Testvére árnyékában a saját útját járta

Vívás. Kamuti László: Bay Béla szárnyai alatt megtanultunk viselkedni – a legendás mester az íratlan szabályokban úttörő volt

Kő András – 2016.01.29. 00:57 –

A Kiskamuti név illett, illik hozzá. Kétségtelen, hogy három évvel fiatalabb bátyjánál, Jenőnél, de a páston nem volt különbség köztük. Sőt, Kamuti Jenő szerint öccse tehetségesebb is volt, mint ő. Kiskamuti nagy korszakban versenyzett, amikor még csillogott a magyar tőr is a többi fegyvernem mellett, és a magyar vívás kiemelkedő évtizedeit élte. Amikor a tehetséges versenyzők mellett még világhírű mesterek oktattak a pengeművészetre. A kettő ugyanis elválaszthatatlan a sikerhez.

kamutiJól érzi magát a bőrében a 76 éves Kamuti László (Fotó: Nagy Balázs)
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Ráday utca 49.-es legendás ház…

– Ebben a házban laktunk mi, Jenővel, a bátyámmal, rajtunk kívül még Fenyvesi Csaba, továbbá egy Pálinkás nevű futballkapus-edző, egy válogatott evezős srác és Gulácsi Feri, a kardvívó. Fenyvesi a bátyám miatt jelentkezett az orvosi egyetemre, és miatta kezdett el vívni, majd jött utánunk a BVSC-be is. Így hatottunk egymásra. Egyébként a vívást anyánk találta ki. Tetszett neki a fehér ruha… Apánk a vasútnál dolgozott. Debrecentől harminc kilométerre, Konyárról indult, és hangyaszorgalommal járta végig a szamárlétrát, amíg a vezetői beosztásig eljutott. Miatta kerültünk a vasutas klubba, ahol megint szerencsénk volt, mert a nagy tudású, sziporkázó, szarkasztikus modorú Bay Béla lett a mesterünk, a szakosztályvezető pedig az utolérhetetlen Nedeczky László.

– Egy maroknyi szerencse is többet érhet, mint egy vagon bölcsesség.

– A mi esetünkben ez igaz volt. Ráadásul a szerencse tálcán kínálta a lehetőségeket: nem okozott gondot nekünk a hatvanas években, a vasfüggöny idején Nyugatra járni, vásárolni, vagy egy jó étterembe betérni. Ráadásul gyakorlatilag ingyen utaztunk. Ugyanakkor Bay szárnyai alatt megtanultunk viselkedni. A mester az íratlan szabályokban úttörő volt, és ezeket a szabályokat nem lehetett megszegni, átlépni. Viselkedésről, edzésmunkáról, étkezésről, szabadidő-eltöltésről nem szóltak paragrafusok, de aki nem tartotta be az íratlan szabályokat, észrevétlenül kihullott, mint egy kártyalap a pakliból.

– Egyszer azt mondta nekem Bay Béla, hogy egyik öltönyét, amelyben a különböző korok és emberek kitüntetéseit átvette, halála után, a plecsnikkel együtt Kamuti László kapja meg.

– Hallottam erről, de végül az öltönyt nem kaptam meg… A tárgyak elenyésznek nyomtalanul, amit azonban Bayjal kapcsolatban őrzök, az leírhatatlan.

– A bátyja szerint ön sokkal tehetségesebb volt, mint ő. Csak lustább…

– Erre azt tudom mondani, hogy abban a környezetben – Kamuti Jenő, Fenyvesi, Bóbis – valóban én vívtam a legkevesebbet, de sokszorosát annak, amit a maiak. Napi három-öt órát. A jobb kezem negyedik, megkeményedett ujjperce árulkodik erről. Tíz éven át Jenci vagy én nyertük meg a magyar bajnokságot. Nem jött közénk senki, mert presztízst csináltunk ebből. Az ambíció rossz szó, de nem tudtam megerőszakolni magam. Négy olimpián szerepeltem, háromszor voltam világbajnoki döntőben, 1960-ban ifjúsági világbajnok lettem. Amikor a felnőttválogatottba is bekerültem, 1960-ban, Rómában, akkor szerepelt utoljára olimpián az aranyérmet nyert Kovács, Gerevich, Kárpáti csapat. Ez már az olvasónak talán nem érdekes, de elmondhatatlan, milyen érzés volt velük egy csapatban lenni.

– Az első siker mikor érte?

– Tizenöt éves koromban felnőtt válogató versenyen harmadik voltam, olyan későbbi nagyágyúk és világbajnokok között, mint Gyuricza és Fülöp. Még egy adalék a hatvanas évekhez: egy olasz–francia–magyar ötös csapatmérkőzésen tíz győzelmet szereztem a vívófenomén francia d’Oriola és az olasz Mangiarotti társaságában…

– Bay Béla mire helyezte iskolázás közben a hangsúlyt?

– Baytól kaptuk a versenyzői készségünket a szó minden szinonimájával együtt. Mindig azt tanította, amiben jó voltál, vagy még jobb lehetsz. Amiben te a legerősebb vagy. És nem gyakoroltatott veled mást. Ha én éjszaka elfeküdtem a vállamat, és merev voltam, akkor azt nézte, hogy mi az, amit merev vállal jól végre tudok hajtani.

– A bátyjával való viaskodások élesbe mentek, vagy akadtak megbeszélt csörtéik?

– Élesbe mentek! Ellenfelek voltunk, korrektül vívtunk, mindketten győzni akartunk. A bundázásunk a vívótársadalomban elterjedt volna. A filozófiánk, a mentalitásunk, a sportág iránti szeretetünk nem engedte meg.

– Tudniillik ezt látják a bennfentesek.

– Persze. És akkor leírtak volna minket. Sokaknak, akik az asszóinkat nézték, izgalmas volt, amit láttak. Mert fogalmuk sem volt, hogy mi lesz a vége. Egyébként egészen másként vívtunk. Jenci az „állás, kész, rajt!”-ra azonnal tüzelt, én azért szerettem elhelyezni az asszót a sajátos környezetében. Az a véleményem, hogy az embereknek sok volt a két Kamuti…

– Azt mondja?

– Biztos… Nemegyszer előfordult, hogy Jenővel beszélt valaki, majd a végén megkérdezte: „Hát az öcskös mit csinál?” Akkor még keményen vívtam. De én jót nevettem ezeken a kérdéseken.

– Sosem felejtem el: egy nemzetközi versenyen a sportcsarnokban kis táblával a nyakában járt-kelt. Az volt ráírva. „Nem tudom, hol van a Jenő!” Tudniillik mindenki a bátyját kereste. Zavarta Jenő népszerűsége?

– Nem zavart. Mindegyikünk járta és járja a maga útját a mai napig. Én is nagyon szerettem vívni, de nem tekintettem – rossz a szó – életbe vágónak a versenyeket, hanem olyan tevékenységnek éreztem, ahol jó érzés nyerni – kártyában is –, de nem adtam volna életemet és véremet azért, hogy győzzek. Akartam, de mégsem úgy és annyira, mint a Jenő. De ezek mérhetetlen dolgok. Nyilvánvalóan jó érzés volt, felejthetetlen emlék, amikor az ifjúsági világbajnokságon, tízezer ember előtt, a tiszteletemre eljátszották a Himnuszt. Az ember lelkét megfogja, de istenigazából azért akartam nyerni, hogy a másik ne érezhesse, ő az okosabb, a jobb. Egyszerűen nem tűrhettem, hogy az ellenfelem megpróbáljon megsemmisíteni.

– Beszéljünk a családjáról.

– Családi háttér nélkül nem lehetett volna eredményeket produkálni. És ez így is van rendjén. Én ma is boldog családi életet élek. Van egy fiunk, negyvennégy éves, és három unokánk. De ehhez hozzátartozik, hogy a feleségem nagy karriert csinált a külkereskedelemben. A Medimpex, ahol dolgozott, céget alapíttatott vele külföldön, így kerültünk ki Hollandiába, és eltöltöttünk ott hat évet. Akkor mentünk ki, amikor kicsit „gödörbe” kerültünk. A fiunk is közepes alával tanult, és a feleségem egy szál magában meg tudta csinálni azt a céget, amely virult. Én pedig edzősködtem. A vége az lett, hogy a fiunk felsőfokon megtanult három nyelvet, és amikor hazajöttünk, közgazdászdiplomát szerzett. Az unokákkal a folytonosság megvan. Imádjuk egymást. Én soha nem voltam a feleségem munkahelyén, és ő soha nem volt vívóversenyen, pedig az egyetemre is együtt jártunk.

– Hogyan telnek a hétköznapjai?

– Sokat olvasok, segítek bevásárolni a feleségemnek, rajongok a küzdősportokért a televízióban, és ott vannak az unokák is. No, és hosszú évek óta a zsuga. Eleinte, egyetemi éveinkben pókereztünk, de rájöttünk, hogy semmi értelme egymás kifosztásának, így aztán elkezdtünk ultizni. A négy ember, különböző társadalmi közegből jön, a szellemi sivárságot nem ismerjük. Ahogy mondani szokás: jól érzem magam a bőrömben.


Pályakép

Kamuti László 1940. január 13-án született Budapesten. Tőrvívó, edző, sportvezető, közgazdász. Négy egyéni (1961, 1963, 1965, 1969) és hat csapatbajnoki (1957, 1958, 1959, 1960, 1964, 1969) címet szerzett. 1960-ban ifjúsági világbajnok volt. 1960 és 1972 között négy olimpián szerepelt. Világbajnokságon egyéniben 1962-ben a hatodik, egy évre rá a nyolcadik, 1971-ben a negyedik helyet szerezte meg. Négyszer volt az ezüstérmes magyar csapat tagja. Csak a BVSC-ben versenyzett, ahol 1980-tól évekig szakosztályvezető is volt, majd a vívószövetség szakfelügyelője.