A Sziklatemplom újra a zarándokoké

A történelem viharaiban háromszori temetés „járt” a magyar ódaköltészet első és legnagyobb mesterének, Virág Benedeknek

Kő András – 2016.01.25. 01:24 –

A villamosra vársz a Gellért-hegyi megállóban, és szemed a hatalmas keresztre réved. Az egyszerre halál- és életjelkép meghatározó ívbe foglalja a környék arculatát; őrt áll a Sziklatemplom előtt.

Sziklatemplom 20160125A kommunisták egykor befalazták, ma újra kegyeleti hely lett (Fotó: Varga Imre)

A legenda szerint Krisztus keresztjét a paradicsomi bűnbeesés fájából ácsolták. A bejárat feletti sziklaorom tetején 1936-ban felállított és kivilágított fakeresztet 1951-ben ledöntötték. Akkor senki sem gondolta, hogy eljön még az az idő, amikor a kereszt újra zarándokok tömegeit vonzza majd a Sziklatemplom köré.

Hatalmas pompával avatták fel a Sziklatemplomot kilencven évvel ezelőtt, 1926. május 23-án, piros pünkösd napján. Pfeifer Gyula, hajdani miniszteri főtanácsos írta: „Elkészült a Sziklatemplom felső szentélye, a sekrestye, a kórus, s az alsó templom kisebbik hajója, végül az alsó kórus egy része. (…) Az 1930-as év folyamán azonban az alsó templom annyira szűknek bizonyult, hogy gondolni kellett annak mielőbbi kibővítésére. Így aztán (…) ismét megdördültek a bányászok lövedékei és teljes két hónapig rengett a hegy. Az új hajó, a főhajó kirobbantásakor 1128 robbantás történt. A felszentelésre 1931. május 25-én, piros pünkösd másnapján került sor.”

Emlékszel, 1988-ban elhatároztad, hogy megpróbálsz bejutni egy kicsiny vasajtón keresztül, a másfél-két méter vastag betonfallal elzárt templomba. A kulcsot a Gellért-fürdő műszaki osztályán találtad, ugyanis a Fővárosi Fürdőigazgatóság felügyelte a barlangot. A férfi, aki kísérődül szegődött, szívesen ment veled, de nem szívesen lépett be a barlang üregébe. „Sohasem lehet tudni, honnan vernek fejbe – mondta. – Néhány éve befészkelték magukat a barlangba a csavargók.” A barlangban – a forrásoknak köszönhetően – kellemes, 20–21 fokos meleg fogadott titeket. Ez a magyarázata annak, hogy miért volt a Sziklatemplom Budapest legmelegebb temploma.

Álltál a gyenge villanyfényben az alsó templom mellékhajójában a misztikus boltozat alatt, és dacára a piszoknak, magával ragadott a látvány. Milyen adottság ez itt a város szívében – állapítottad meg –, milyen gyönyörűek a robbantások során kialakult sajátos boltívek. A berendezések hiányoztak, de a falak álltak. A misztikus környezetben arra gondoltál, hogy a lelkek visszajárnak. Galambok szárnycsattogására riadtatok fel.

Emlékszel, szaladtál ki Mária­noszt­rára, hogy Árva Vince plébánossal (1932–2008) találkozhass, a keményfejű székely pálossal, aki később a Sziklatemplom újjáépítője, majd vezetője és a rend országos gondnoka lett. Tőle tudtad meg, hogy Zichy Gyula hajdani kalocsai érsek, korábban pécsi püspök terve volt, hogy a pálosokat vissza kell telepíteni az országba, és számukra kell megépíteni a Gellért-hegyi Sziklatemplomot, melléje pedig a kolostort. A visszatelepítés azonban rendkívüli nehézségekbe ütközött, és a pálosok csak 1934-ben érkezhettek meg Budapestre.

Egy ideig a Szent Ferenc-rend tagjai gondozták a kegyeleti helyet, de végül azoké lett, akiknek szánták. Az a tudat, hogy a Sziklatemplomba az egyetlen magyar alapítású szerzetesek, a fehér barátok költöztek be, tovább növelte a népszerűsé­gét. Olyan tömegeket vonzott az országban egyedülálló, de a világon is ritka kápolnarendszer, hogy az atyák majdnem belebetegedtek a sok munkába.

Amikor a kommunisták 1950-ben eltörölték a szerzetesrendeket, az ÁVH emberei 1951 húsvéthétfőjén betörtek a Sziklatemplomba, feldúlták a berendezést és „begyűjtötték” a pálosokat. Egyetlen éjszaka alatt teherautóra rakták őket, és koncepciós perek alapján börtön vagy kivégzés várt rájuk. Emlékszel, Árva Vince arról beszélt, hogy a berendezések egy része az óbudai Péter Pál-templomba került, jelentős anyag a Krisztinavárosi plébániára és a belvárosi templomba. Néhány tárgynak azonban egysze­rűen nyoma veszett… A szerzetesrendek feloszlatása után a Sziklatemplom jó ideig még nyitva maradt, jóllehet az oltárokat széttördelték, a padlókat feltörték, és mindent elmozdítottak a helyéről, amit csak lehetett. A gyűlölet az egyház iránt fékezhetetlen volt. Nos, ebben az állapotban, amikor a vasrácsot is elvitték a helyszínről, a barlang a bűnözés tanyájává válhatott volna, így aztán célszerűnek látták befalazni. A kolostor az ötvenes évek végén az Állami Balettintézet diákotthona lett.

Emlékszel, gimnazista korodban, Fürj utcai otthonotok szomszédságában – a mai Gesztenyéskert helyén, a Csörsz utca és a Hegyaljai út között – fedezted fel a Németvölgyi úti temetőt. (1885-ben nyitotta meg kapuit.) Ide kerültek a Vízivárosi sírkertből (a Kútvölgyi lejtő–Virányos út–Szilágyi Erzsébet fasor övezte területről) és a tabáni temetőből (Alkotás, Csörsz és Avar utca, illetve a Hegyalja út által határolt részről) a nevezetesebb halottak földi maradványai, illetve a szebb sírkövek. A tabáni temetőkertből a magyar ódaköltészet első mesterének, a pálos rendbe lépett Virág Benedeknek (1752 körül–1830) a csontjait is ide szánták a sírkert felszámolói. Csakhogy a kevéssel korábban hazatelepült pálosok úgy döntöttek, hogy a Sziklatemplomban helyezik el szeretett rendtársuk földi maradványait. Száznyolc évvel a temetés után, 1938 októberében volt az exhumálás. Móra Gábor muzeológus így emlékezett az eseményre: „A fekete egyenruhás fősírásó megnézte a hatalmas zsebóráját. Pontban nyolc órakor intett, hogy kezdjenek hozzá a munkához. A Csörsz utcában várakozó fekete furgonból előkerült egy apró, ezüstös koporsó, azt letették a sír közelében és hozzákezdtek a kihantoláshoz. Lassan mélyült a gödör, emelkedtek körülötte az ásó és lapát kihányta hantok. Közben a fejsze is dolgozott. Vágta a fák terjeszkedő gyökereit. Aztán lelassult a munka a gödör mélyén. Hogy miképpen adogatták fel a csontokat, nem emlékszem, de egyet, míg élek nem feledek: felemelik azt a boltozatos hatalmas koponyát, és a gesztenyefák hajszálgyökerei úgy nőtték-szőtték át meg át, mintha egy hervadt virágkoszorú maradványai öveznék Virág Benedek koponyáját. »Amit az emberek nem adtak meg neki, megadta azt a természet« – suttogta valaki meghatottan.

A koporsót innen a tabáni templomba vitték át, és ott ravatalozták fel újból, ahonnan csaknem 108 esztendővel korábban Virág Benedek koporsója vélt utolsó útjára elindult, utolsó otthona szomszédságából. Este, alkonyattájt volt a temetés, a translatio, az átvitel a Sziklakápolnába. (…) A Sziklakápolna bejáratától balra, a sziklafal tövében vágták a sziklába a kis koporsó helyét. Ott a nyitott sír felett folytak az emlékbeszédek. Néhány nap múlva már teljes épségben a sír felett állott a Tabáni temető síremléke. Még a szépen felújított rács is ott ragyogott frissen lakkozva…”

Mikor bezárták a Sziklatemplomot, és elbontották a hatalmas kovácsoltvas rácsfalat, sokáig ott árválkodott a sziklafal mellett a sír. Lassan ellepte a barlangot és a sírt is a hulladék, a szemét. A rácsnak már nyoma sem volt, de a falon ákombákom betűkkel még látszott a krétaírás: „Híres magyar sírja”.

Az irodalom barátai azt szerették volna elérni, hogy Virág Benedek hamvai ezek után a tabáni templomba vagy a közeli parkba kerüljenek. A tervből azonban nem lett semmi. Egy idő után kiderült, hogy a hamvakat – a közönség teljes kizárásával – átvitték a Fiumei úti Nemzeti Sírkert művészparcellájába.

Másodszor is újratemették tehát Virág Benedeket – ahogy magyar módra szokás…

Kosztolányi Dezső írta a költőtársról: „Sokszor megállok most, hol ő lakott rég, / s alázatos és magamba szálló / lélekkel kérdem, mi maradt belőle? / Egy kis küszöb s egy villamos-megálló. / De én gyakran elmentem volna hozzá, / hogy lelkemet szava beharmatozná, / piruló arccal néztem volna rája, / hogy mit mond papos és szigorú szája…” (Ének Virág Benedekről)

A villamosra vártál a Gellért-hegyi megállóban és szemed a hatalmas keresztre révedt. Az egyszerre halál- és életjelkép meghatározó ívbe foglalja a környék arculatát; őrt áll a Sziklatemplom előtt.

Elment két-három villamos is, miközben emlékezeted oltalmába burkolóztál.