Továbbra is virágzik a hálapénzkultusz az egészségügyben

Az embereknek mindössze egyötöde soha nem adott paraszolvenciát, és soha nem is adna a témában végzett kutatás adatai szerint

Jobbágyi Zsófia – 2016.01.21. 03:57 –

Még mindig meghatározó eleme az átlagember egészségügyhöz való viszonyának a hálapénz, amelyet a páciensek többsége „muszájból” ad – ez derül a Kisalföld.hu a témában végzett felméréséből. A válaszadók nagyobb hányada úgy gondolta, a jelenség csak az orvosok bérrendezésével iktatható ki a rendszerből, harminc százalék viszont arra szavazott, „senkinek sem érdeke, hogy megszüntessék”.

egészségügy 20160121A páciensek egyharmada szerint műbalhé alakult ki a hálapénz körül (Fotó: Varga Imre)

Az átlagos beteg „muszájból ad hálapénzt”, a többség legfeljebb huszonötezer forintot tud fizetni, a paraszolvenciát pedig akkor lehetne megszüntetni, ha rendeznék az orvosi béreket – derül ki a Kisalföld.hu hálapénzadási szokásainkról készített felméréséből. A kutatási körbe beletartozott az is, hogy átlagban mekkora összegben és milyen motivációval nyújtunk át „pénzbeni köszönetet” a kezelőorvosnak. A felmérés nem reprezentatív, a kérdésekre hétezer szavazó válaszolt, így viszonylag hiteles a kép az átlagos felfogásról.

A kérdésre, hogy „fizet ön hálapénzt?”, minden harmadik olvasó igennel válaszolt, s mindössze huszonkét százalék állította, hogy soha nem élt a paraszolvencia lehetőségével, és a jövőben sem fog. Mindössze öt százalék érezte, hogy „tiszta szívből” fejezi ki anyagi formában a háláját, huszonöt százalék pedig kizárólag a kezelés után honorál, ha valóban úgy érzi, hogy „az orvos többet tett értem, mint amennyi elvárható”.

A szavazás egyik legérdekesebb kérdésfelvetése volt, hogy vajon mi történne, ha a páciens nem fizetne hálapénzt. A válaszadók harminckilenc százaléka gondolta úgy, hogy semmilyen következménye nem lenne, harminckét százalék viszont arra voksolt, hogy ebben az esetben „egyetlen orvos sem foglalkozna vele”. A résztvevők tizenöt százaléka pedig azt érezte, hogy ha nem adna paraszolvenciát, „többé nem merne visszamenni az adott orvoshoz”. Utóbbi válaszlehetőség, s az arra leadott voksok száma jól tükrözi a hálapénzzel kapcsolatos társadalmi elvárást még akkor is, ha az orvosok jelentős többségére nem igaz az az állítás, hogy hátrányosan megkülönböztetné azt a beteget, aki nem képes vagy nem akar neki anyagi ellenszolgáltatást nyújtani az ellátásért.

Felmérték azt is, hogy az átlagos páciens mennyit fizet paraszolvencia címen kezelőorvosának. A válaszadók döntő többsége, hatvankilenc százalék, huszonötezer forintban határozza meg az összeg felső határát, huszonöt százalék huszonöt-ötvenezer forintot ad, négy százalék ötven-hetvenötöt, és mindössze egy százalék fizet hetvenöt és százezer forint közötti összegeket.

Szintén a legérdekesebb kérdések közé tartozott, amelyik azt firtatta, előfordult-e, hogy az orvos előre jelezte a betegnek, hogy a kezelésnek feltétele az anyagi ellentételezés – természetesen ez esetben nyilvánvalóan nem a magánrendelőkre gondoltak a kérdezők, hanem a közfinanszírozott ellátásra. A válaszadók hatvankét százaléka nemmel válaszolt, harmincnyolc százalék pedig azt állította, hogy előfordult már vele hasonló eset.

A végső felvetés az volt, megszüntethető, kiiktatható-e a rendszerből a hálapénz, s ha igen, hogyan. A legtöbben – harminchat százalék – úgy gondolták, az egészségügyben dolgozók bérrendezésével lehetne csak eltüntetni a minden szereplőt károsan érintő elemet. Harminc százalék viszont arra szavazott, hogy „senkinek sem érdeke, hogy megszüntessék, műbalhé, ami e körül kialakult”. Emellett tizenhét-tizenhét százalék jutott arra, hogy még tíz-húsz évig biztosan a rendszer része lesz a paraszolvencia, illetve mire megszűnne, „már nem lesz magyar orvos”.