Ritka kincs a Néprajzi Múzeumban

Különleges, 19. századi vajdaláncot mutat be ma az intézmény – A cigányság hagyományában nincs ilyen poszt, a felügyeletükre találták ki

Zsiray-Rummer Zoltán – 2016.01.21. 03:44 –

Különleges, egyszeri lehetőség a Néprajzi Múzeumban: ma délután egy 19. századi, antik ezüst vajdaláncot mutat be az intézmény. Lapunknak Szuhay Péter muzeológus, antropológus elmondta: számos mítosz övezi a vajda posztját, ez valójában kitalált, a cigányság „felügyeletére” kitalált funkció. A ritka kincsről a szakember tart majd előadást az eseményen, amelyből megismerhető a története és a cigánysághoz kapcsolódó számos érdekesség is.

08oArchív fotó Vajda Pálról és a medálokból álló mentekötőről (Forrás: Néprajzi Múzeum)
Ma délután 5 órától a Néprajzi Múzeumban különleges programot tartanak: egy nyugat-dunántúli „cigányvajda” mentekötőjét, egy úgynevezett vajdaláncot mutatnak be a nagyközönségnek. Az eddig csupán egyszer bemutatott, majd a bemutató után a trezorba visszakerülő tárgyat tavaly ősszel, a Nemzeti Kulturális Alap miniszteri keretéből vásárolta meg a múzeum, mivel ritka alkotásról van szó, és egyetlen hazai közgyűjtemény sem rendelkezik ilyennel.

Lapunknak a bemutatón előadást tartó muzeológus, Szuhay Péter antropológus elmondta: a két részből álló mentekötő nagy értékű antik ezüstből készült, feltehetően a 19. század elején. A medalionokon oroszlánpár küzd egy tekergőző kígyóval, az egyik láncon két oroszlán között a magyar címer található, és egy-egy II. Józsefet ábrázoló ezüstpénzt is belefoglaltak. Az egyik korong hátára az 1774-es évszámot karcolták.

A különleges tárgy megvásárlását az is indokolta, hogy nem csak ötvösművészeti remekműről van szó, hanem társadalomtörténeti kontextusa is fontos. A „cigányvajda” intézménye ugyanis nagyrészt mitikusan él a köztudatban, a szélesebb közönség keveset tud erről.

A tárgy történetét feltáró kutató kérdésünkre rámutatott: egy ma már Zalaegerszeghez tartozó faluból bukkant fel a lánc, Vajda Pál családjától szerezték meg, akit a megyei rendőrkapitány 1947-ben nevezett ki vajdának. Ő az apósától örökölte meg a Keszthelyen Setotics ötvösmester műhelyében készült alkotást – erről az egyik medál hátulján található mesterjegy is tanúskodik.

Arról, hogy milyen hagyományai vannak a vajdaságnak a cigányság körében, a szakember azt mondta: ez lényegében egy felülről, hierarchikusan a cigány közösségek „felügyeletére” kitalált – a cigány tradíciókban nem szereplő – poszt, amely a régi nemesi intézményből képeződött le. A 16. században még az uralkodó nevezte ki a főnemesek sorából a cigányok vajdáját, akinek alapvetően az adók behajtása volt a feladata. A 17. században már vannak arról adataink, hogy egy-egy főnemes nevez ki a birtokán élő cigányok soraiból vajdát, akinek a többiek engedelmességgel tartoznak. Ez a mentekötő-lánc eredetileg feltehetően nem a „cigány vajdáé” volt, hanem a kincsképzést szolgálta: a nemesektől levetett és megvett ékszereket a vándorló cigány közösségek pénzforrásként tartották.

A szakember hozzátette: a 20. században fennmaradt az a hatalmi törekvés, hogy az egyes cigány telepeken legyen a cigányok közül kinevezett (és semmiképpen sem választott) felelős, aki rendet tart, népszerűsíti az intézkedéseket és adott esetben jelent. A hatvanas években egyre többször merült fel, hogy nem kell már ezt a posztot betölteni, mert úgy találták a hatóságok, hogy már „rend” van a cigányság körében, letelepedtek, a beilleszkedés folyamatban van. Az Ország-Világ Vajda Pálról szóló Putrik alkonya című cikke is arról mesél, hogy már nincs szükség a vajdára. A többség egzotizáló elképzelésében azonban ha konfliktus van, a „vajda” bármikor előhúzható. Így volt ez 1992-ben Kétegyházán, amikor egy etnikai konfliktus idején egy tekintélyes férfit akartak „vajdának” kinevezni és megbízni, hogy tartson rendet a cigányok között.

Egy másfajta vajdaság létezett a beás cigányoknál (körükből kerültek ki például a teknővájók annak idején): az archaikus, nyelvújítás előtti román nyelvet beszélő közösségben viszont maguk közül egy-egy időszakra választott, nem pedig felülről rájuk kényszerített és örökölhető posztról volt szó. A beás vajdák az adott település hatóságaival tárgyaltak az időszakos letelepedésről, a teknőkhöz szükséges fák kivágásáról, és időről időre a közösség más-más tagja kaphatta meg ezt a megbízatást.

A kutató szerint ugyanúgy mítosz övezi a vajdaság intézményét, ahogy a „cigány törvényt” (romani krisz). Mint rámutatott, utóbbi esetében nem létezik az a szóbeszédben forgó esemény, amikor meglett cigány férfiak összeülnek a közösségükben felmerülő konfliktusokat elsimítani. Valójában ilyen ítélkezési eseményre nem tudunk példát – ugyanakkor a szabályrendszer kimondva-kimondatlanul létezik a cigányság körében. Ha volna is, az szemben állna a vajdaság intézményével, hiszen előbbi közösségi döntésen alapul, utóbbi pedig hierarchikus poszt.

Érdekesség, hogy a szomszédos Romániában létezik a „cigány királyság” intézménye: mint Szuhay Péter elmeséli, a kilencvenes évek végén egy kutatóútjuk során egy búcsújáró helyen harmincöt cigánykirályt számoltak össze. Egy kisebb közösség el is fogadja az önjelölt „uralkodókat”, akik például templomépítéssel szolgálják őket, posztját pedig aranypénz-veretéssel, koronával és palotának is beillő házzal reprezentálja. Ugyanakkor a szomszédos településen egy másik cigány közösség tagjai már nem fogadják el őt vezetőnek.
A kutató hozzáteszi, ha „presztízs-vajdák” léteztek is nálunk, nagyjából tíz éve hallani egyre többet arról Magyarországon, hogy különböző régiókban megjelentek az önjelölt „megyei vajdák”, és kinevezte magát az országos „fővajda” is, akik tényleges hatalmi szerepre törnek, nem ritkán a környezetük cigányainak „megrendszabályozását”, máskor a munkába állításukat, foglalkoztatásukat ígérve. A probléma szerinte abban ragadható meg, hogy a gondolat kicsírázott, többen a „cigányok társadalmát” leválasztanák a társadalom egészéről, s áttestálnának minden kisebb ügy vagy konfliktus megoldását a „vajdákra”, mint egy „másik társadalom” képviselőire, akikkel azért még lehet tárgyalni.

A Magyarországon élő három nagy cigány csoport – a romungrók, azaz magyar cigányok, az oláh cigányok, azaz romák és a beás cigányok – hagyományairól, tradícióiról kérdésünkre a szakember visszakérdezett: mit is nevezhetünk régi tradíciónak, cigány szokásoknak? Mert például melyik is az igazi cigány nyelv? A kutató hangsúlyozta: a romák az indiai eredetű romani nyelvüket tekintik annak, a beások az archaikus románt, vagyis a „beást”, a magyar cigányok pedig a magyar anyanyelvüket. A szokások és tradíciók folyamatosan változnak. Mára tradíció a ballagás (sokszor erőn felüli) megünneplése. Az elmúlt húsz-harminc évben pedig újabb szokások jelentek meg, ezek ma már ugyanúgy hagyományt jelentenek: például az oláh cigányoknál a hosszantartó virrasztás és az „örökös lakás” intézménye. A temetkezés során, régi nemesi-polgári tradíciókat követve nem érheti por vagy föld az elhunytat, ezért építenek díszes kriptákat, miközben a halott megtisztelését hangsúlyozzák.

A régi foglalkozások szinte eltűntek, jó, ha például teknővájó családból fél tucatot tartanak nyilván, de más kisipari tevékenységek – rézművesség, szitakészítés – is lényegében megszűnt. Ugyanakkor évtizedeken keresztül hagyományos foglalkozásnak tekinthettük az útépítéseken, építkezéseken dolgozó segéd és betanított munkások munkáját, vagy annak tekintjük az elmúlt évtizedben a Nyugat-Európában dolgozó hegesztő és épületszerelő cigány szakmunkások iparkodását.

A tradicionális cigány folklór zenében még alig volt hangszer: a szájbőgő, a kanna, az alumínium kanalak, esetleg a szék fenekének megszólaltatása adta a ritmust. A gitár a hatvanas években, a munkásszállókon jelent meg körükben – mutatott rá Szuhay Péter. Hozzátette, hogy az ötvenes évek folklór gyűjtéseinek anyaga került be később a ma is ismert roma együttesek repertoárjába, és ezek feldolgozása adta a ma ismert „hagyományosnak” tekintett cigány zene alapját. A magyar cigányok köréből kikerülő „cigányzenét” játszó muzsikusok két és fél évszázada húzzák a nemeseknek, a parasztoknak , a verbuváló huszároknak, a búsuló vagy vigadó uraknak a különböző műfajú zenéket. Köreikből kerültek ki aztán a dzsessz zenészek, ma pedig a klasszikus zenészek csoportja is, akiknek mindennapi életét szintén a legújabb kori hagyományok mentén szerveződőnek tekinthetjük – tette hozzá Szuhay Péter.