Testbe és szobába zárt rabság

A dán lány csak az érzelmekre hat – A szoba című film nem esik túlkapásokba

Német Dániel – 2016.01.28. 02:35 –

Mindennapos és nehezen cáfolható teória az, hogy az Oscaron bizonyos témák és műfajok kitüntetett figyelmet élveznek, mindez azonban nem probléma, amíg valóban minőségi és izgalmas produkciókat válogatnak be. A dán lányról azonban ez nem mondható el.

Az 1920-as években játszódó történet a Gerda Wegener–Einar Wegener művész házaspár életét dolgozza fel. Az elsősorban portréfestő nő a tájképeivel nagy sikereket arató férje árnyékában él, egy nap azonban modell híján arra kéri házastársát, hogy öltözzön be női ruhába. A mű hatására Gerda karrierjére egyre többen felfigyelnek, Einar személyiségét pedig teljesen átalakítja a szerep, abban egyre otthonosabban mozog, és úgy érzi: valójában nőnek született, férfitestbe zárva, így nem sokkal később nem csupán a vászon előtt pózolva, hanem a mindennapokban is kreált alteregójaként, Liliként kezdi élni az életét, végül pedig nemi átalakító műtétnek veti alá magát.

Ebből a témából kifejezetten izgalmas film is kerekedhetne, sajnos azonban minden egyes percben azt érezzük, hogy egyetlen célja, hogy könnyeket csaljon az akadémia szemébe. Tom Hooper (A király beszéde) alapvetően sótlan rendező, általában tisztességesen, szolgai módon elmeséli az elé rakott forgatókönyvet, a nagyjelenetek esetében azonban sokszor esik túlzásba, és most is néhányszor kifejezetten giccsessé válik, elég csak a film utolsó, jelképes záró képsorára gondolni.

A dán lány igazi rákfenéje azonban Eddie Redmayne, aki szerepei­ben sokszor válik ripaccsá: tavaly Stephen Hawking méltóságát csorbította a fizikus életéről szóló filmben, és sajnos ezúttal sem képes a mértéktartásra: fátyolos szemekben és nagy gesztusokban gondolkodik, ráerősítve a melegekkel kapcsolatos sztereotípiákra.

Kár ezért a filmért. A téma igazán többet érdemelt volna, a könnyzacskók helyett a korhangulatot és a másság vállalásának következményeit kellett volna megragadni.

A dán lánnyal ellentétben a legjobb film díjáért versenybe szálló A szoba tökéletesen bizonyítja, hogy ha egy érzelemdús történetet túlkapások és szirup nélkül tálalnak, akkor a hatás annál elsöprőbb lehet.

A történet kezdetben egy ócska, néhány négyzetméteres fészerben játszódik, ahová egy tizenhét éves lányt bebörtönöz elrablója, és éveken keresztül fogságba tartja. Mikor azonban a nőnek gyermeke születik, hirtelen értelmet kap az élete. A kisfiút ötéves koráig tündérmesékbe ringatja, hogy a parányi szoba maga a teljes világ, a falakon kívül nincsen semmi, a televízióban látható képek pedig mind illúziók és hazugságok. Amikor azonban a gyermek elég érett lesz hozzá, az anyja beavatja az igazságba, és a segítségével kitalálja, hogyan szökhetnének meg.

A játékidő első fele a teljes izoláltságot és reménytelenséget bemutatva nyomasztó és feszült, az igazi megrázó élmények azonban a szabadulást követően várják a nézőt, hiszen a lányra a zárka után a sajtó zaklatásának és a normális életbe való visszatérése lehetetlenségének börtöne vár. A korábban humoros oldaláról bemutatkozó (Frank) Lenny Abrahamson rendező nem kíméli a befogadót, és olyan morális kérdésekkel bombázza, amelyekre képtelenség kielégítő és megnyugtató válaszokat adni. A problémát sokrétűen és intelligensen világítja meg, valóságosságának köszönhetően borzasztó kellemetlen utóízt hagyva a nézőben.