Bayer ZsoltHarcosok közöttünk

György Attila köszöntésére gyűltünk most össze.

Bayer Zsolt – 2016.01.23. 04:15 –

György Attila a barátom. Őbelőle énnekem ez a legfontosabb. Fogalmam sincs, hogyan és mikor ismerkedtünk meg, hogyan és miképpen lettünk barátok. Éppen ezért úgy tűnik fel, hogy öröktől fogva részese az életemnek.

Sok bajom van György Attilával.

Első bajom, hogy senkivel sem lehet úgy beülni egy csíki kocsmába, mint ővele, de még egy háromszékibe sem. Éppen ezért, ha Erdélybe megyek – és ez elég gyakran megtörténik énvelem –, mindig velem kellene legyen, de nincs mindig velem. És ez baj. De Zeteváralján, a Daruban ő volt ott, amikor két helyi atyafi arról beszélgetett úgy 2006 táján, hogy akkor most volt-e ember a holdon, vagy nem volt.

Az egyik atyafi állította, hogy volt, mert ő most olvasta, hogy odamentek az amerikaiak.

A másik atyafi meg állította, hogy az nem lehet. És ennek a másik atyafinak végül megcáfolhatatlan érve akadt, és ezt így osztotta meg a másikkal:
– Érted-e, ember, hát nem mehettek fel a holdba, hát nincsen ahogy… Mert még innen, a Hargitáról, így zsódérosan csak-csak, de onnan? Onnan nincsen ahogy…

Erre a halálom óráján is emlékezni fogok, így aztán halálom óráján mosolyogni fogok. És ezt ennek az embernek köszönhetem, György Attilának.

Akivel sok bajom van.
Az is bajom vele, hogy sokáig szerelmes voltam a nőjébe, de nem mertem neki megmondani, mert megölt volna. Vagy ami még rosszabb, átengedte volna a nőjét, az meg azért baj, mert ahogy azt Farkas Árpádtól tudjuk, „Az erdélyi asszonyokban török vér van s némi tatár. Ha csókolnak, legalább százötven év behódolást kérnek s vért.”

Szóval nagy csapdában voltam ezzel a dologgal is, és egy darabig úgy jártam Attilához, hogy igazából nem is miatta mentem, de ezt nem tudta se ő, se az egykor volt nője, csak én, én meg jobb híján Attilára haragudtam az egész ügy miatt. De ez még mindig nem a legnagyobb bajom ezzel az emberrel. A legnagyobb bajom, hogy egy sor dolgot írt meg, amit teljesen egyértelműen nekem kellett volna megírnom, csak nekem nem jutott eszembe.

Ő írta meg a Harcosok könyvét, s abban egyebek mellett ezt: „Minden ember lelkében ott lakozik a hősiesség iránti vágy. S mivel minden emberben jelen van, a nemzetekben is jelen kell lennie. Az egyéni hősiesség azonban nehezebben megvalósítható, és igénye sokféleképpen jelentkezhet. A hősiességre való törekvés vezethet bűnözéshez, gyilkossághoz is; a vakmerőség éppúgy, mint az ámokfutás vagy a művészetek, csupán e vágynak egyik megnyilvánulási formája.

A legtöbb esetben ez a vágy sosem teljesedik be; és a legkevésbé az egyes ember életében.
Ezért, miután az emberközösségek kiforrnak, közösségé válnak és egyedeik a bölcsesség küszöbéig jutnak, kifejezésre jut a kollektív hősiesség vágya is. Akkor, amikor e vér- vagy érdekközösség tagjai belátják, hogy önnön hősiességük csak közös cél érdekében valósulhat meg, megjelenik a nép eszméje és az ideológia: a hit a törzs küldetésében és hősiességében. S mivel e közös hit visszasugárzik az alkotó egyedekre, e hitért mindent; nemcsak önmagát, de szeretteit is képes feláldozni az ember.

E fellobbanás legtöbbször annyira erős, hogy elemi csapás erejével hat, és nemritkán kioltja a törzs vagy nemzet életét. Elvész, szétszóródik, megemészti az általa felszabadított energia. Igen gyakran háború, világégés, forradalom e fellobbanás eredménye; de lehet új honfoglalás, és lehet egy új vallás villámgyors elharapódzása is. Kelet történelme, ahol a hősiesség iránti vágy még erősebben él az emberekben, s erősebb az összetartozás is, ilyen fellobbanások története. És nincs másként – mindössze nagyobb szünetekkel – a Nyugaton sem. Erről szólnak a »nemzeti vallások«, a népvándorlások, és erről a politikai ideológiák is: kényszeres megváltásra törekvés csupán, a hősiesség nevében.”

Teljesen nyilvánvaló, hogy ezt nekem kellett volna megírnom, de ő írta meg. És ez nehezen megbocsátható.
S hogy tetézze a bajt, Ő írta meg korunk legfontosabb hiánypótló művét is, a BOSZORKÁNYOK TERMÉSZETÉRŐL címmel, és benn egyebek mellett ezt olvashatjuk:
„Tudni kell mindenekelőtt: két, sőt háromféle boszorkányok vannak, s közöttük igen nagyok a külömbségek – s ahogyan az emberek között megkülömböztetjük a nemeslelkűt és a pokolraszületettet, éppúgy a boszorkányokról is dőreség lenne egy s ugyanazonféleképpen beszélni. Mert ámbátor hasonlatosak egymáshoz, úgy aspektusok mint természetök szerént, cselekvéseikben és szándékokban, mégiscsak egy családnak különféle ivadékai. (…)

Harmadik fajta pedig, s mindek között a legalantasabbak azon boszorkányok, melyek hatalmukat nem örökölték, és semmilyen égi, avagy pokoli származással nem bírnak. Ők a leggyakoribbak a való életben, tudásuk pedig szerzett tudás, melyet innen s onnan csipegetve sajátítottak el, s élnek vissza vele. Ezen fajtának pedig külső jegyei nincsenek, bármely asszonyi formában lehetnek, mivelhogy nem boszorkánynak születtek, hanem azzá váltak. Ők azok, az kik legjobban félnek Lilyth és Azáél lányaitól, s leginkább mesterkednek ellenök – mert boszorkányságok nőietlen és céltalan, s férfi és nő, ember és lélek között hánykódnak parttalan. Boszorkányságokból nem csinálnak titkot, s szívesen fitogtatják erejöket, bárha az csak olyan is, mint a vásári kóklerek mutatványai; némelykor pedig teljességgel hamis az ő boszorkányságok – de erről majd a megfelelő részen.” Férfiembernek könnyű belátni, hogy e tudás nélkül napjaink értelmetlenek, ráadásul állandó életveszélynek vagyunk kitéve, s ezt csak Attila boszorkányokról szóló művével védhetjük ki.

De Attila legnagyobb bűne mégis csak az, hogy Ő írta meg a Hajós kikötőben című művet is, amit – és ezt teljes bizonyossággal állíthatom! – tényleg nekem kellett volna megírnom, mert Krúdyval mégiscsak én vagyok pertu, nem pedig Ő, egy csángó, a világnak végéről… A világnak végéről, ahonnét minden látszik.

Még ez is:
„A harcosok közöttünk járnak. Van ahol többen, van ahol kevesebben. Az emberek pedig gyakorta kérdezik: Miről ismerni fel a harcost? Vannak-e közöttük harcosok? Hát ők maguk, harcosok-e?

E kérdésekre nem kell felelni. A harcos legfőbb tulajdonsága a törekvés: aki törekszik valamire, harcot vív önmaga és a világ ellen. Ezért sose kérdezd, harcos vagy-e, mert a harcos nem kérdez: de megkeresi a választ. S bár igaz, hogy a harcos nem lesz, hanem születik – ki lenne megmondhatója annak, mikor, melyik ősben lobbant fel a törekvésnek azon szikrája mely harcost nemzett az idők folyamán?”

Itt a harcos közöttünk. Most adjuk oda neki a Madách-díjat. Ritka, drága pillanat ez, hogy itt üdvözölhetjük, magunk között. Mert aztán majd megy, eltűnik, mert hívja az út.

S majd mehetek megint utána. Kilovagolni a világból, zsódérosan elmenni a holdba a Hargita oldaláról, férfiasan inni és férfiasan hallgatni, és megbeszélni sok ezer év elfelejtett titkait, no és felismerni tévedhetetlenül a boszorkákat – hát ezt mind csak ővele lehet. György Attilával.

Barátom, Isten hozott minálunk!

A laudáció elhangzott tegnap a Madách-díj átadóján.