A barátságban volt az erényük és az erejük

Ma helyezik örök nyugalomra Zsigmond Vilmos operatőrt

Szabó Palócz Attila – 2016.01.23. 04:58 –

„Olyan szakmai alázattal dolgozott, amilyennel ritkán találkozik az ember” – mondta a január 1-jén elhunyt Zsigmond Vilmosról Hules Endre rendező, aki többször is dolgozott vele, a legutóbbi filmjét is az Oscar-díjas magyar operatőr fényképezte, és további közös filmterveik is voltak. „Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy ő leállt velem egy ilyen kis filmen dolgozni” – fogalmazott Hules a lapunknak adott interjúban.

harmadik-tipusuHarmadik típusú találkozások – A producerek túl drágának találták Steven Spielberg elképzelését, amit Zsigmond Vilmos valósított meg vizuálisan olyan színvonalon, hogy az meghozta neki az Oscar-díjat (Forrás: MH)
– Gondolom, Zsigmond Vilmossal a szakmában találkoztak először, vagy már korábban is ismerték egymást?

– Személyesen korábban nem volt kapcsolatunk, körülbelül negyedszázada találkoztunk először, amikor ő a Tékozló apa című filmet rendezte.
A frissen megvágott anyagból próbavetítést csináltak néhány emberrel, egy barátom lakásán. Ennek voltam én az egyik résztvevője. Vilmos nagyon nyitott volt a véleményekre, ekkor kezdtünk el beszélgetni, s kiderült, hogy én is magyar vagyok. Legközelebb aztán a kétezres évek elején futottunk össze, amikor én a Lyukas zászló című dokumentumfilmen dolgoztam. Az ötvenhatos forradalomról és szabadságharcról, illetve annak világpolitikai összefüggéseiről szól, kezdve a jaltai konferenciától egészen a szovjet csapatok kivonulásáig. A cél az volt, hogy mindenkit megkérdezzünk, akármelyik oldalon is állt. Az egészet egyfajta világpolitikai összefüggésrendszerbe akartuk helyezni, hogy ne csak a konkrét eseményeket dolgozzuk fel, hanem ennél teljesebb képet adjunk. Ennek a filmnek Zsigmond Vilmos és Kovács László volt a vezető producere; amit angolosan úgy mondanak: executive producer. Az ötvenhatos események idején ők mindketten főiskolások voltak, kihozták onnan a kamerákat, és elkezdtek filmezni az utcákon. Ennek köszönhető, hogy a huszadik század egyik legjobban dokumentált forradalma ez. Ez a két zseniális operatőr – harmadik társával, az ugyancsak nemrég elhunyt Mikó Józseffel kiegészülve – iszonyatos mennyiségű dokumentumanyagot vett fel. Hátizsákban cipelték ki 1956 decemberében mindezt Ausztriába. Vilmoséknak köszönhetően mi ezt a teljes anyagot ingyen megkaptuk a filmhez. Ezért történhetett meg, hogy a másfél órás filmünkben van ötvenpercnyi nagyon jó dokumentumanyag.
HulesHules Endre: Megtiszteltetés volt, hogy ő leállt velem dolgozni (Fotó: Hegedüs Róbert)
– Kovács László amellett, hogy producer volt, az interjúk forgatásán is dolgozott?

– Igen, ő vette fel az interjúkat a világ minden táján, akárhol forgattunk is. Ez volt Laci utolsó filmje. Egy héttel a munka befejezése után meghalt. Ők ketten nagyon jó barátok voltak, és bizonyos értelemben ennek is köszönhetik hollywoodi sikerüket.

– A barátságuknak?!

– Igen, mert olyan mértékben támogatták egymást, ami nemcsak a kinti magyarok között, de Hollywoodban is teljességgel ismeretlen. Olyan szinten ment a dolog, hogy előfordult, meghívták őket beszélgetésre, mert szerződtetni akarták egyiküket valamilyen filmre, s akkor ő azt mondta, „ne engem vegyen fel, hanem a barátomat”. Vagy: „Szerződtesse inkább a Kovács Lacit, mert ebben a különös műfajban ő sokkal jobb, mint én.” És Laci pedig ugyanezt megcsinálta Vilmossal. Annyira megdöbbentek ezen, hogy mindkettejüket fölvették. Vagy ha nem, akkor az egyikük meghívta a másikat asszisztensnek, és ez így ment egész pályafutásuk alatt. Mindketten nagyon jók voltak, s nekem megvan az a kétes dicsőségem, hogy mindkettejüket én vettem rá arra, hogy kezdjen el digitális technikával dolgozni. Kovács Lacit A lyukas zászló, Zsigmond Vilmost pedig A halálba táncoltatott leány forgatásán. Mindketten nagyon jól alkalmazkodtak, azonnal tudták, hogy mit kezdjenek a digitális médiával.

– Korábban csak hagyományos filmre dolgoztak?

– Addig mindketten csak harmincöt milliméteres filmre dolgoztak.
A változásban nagyban közrejátszott azonban az is, hogy a Paramount ingyen adta a kamerát, csak azért, hogy elmondhassa: Kovács László azzal forgatott. Ugyanez megtörtént Vilmos esetében is, amikor több kamerát kaptunk ingyen A halálba táncoltatott leányhoz, hogy próbáljuk ki.

– Ők azért mégis sztároperatőrök voltak. Milyen volt velük az együttműködés?

– Semmi gőg, semmi kivagyiság nem volt bennük. Olyan szakmai alázattal dolgoztak, amilyennel ritkán találkozik az ember. Az alaphozzáállásuk mindenben abból indult ki, hogy „miben segíthetek, hogyan tudjuk jobban megcsinálni azt, amit te akarsz?” Amikor Vilmossal először leültünk A halálba táncoltatott leányról beszélni, akkor vittem magammal egy forgatókönyvet, amiben jelenetről jelenetre leírtam, hogy mit szeretnék látni. Nem azt, hogy milyen lencsét használjon, nem azt, hogy hova tegye a lámpát, hanem azt, hogy milyen hangulatot szeretnék, mi a karaktere egy-egy jelentnek. Azt hiszem, ez győzte meg Vilmost arról, hogy dolgozzon velem mint operatőr, mert neki rengeteg ajánlata volt. Az, hogy ő leállt velem egy ilyen kis filmen dolgozni, az hatalmas megtiszteltetés volt. Mi persze nem tudtunk hollywoodi gázsit fizetni, ezért az ügynöke nem is akarta, hogy elvállalja a munkát. Akkor Vilmos fogta a telefont, felhívta az ügynököt, és azt mondta neki: „Figyel, én ezt ennyiért akarom megcsinálni!”

– Gördülékenyen ment a munka?

– Azért is megdöbbentő számomra Vilmos halála, mert annyira életerős volt, s az, hogy ő nyolcvanöt éves, senkinek sem jutott az eszébe, ha ránézett. Amikor például itt forgattuk Pesten A halálba táncoltatott leányt, akkor is, miután végigdolgozunk egy tizenkét órás forgatási napot, utána leültünk a stúdiókocsiban, hogy megnéztük az aznapi anyagot. Megbeszéltük a tennivalókat, s amikor végeztünk ezzel, ő felállt, hogy „jó, akkor most menjünk el a következő napi helyszínre, nézzük meg”. Mindenki kókadozott, de Vilmos megcsattogtatta az ostort, és mentünk mindannyian.
Mert hát micsoda szégyen, hogy Vilmosnak még van energiája, nekünk meg már nincs. De azóta is mindig úton volt, iskolát alapított néhány évvel ezelőtt Los Angelesben, rengeteg filmterve volt – kettőn együtt dolgoztunk –, és egyfolytában hajtott.

– Tehát nem tett úgy, mintha nyugdíjas lenne?

– Egyáltalán nem volt nyugdíjas, Sparks néven céget működtetett itt, Budapesten. Iszonyatosan aktív és energikus volt, mindennap úszott és rohangált, ott volt mindenütt, utazott, s nemrég fotókiállítása volt Magyarországon. Egyáltalán nem látszott rajta a kora, egyáltalán nem hatott úgy, mintha idős ember lenne.

– Említettük Zsigmond Vilmos egyetlen rendezését, a Tékozló apa című filmet. Voltak rendezői ambíciói, jó rendező lett volna?

– Nem hiszem, hogy jól érezte volna magát ebben a szerepben. Ebben a filmjében is a látvány kötötte le elsősorban a figyelmét, nem érdekelte annyira a dráma vagy a dramaturgia. Ő operatőrnek volt kiváló, már-már utolérhetetlen.


Emberi nagysága abban rejlett, hogy imádta az életet
A jó humorú szegedi srác menekülése diadalúttá változott

Zsigmond Vilmos 1930. június 16-án született Szegeden, ahol később a pia­rista gimnáziumban tanult, s a művészetek iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, hiszen kedvenc tantárgya az irodalom volt. Hamarosan azonban már édesapja fényképezőgépével fedezte fel a fények és árnyékok világát, a fotográfiát. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán Illés György tanítványa volt, operatőrnek tanult. Életében az ötvenhatos forradalom és szabadságharc hozta a legjelentősebb fordulatot. Barátjával, Kovács László operatőrrel csaknem tízezer méternyi filmfelvételt vittek magukkal, amikor az év végén elhagyták az országot.

Zsigmond Vilmos amerikai évei, évtizedei alatt, vagyis önkéntes száműzetésében is együtt élt ötvenhat emlékével. Meggyőződése szerint a forradalom volt az egyik legfontosabb esemény, amely a szovjet birodalom összeomlását előidézte.

Zsigmond Vilmos a 2000-es években fényképezett újra itthon, magyar filmet, a Bánk bán filmváltozatát Káel Csaba rendezővel készítette el. Közreműködött A lyukas zászló című 1956-os dokumentumfilmben, és ő volt az operatőre Hules Endre A halálba táncoltatott leány című filmjének is. Munkásságáért 1999-ben megkapta az Amerikai Filmoperatőrök Társaságának életműdíját, 2001-ben a Corvin-láncot, 2005-ben a Magyar Operatőrök Társaságának életműdíját, 2006-ban a Magyar Művészetért Díjat, 2013 óta pedig tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának.


Másként látta a világot

- „Emberi nagysága abban rejlett, hogy imádta az életet, és mindvégig megmaradt annak a jó humorú szegedi srácnak, aki volt.” (Káel Csaba rendező)

- „Az egyik legnagyobb magyar filmes volt, aki élete végéig szívén viselte a hazai filmgyártás ügyét.” (Novák Emil, a Magyar Filmakadémia elnöke)

- „Mindig odafigyelt másokra. Azzal hódította meg Hollywoodot, hogy saját nyelven beszélt, és olyan maradt, amilyen volt.” (Koltai Lajos operatőr)

- „Megtanította az embereket, hogy másként gondolkodjanak, és másként nézzék a világot.” (Yuri Neyman, Zsigmond Vilmos üzlettársa)

- „A legnagyobb tiszteletben álló kollégáink egyikeként inspirált és támogatott minket.” (Steve Poster, az Operatőrök Nemzetközi Szervezetének elnöke)


A Színház és Filmművészeti Főiskola egy különös sziget volt a Rákosi-korban
„Igyekeztem megmaradni annak, aki 1956-ban voltam”

Dippold Pál

Huszonöt éves koromban, 1956-ban kerültem ki Amerikába, ekkorra, mint tudjuk, az embernek már megvan minden olyan tulajdonsága, ami meghatározza életét – így mesélt Zsigmond Vilmos 2010-ben az Új Embernek készült interjúban, amelynek részletét most rá emlékezve közreadjuk.
zsigmond-vilmosZsigmond Vilmos: A valódi művészek sosem manipulálják a valóságot. Azt mutatják meg, ami van (Fotó: Hegedüs Róbert)
Amit a szüleinktől, tanárainktól, szűkebb-tágabb környezetünktől eltanulunk, az mind ott van bennünk. Érdekes, hogy a legsötétebb Rákosi-korban a Színház és Filmművészeti Főiskola, ahol a szakmát a legkitűnőbb magyar operatőröktől, elsősorban Illés Györgytől megtanultam, egy különös sziget volt, ahol életem legboldogabb négy évét tölthettem el. Tanáraink teljes szívükből, felelősséggel és szeretettel adták át tudásukat, és az a sok munka, amit ránk szabtak, nem engedte, hogy a külvilágra figyeljünk. Befelé éltünk. Fiatalok voltunk. Tanultunk. Amikor Amerikába érkeztem, huszonöt éves voltam tehát, és megmaradtam annak a munkaszerető, dolgos srácnak, aki addig voltam. Világhír? Ez engem nem igazán érdekel. Dolgozni szeretek, és azt hiszem, ezt becsülik bennem azok a neves rendezők, akikkel együtt ezt a sok-sok filmet elkészíthettem. Igyekeztem megmaradni annak a tiszta szívű, őszinte, a munkáját szerető fiatalembernek, aki 1956-ban voltam. Talán sikerült megőriznem a szakmai tisztességemet. Én szeretem azt, amit csinálok, szeretem a munkámat, a hazámat, szeretem a munkatársaimat, szeretem a diákjai­-
mat, akiket tanítok. Megmaradtam annak, aki voltam. Magyarnak. Ami a filmvilág mostani helyzetét illeti, furcsa lesz, amit mondok, de vissza kellene térni a fekete-fehér, némafilmes módszerekhez, amelyekben a ma divatos, önmegvalósító-rendezői beavatkozások nem teszik tönkre a történeteket és a képeket. A képsorokat, amelyek óriási érzelmeket szabadíthatnak fel a nézőkben. A valódi művészek sosem manipulálják a valóságot. Azt mutatják meg, ami van. Ami volt, és ami lehet bennünk, körülöttünk.


Ördögtorony: Oscar-díj idegen lényekkel

Zsigmond Vilmos 1978-ban kapta meg a legjobb operatőrnek járó Oscar-díjat a Harmadik típusú találkozások című filmért, amelynek rendezője Steven Spielberg volt. A film cselekménye szerint egy amerikai kisváros lakói szokatlan jelenséget észlelnek, és hamarosan kiderül, hogy egy földönkívüli idegen civilizáció küldöttei szeretnék felvenni a kapcsolatot az emberiséggel. Azok az emberek, akik már kapcsolatba kerültek az ufókkal, mind rejtélyesen és furcsán kezdenek viselkedni. Egy kutatócsoportnak sikerül megfejtenie a világűrből érkező jelzéseket. Így kiderül, hogy az idegen lényekkel a kapcsolatfelvételre a Wyomingban levő Ördögtorony nevű hatalmas sziklánál kiépített fogadóbázison kerülhetne sor.

Mindenki lázas izgalommal készülődik erre a fantasztikus eseményre, amely új fejezetet nyithat az emberiség történetében…

„Volt egy előre eltervezett köszönőbeszédem, leírtam pár dolgot, hogy miket mondanék, ha véletlenül én nyerném az Oscart. Amikor aztán felléptem a pódiumra, izgalmamban vagy örömömben elfelejtettem mindent, amit mondani akartam. Majdhogynem improvizálva beszéltem, szívből jött, amit mondtam. Megköszöntem azoknak az embereknek, akik tanítottak Budapesten, és megköszöntem Amerikának, hogy új életet adott” – mesélte később egy interjúban. Mint mondta: „Hét Oscarra jelölték a Harmadik típusú találkozásokat, azt hittem, mindegyiket megnyeri, mert az volt a legjobb film abban az évben. Azt hittem, Spielberg is megkapja a magáét. Nagy disznóság volt, hogy csak én kaptam Oscart a filmért.”

Zsigmond Vilmost Oscar-díjra jelölték 1979-ben A szarvasvadász, 1985-ben A folyó, és 2007-ben A fekete Dália című filmjéért is.


Válogatott filmográfia

Operatőrként:
Ungarn in Flammen (1957)
The Sadist (1963)
A Man with Many Trade (1963)
The Time Travellers (1964)
The Cat (1965)
McCabe and Mrs. Miller (1971)
The Hired Hand (A bérmunkás) (1971)
Gyilkos túra (1972)
Madárijesztő (1973)
A hosszú búcsú (1973)
Sugarlandi hajtóvadászat (1974)
Lány a Petrovka utcából (1974)
Megszállottság (1976)
Harmadik típusú találkozások (1977)
A szarvasvadász (1978)
Az utolsó valcer (1978)
A rózsa (1979)
A mennyország kapuja (1980)
Halál a hídon (1981)
Cinkelve (Balszerencsét) (1982)
Asztal öt személyre (1983)
Fotós szerelem (1984)
A folyó (1984)
Valóságos zseni (1985)
Az eastwicki boszorkányok (1987)
Fat Man és Little Boy (1989)
Hiúságok máglyája (1990)
Cinikus hekus (1990)
Sztálin (1992)
Sliver (1993)
Vágyak vonzásában (1994)
Maverick (1994)
Menekülés az éjszakába (1995)
Bérgyilkosok (1995)
Ragadozók (1996)
Szeress, ha tudsz (1998)
Az érv (1999)
Waterlooi győzelem (2000)
A test (2001)
Bánk bán (2001)
Az élet háza (2001)
Apja lánya (2004)
Melinda és Melinda (2004)
A fekete Dália (2006)
Ki voltál, lányom? (2006)
Kasszandra álma (2007)
Férfit látok álmaidban (2010)
A halálba táncoltatott leány (2011)
Six Dance Lessons in Six Weeks (2014)

Rendezőként:
A tékozló apa (1991)

(Halálakor további öt tervezett filmje volt előkészületben)