Süvöltőst ma is felismerik Debrecenben

Kézilabda. A korábbi válogatott játékos számára a legfájóbb mérkőzése a montreali olimpián volt, a lengyelek elleni elődöntőben

Burkovits Ferenc – 2016.01.22. 02:05 –

Ma sem tud úgy végigmenni Debrecen főutcáján, hogy a zöldségestől a péken át a házmesterig, az újságostól az orvos kollégákig valaki ne köszöntené azzal: Mi újság, Süvi? És Süvöltős Mihály, az egykori 114-szeres válogatott kézilabdázó, a Debreceni Dózsa állandóan pattogó irányítója mindenkinek mond valami kedveset. Lapunknak is készségesen nyilatkozott.

15-oSüvöltős Mihály sok helyen járt a világban (Fotó: MH)
– Gondolom, már nyugdíjban van. Mit csinál, hogyan telnek a napjai?

– Valóban nyugdíjas vagyok, de továbbra is dolgozom igazságügyi orvos szakértőként. A rendőrségtől nyugdíjba vonultam, amikor elértem az ötvenhét éves korhatárt, de szakértőként továbbra is az igazságügyi szervek rendelkezésére állok.

– Semmi kézilabda?

– Természetesen figyelemmel kísérem a sportág minden rezdülését, s néhány éve néhány társammal a fejünkbe vettük, hogy megmentjük vagy felélesztjük halott állapotából a Dózsa férfi kézilabda-szakosztályát.

– Mint tudjuk, nem sikerült a tervüket kivitelezni. Mit gondol, miért nem sikerült az akció?

– Ha hiszi, ha nem, mi sem tudjuk. Terveinkben az szerepelt, hogy elsősorban helyi, pontosabban kelet-magyarországi játékosokkal töltjük fel a csapat keretét. Jó, jó, tudom én, és mindenki tisztában van vele, hogy a mai világban már nem lehet csak saját nevelésű játékosokra alapozni. Azt is tudom, hogy olykor külföldről is érdemes szerződtetni embereket, de ha külföldiek vannak zömében a csapatban, akkor én a hétvégi bajnokira nem tudok úgy kimenni és felülni a lelátóra, hogy hajrá, Debrecen! Fájó pont, hogy nincs élvonalbeli férficsapata a városnak, és ezért kénytelen vagyok Balmazújvárosba utazni néha, ha NB I.-es meccset akarok látni.

– Gondolom, a tévében azért gyakran néz meccseket.

– Hogyne. Szinte mindent. Most például a lengyelországi Eb-t.

– Ahol eddig a magyar csapat felemásan szerepel. Mit vár az Eb-től?

– Szerintem nem vagyok egyedül a véleményemmel, hogy számunkra igen göröngyös út vezethet, ha egyáltalán vezet, Rióig. Korábban díjaztam, hogy Talant Dujshebaev szövetségi kapitány bátran nyúl a fiatalokhoz, de anélkül, hogy bírálnám őt, nem hiszem, hogy ez szerencsés húzás egy ilyen nagy téttel bíró, olimpiai kvalifikációt jelentő Európa-bajnokság előtt. Félek, sajnos Nagy Laci egyedül aligha tudja megváltani a riói repülőjegyet. Bár ne lenne igazam!

– Szereti, ha igaza van?

– Hát ki nem szereti?

– Úgy tudom, hogy a futballal is kacérkodott, aztán mégis a kézilabdát választotta. Eben is igaza volt?

– A pályám, a válogatottság ezt igazolja. Egyébként az általános iskolám tornatanárának, Nagy Jenőnek köszönhetem elsősorban a döntést. Hamis igazolással már tizenkét évesen játszottam a két évvel idősebbek ellen. Nagyon szép gesztus volt Jenő bácsitól, amikor 1984-ben, a búcsúmeccsemen átadta a hamis igazolást. Azóta is féltve őrzött ereklye a vitrinemben. Pedig isten bizony azt mondták, futballistának is tehetséges vagyok. Aztán csöppet sem bántam meg, hogy a Dózsához igazoltam. Hiszen húsz éven át játszottam a csapatban, mellette pedig elvégeztem az orvosi egyetemet, mert pici gyerekkoromtól fogva vonzott az orvosi hivatás. És én mindig eltökélt voltam és még ma is az vagyok.

– Nem szokványos, hogy valaki az orvosi egyetemre járjon, és mellette élsportoló legyen. Önnek hogyan sikerült?

– Nagyon nehezen. Ökrös Pista bácsi, a legendás edzőm elhitette velem, érdemes dolgoznom, mert válogatott lehetek. Az egyetemi előadások közötti szünetben, amíg a többiek elmentek meginni egy kávét vagy elnyalni egy fagylaltot, én róttam a köröket és súlyt emeltem. Ám azt mondom, hogy a montreali olimpián élőben hallani Erzsébet királynő beszédét, már azért érdemes volt szenvedni.

– Ön tagja volt a Debreceni Dózsa máig is egyetlen bajnokcsapatának, sőt a bajnoki döntőben az ön góljával erősítették meg az aranyérmet. Hogyan emlékszik erre?

– Ma is beleborzongok. Kisgyerekként is arról álmodtam, hogy egyszer én döntök majd el egy mérkőzést. Hát, nem ma volt. 1975-öt írtunk, és a nagy hírű, bombaerős Honvéd otthonában, a Tüzér utcában játszottunk. A meccsre több mint kétezer debreceni szurkoló kísért el bennünket. Pár másodperccel a mérkőzés lefújása előtt egy góllal vezettünk, de a Honvéd büntetőt kapott, de Szabó Pista, a kapusunk kivédte. Majd indított, én meg futottam, ahogy csak bírtam. Jött is a labda, így egyedül vezettem a kapusra, és mivel ismertem őt, tudtam, hogy a lába között fogom bedobni. Így is történt. Hazatérve, késő este aztán hihetetlen ünneplés kezdődött Debrecenben, a ma is élő öreg szurkolók is azt mondják, olyan fesztivál nem volt és egy jó darabig nem lesz kézimeccs után, mint akkor.

– Ön volt talán a csapat legalacsonyabb tagja, mégis csapatkapitánnyá választották. Ez a doktori címnek volt köszönhető?

– A többiek hallgattak rám a meccs közben és a pályán kívüli életben is. Amit az edző elképzelt, azt a pályán az én irányításommal oldotta meg a csapat. Többnyire sikerrel. Remekül tudtam együttműködni a társakkal, így a legnagyobb sztárral, Varga Pistával is. Isten nyugosztalja.

– A válogatottban száztizennégy alkalommal játszott. Nem kevés ez?

– Faludi Mihály volt a szövetségi kapitány, amikor 1975 júniusában meghívtak a válogatottba. Nagybányán, a románok ellen játszottunk. Ez volt az első, de számomra minden egyes szereplésem emlékezetes. A legfájóbb pedig a montreali olimpiai torna, ahol a négyszeres világbajnok románokat kilenc góllal vertük meg, és az elődöntőben – kimondom – a nyugatnémet bírók kíméletlen csalása miatt szenvedtünk a lengyelektől vereséget. Ez azért is fájó, mert meggyőződésem, minimum bronzérmet szereztünk volna, ha korrekt a bíráskodás.

– Mikor és miért fejezte be az aktív játékot?

– Több mint harminc éve, 1984-ben. Egyrészt az idő eljárt fölöttem, másrészt meg ott volt számomra az orvosi hivatás.

– Játszik még néha?

– Hogyne, mégpedig hetente háromszor járok focizni a haverokkal.

– Rendőr orvosként élte le az életét. Nem hiányzott a gyógyító munka?

– Nem hiszi el, hogy ez is mekkora nagy felelősséggel járt. A feleségem amúgy belgyógyász, tehát szakmai dolgokat odahaza meg szoktunk beszélni. De igazságügyi orvos szakértőként is óriási a tét, hiszen a bírósági tárgyaláson évek és életek múlhatnak az én döntéseimen. Tehát óriási a felelősség.

– Amikor visszavonult, több kitüntetést is kapott. Melyikre a legbüszkébb?

– Mindegyikre, mert volt, amelyet a sportnak köszönhetően kaptam, és volt, amelyet orvosként. Sólyom László köztársasági elnök 2006-ban a Parlamentben Köztársasági Arany Érdemkereszttel jutalmazott, és még haza sem értem Budapestről, a Parlamentből, már várt Schmitt Pál és Kamuti Jenő köszöntő távirata.

– Család?

– A feleségem, ahogy mondtam, belgyógyász. A lányom büntetőbíró, itt, Debrecenben, a fiam pedig Pesten, egy ügyvédi irodában dolgozik. A lányomtól két lány unokám, a fiamtól pedig két fiú unokám van. Igazán mozgalmas a családi életünk. És remélem, hogy ez még sokáig így is marad.

– Mit szeretne még elérni, megélni?

– Kézilabdázóként sok helyen jártam a világban, és mindig, most is utazásra, izgalmas tájak felfedezésére vágyom. Na és azt szeretném végül, hogy az unokáim szalagavatóján még tudjak táncolni.


Pályakép

Süvöltős Mihály. Újléta, 1949. 08. 29. Kézilabdázó. Több mint húsz éven át játszott a Debreceni Dózsa csapatában. Több nagy siker részese, 1975-ben tagja volt a magyar bajnoki címet szerző Dózsának. A magyar válogatottban 114 alkalommal lépett pályára, 1976-ban a montreáli olimpián is játszott. Még aktív játékos volt, amikor 1974-ben a Debreceni Orvostudományi Egyetemen orvosi diplomát szerzett. Civilként a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság munkatársa volt, 1993-tól orvos alezredesként és igazságügyi orvos szakértőként dolgozott.