellépés alatt, a közönség felől érkező meleg hullámtól kinyílt. A szeretetre működött. Egyre bátrabb lett. Annyi dalunk volt, hogy szinte havonta új műsort tudott adni.

– És mit szólt a hatalom ezekhez a dalokhoz?

– Nem értek utol. Nekem igazam volt, hogy évekig visszatartottam. És neki is, hogy végül a közönség elé kerültek.

– Mi a Cseh–Bereményi-dalok titka? Miért nem avulnak ezek?

– Mert nem volt ott az öncenzúra szelleme, amikor születtek, pedig abban a korban az a legmegveszekedettebb ellenzékinél is ott volt, ha írt valamit. Mi magunknak csináltuk. Amikor készültek, Tamás egy szál gitárral énekelgetett, én meg a prózaírásból ismert gyakorlatot követve olyan szövegeket írtam, amelyek mindegyike egy kis novella, a végén csavarral. Később, amikor közönség elé kerültek ezek, tulajdonképpen ugyanaz az ősi hatásmechanizmus működött, mint a jokulátoroknál: az emberek megszólítva érezték magukat. Míg a rockkoncert műfaja tulajdonképpen a misének felel meg, ez a fajta személyesebb megszólalás és megszólítás a középkori énekmondók hagyományát idézi. Abban, hogy hitelesen szólalt meg, nagy része volt Tamás személyiségének is és annak is, hogy a korabeli fiatalok nevében beszélt. Egyszer egy egri társaság tagjai mesélték, hogy az első dalainkat egy éjszaka is nyitva tartó helyen hallották, és azt hitték, róluk szól – Cseh Tamás Egerben végezte el a tanárképzőt. Ugyanakkor nemcsak Egerben lehetett mindez ismerős: amikor a hetvenes évek elején Szófiában jártam, bementem a restibe. Ott ült hat fiú és egy lány. Épp úgy beszéltek, mozogtak mint a pesti hasonmásaik, és én, holott nem értettem őket, úgy éreztem, hogy ismerem a szocialista gyerekkorukat és a kamaszkorukat is. De a Pestre érkező cseh fiatalok is ugyanolyanok voltak, mint mi. Ugyanúgy öltözködtek például. Nyugat-Európában pedig értettek minket: Tamás kétszer énekelt Párizsban egy társaságban, azt felvették magnóra, később pedig azt hallottam, hogy az utcasarkon is énekelték a dalokat.

– Miért van mégis az, hogy a Cseh–Bereményi-dalokat a legtöbben jellegzetesen magyarnak érzik, olyannak, amelyben az egész sorsunk benne van? Milyen élményekből, hogyan írta ezeket a szövegeket?

– Az biztos, hogy a belterjességük fontos hatóanyag. Ami a magyar témákat illeti, az engem foglalkoztatott jobban. Tamás, bár nem tiltakozott, hallgatott, mivel a családját nagyon meghurcolták 1945 után. Utólag visszagondolva talán még attól is félt, hogy provokátor vagyok, akit ráállítottak. Noha nem beszéltünk róla, a szabadságvágy bennünk volt. Mint ahogy a kitárulkozás igénye is.


Ugyanott nevettünk fel

– És miből éltek meg?

– Nem számított. Semmi köze nem volt semmihez. Annyi volt a lényeg, hogy az ember lehetőleg olyan állást találjon, ami nem kötött munkaidős. Szinkrondramaturg lettem a Pannónia Filmstúdióban. Hét évig voltam ott. Ha akartam, reggel, ha akartam, éjjel dolgoztam. Akkoriban nem volt szokatlan, ha az embernek nem volt pénze; például a főbérlő elnézte, ha az albérlő nem fizetett pontosan.

– Miként állt össze akkoriban egy fiatalokból álló társaság? Mi mentén alakultak a barátságok? Figyeltek például arra, hogy ne legyen köztük spicli?

– Nem volt érdekes, ki a spicli. Rokonszenv és antipátia mentén rendeződtünk. Ha rokonszenvesek voltatok egymásnak valakivel, jó eséllyel elvitt egy lakásba, ahol már összegyűltek néhányan. Esetleg ott is aludhatott az ember. Így ismerkedtem meg Halász Péterékkel is. Még az is előfordult, hogy ők elutaztak, és én maradtam ott a lakásukban a nagymamával.

– Mi számított a társaságba való bekerülésnél? Fontos volt például, hogy ki milyen kulturális közegből jön vagy kik a szülei?

– Egy dolog számított: meg kellett felelni a rituálénak. Ismerni kellett például a társaság humorát. Akik közénk tartoztak, mindig ugyanott nevettek fel.

– Azok, akik a mobil- és internetkorszakba nőttek bele, mindig felteszik a kérdést, hogy akkoriban hogyan kommunikáltak a fiatalok. Honnan lehetett tudni, hogy hol vannak a többiek, hol van házibuli vagy koncert?

– Minden este mindenki elkezdte keresni a többieket. Egy külön társadalom voltunk a társadalomban, külön kommunikációs rendszerünk volt külön törvényekkel. Megbíztunk egymásban, és valahogy tudtunk egymásról: például azok, akik vidékről jöttek fel, megkapták a címeket, hogy kiket érdemes keresni Pesten. Felismertük egymást.

Hát akkor itt fogunk élni

– Az a generáció, amely a Kádár-rendszer idején a beatben és az undergroundban egyesült, a rendszerváltás után pillanatok alatt esett szét a népi és az urbánus szárnyra. A hetvenes években nem volt meg ennek az ellentétnek a nyoma?

– Az avantgárd egyik legfontosabb törekvése az volt, hogy eltöröljük a múltat. Nem érdekelt a szülők világa és a család múltja, sem a szülők korának utópiái, ugyanakkor erősen hatott ránk a húszas évek kiáltvány-kultúrája és életérzése. Egyszer például egy Méhes nevű képzőművész vitt magával, mert nála szerettem volna aludni. A felesége sápadtan fogadott minket, hogy másokkal együtt ők is kaptak Pauer Gyulától fekete borítékban egy üzenetet, hogy levonva a szükséges konzekvenciákat, legyenek kollektíve öngyilkosok. Az üzenethez Pauer egy szemüveget is csatolt, és egy űrlapot, amelyen az „igen” és a „nem” közt lehetett választani. Ha a szemüvegen át nézted az űrlapot, helyet cserélt a két válasz. Nem a népi-urbánus vitában, hanem ebben éltünk, ilyenek voltak a mindennapjaink, noha ezen akcióknak nagy részét senki sem dokumentálta.

– A Megáll az idő című kultuszfilm forgatókönyvírója. Hogyan engedték meg Gothár Péternek ezt a filmet a nyolcvanas évek elején?

– Akkor már közelgett a Gorbacsov-éra. Csernyenkó aggastyán volt, a szovjet tömbön belül pedig érezhető volt a funkcionáriusok elbizonytalanodása. Ezzel a filmmel sikerült kiborítani az egész szemetet. Ugyanakkor a legnagyobb amerikai slágereket használtuk fel, amelyek jogdíja rengeteg dollár lett volna. Presley és Paul Anka számai miatt próbáltak ugyan pereskedni, de a vasfüggöny miatt ez gyakorlatilag lehetetlen volt. Így hát alaposan kihasználtuk a helyzet előnyeit, mindkét oldalról.

– Egy kritikus azt írta, hogy a Megáll az idő azért lehet immár a harmadik generáció kultuszfilmje, mert olyan szlogenekkel van tele, amelyek kulturális kódokként kötnek össze minket. Ilyen például a „szar is le van szarva” vagy a „faterom mondta” vagy az „hát akkor itt fogunk élni”. Honnan jöttek ezek a mondatok ,és miért lett ez ennyire fontos film?

– Ezeket a mondatokat magam körül vagy a családban hallottam. A film hatása pedig talán abban is rejlik, hogy személyes történetekből született, Szukics Magdát például egy Anna nevű osztálytársnőmről mintáztam.

– Szóba került már Bódy Gábor, a nyolcvanas évek legendás filmrendezője, a korszak egyik legellentmondásosabb figurája, aki amellett, hogy zseniális filmeket csinált, besúgó volt. Mindenki szeretné tudni, miért.

– Mindenki csak találgat. Az én verzióm az, hogy ő maga jelentkezett besúgónak, mert úgy gondolhatta, hogy belülről át tudja hangolni a szerveket. Hitt önmagában.

– Három éve jelent meg a Vadnai Bébi című regénye, amelynek egyik főhőse, Dixi (Gémes János) a nyolcvanas-kilencvenes évek Budapestjének egyik legjellegzetesebb figurája. A legtöbben balhés alakként emlékeznek rá. Mások prófétának mondják, aki hatalmas monológokban értekezett az univerzumról. Inkább a kor teremtette Dixit, vagy inkább ő határozta meg a kort?

– Is-is. Épp arról szól a könyv, hogy a kortól és az akkori időtől függőként sem tudta, hogy melyik kortól és melyik időtől függ. Az anyja eltitkolta előle, ki az apja. Nekem azonban elmondta. Dixi gyakran idézett az Újszövetségből, és gyakran jézuskodott.

A lét elviselhetetlen könnyűsége

– Fikció a könyvben a rokonságuk, vagy nem?

– Egy ideig úgy tűnt, hogy féltestvérek vagyunk, aztán, hogy unokatestvérek, végül kiderült, hogy egyik sem vagyunk.

– Sokszor tűnik úgy, hogy nem tudunk nagytotálban ránézni a Kádár-korra, viszont az apró emlékmorzsákból, például a dalszövegekből, Horváth Anna történetéből meg a zakók zsebében maradt dohányszemcsékből azoknak is összerakható, akik akkor még nem éltek vagy gyerekek voltak. Meghatározható azon műalkotások köre, amelyek hitelesek maradtak?

– Aminek abból a korból érdemes volt fennmaradnia, az fennmaradt, de az öncenzúra miatt nagyon szűk az a spektrum, amely teljesen hiteles. Szerintem a kor egyik legjellegzetesebb vonása, hogy kevéssé számítottak a nemzeti sajátosságok, inkább egyfajta keleti blokkbeli életérzésről volt szó, amelynek talán a legjobb tükre Kunderától A lét elviselhetetlen könnyűsége. A blokk minden országában hasonló volt élni. A blokk minden országának megvolt például a Cseh Tamása vagy Viszockija. Amikor Viszockij itt volt, és Mészáros Mártával forgatott, találkoztunk vele, Tamás és én a rendezőnő lakásán. Énekelt is együtt a két bárd. A keleti blokk ellenkultúrája némiképpen megfelelt a nyugati ellenkultúrának, azzal a különbséggel, hogy nehezebb történelem volt mögötte, amelyből sokkal nehezebb volt szabadulni. Miközben épp attól volt hiteles, hogy nagyon sok gyökérrel visszanyúlt a múltba, hiába lettünk földbe döngölve a háború után. Közülünk nagyon sokan utaztak önmegsemmisítésben, és az öncenzúra miatt sokan éltek leplezett önmegvetéssel, mégis a mi generációnk volt az első, amely feltápászkodott, és valamit teremtett 1945 után. w

 

„Nem volt ott az öncenzúra szelleme”Bereményi Géza: Az avantgárd egyik legfontosabb törekvése az volt, hogy eltöröljük...

Közzétette: Magyar Hírlap – 2016. február 1.