Máté T. GyulaGender vegán

Az úgynevezett politikai korrektség dogmája ma nem csak a közélet területén diktál, betört a magánéletbe is.

Máté T. Gyula – 2016.01.16. 00:59 –

„Heil, Hitler” – emeli koccintásra snapszos kupicáját egy békés németországi családi zsúron egy becsületben megőszült nagymama. Rokona diszkréten fülébe súgja, hogy „ohne Hitler”, de a Grossmuttit nem lehet eltántorítani, újra a Führerre emeli poharát. Ezt az internetre felkerült házi videót lapzártánkig több mint másfél millió ember nézte meg, jó részük lájkolta.

Január elején Münchenben, a második világháború után először, újra kiadták a Mein Kampfot, igaz, szekérderéknyi kritikai megjegyzéssel, de akik pillanatok alatt elkapkodták a könyvet, aligha a történészi és politikailag korrekt magyarázatok miatt tették. A két kötetre „bővített” kiadásért 59 eurót, azaz durván tizennyolcezer forintot fizettek. Azóta a világhálón több ezer euróért árulják darabját, s a kiadóhoz több tízezer előrendelés érkezett a remélt második kiadásra.

A migránsinvázió eszkalálódása óta több tucat eset volt, hogy a menekülteket potenciálisan befogadó házakat felgyújtottak. A minap a Bonnhoz közeli Bornheim városka uszodájából kitiltották a menekülteket, mert fogdosták a nőket. A helyi liberális sajtó egyik publicistája gyorsan fel is idézte a „Parkba kutyáknak és zsidóknak tilos a belépés” keserű szlogenjét. Mellesleg arra szólított fel, hogy Köln után is pozitívan álljunk hozzá a menekültekhez, hiszen agresszivitásuk eltérő kultúrájukból adódik, és nem „eredendően rosszak”. Nevelni kell őket, mint ahogy Robinson Crusoe is „embert faragott” Péntekből.

A fenti három történet a maga valósághű abszurditásában talán a legjobban mutatja azt, hogy az elmúlt bő két évtizedben egyetlen követendő példaként elénk állított német társadalmi modell nem működik. A totális liberalizmus, a kisebbségi vélemény mindenhatósága kevesek véleménydiktatúrájába csapott át, amely nem hogy elzárja az utat a szélsőségesek előtt, hanem éppen vörös szőnyeget terít menetelésük elé. Nem csak az immár több mint tizenöt százalékos népszerűségnek örvendő Alternatíva Németországnakról van szó, amelynek egyetlen politikai üzenete, hogy mi takarodjunk az unióból, a migránsok meg tőlünk. Egyre markánsabbak az alig burkoltan „barna” szervezetek. A hivatalos Németország pedig képtelen ez ellen bármit is tenni, hasonlóan, mint ahogy szilveszterkor a kölni dóm előtt is tökéletesen impotens volt a német rendőr.

Minek, kinek tulajdonítható ez?

A háború után helyes volt, hogy létrehoztak bizonyos „szent tabukat” – nácizmus, zsidóság, Izraelhez, illetve az Amerikai Egyesült Államokhoz való viszony – az ezredfordulóra azonban már más lett a világ. A tabuk elhallgatást, a problémák szőnyeg alá söprését hozták. A mindenható sajtószabadság mára nem érthető öncenzúrát, hanem a valóság elkendőzését jelenti – nem csak Németországban, hanem ahogy a „szilveszteri bulik” utáni médiakuss megmutatta, a lenyűgözően demokratikus skandináv és a fejlett Nyugat más országaiban is.

Az úgynevezett politikai korrektség dogmája ma nem csak a közélet területén diktál, betört a magánéletbe is. Aligha függetlenül a politikai változásoktól.

Feltűnő ebben a német és a magyar párhuzam. Mindkét helyen kiszorultak a hatalomból a szabad demokraták. Addig a szélsőséges liberalizmus kiélhette magát a politika színterén, minisztériumokban, állami intézményekben, felügyeletekben. A közjogi hatalom elvesztése után „frontot váltottak”: a „véleményformáló értelmiségen”, a médián keresztül a kisebbségi véleményt kiterjesztették a mindennapi kérdésekre. Nem csak Hofi örökérvényű poénjáról, a „Nem kellene megvárni, amíg kötelező lesz” mondásról van szó. Tulajdonképpen már azt sem tudom, hogy a meleg szó ebben a kérdéskörben kiejthető-e jobb körökben, vagy van valamilyen píszi nyelvtörő rövidítés… A gender dolgot már kevésbé hagynám, de a „semleges nem” idiotizmusáról az elmúlt hetekben már lapunkban is szinte mindent leírtunk. Ebben a témában egyébként kész szerencse, hogy nem vagyunk németek, és nem tartozunk semmilyen szláv nyelvcsaládhoz sem: fogalmam sem lenne, hogy egy romkocsmában der-t vagy die-t használjak a pincérnővel való társalgás során, mert a das azért elég hülyén hangzik. Mint ahogy az on, ona, ono dilemma is jelen lenne a píszi-orosz esetében.

Amíg hatalmon voltak, a liberálisok felülről leszólhattak minden kulturális kérdésben, az embereket nem kellett „magánéletileg” átnevelni, embereik parancsszóra színházak, kulturális intézmények igazgatói foteljeibe kerültek. Miután ez a lehetőség megszűnt, elkezdték a már említett másik, hétköznapi fronton sulykolni a „helyes értéket”. Nem vitatja senki, hogy a kultúrában mindennek helye van, azonban erősen vitatható, ha a kisebbségi ízlés megvédése érdekében a többségit elmaradott, plebejus, paraszt értékrendnek bélyegezzék. Elmondják, hogy mit szabad olvasni, sőt mit kell elolvasni, és mi az ósdi, nem huszonegyedik századi, mi követendő és mi nem a történelmünkből. A múltat persze eltörölni nem lehet, de felülírni, „helyén való kritikai megjegyzésekkel” ellátni kötelező. Megmagyarázzák azt is, milyen zene, milyen festmény, szobor tetsszen, ha aktuális, modern és előremutató akarok lenni. Mit egyek és mit ne, fogjam fel, hogy bűnös ember, egy barlangból kikerült kőbunkó vagyok, ha a rántott húst disznóból és nem szójából készítem. S zárjanak be minden hentest, amely nem kínál vegetáriánus, esetleg vegán alternatívát.

Talán kicsit túl egyszerűnek tűnnek a fenti példák, de pontosan ezek a kiragadott esetek mutatják azt, hogy milyen stációk vezettek a német, a „civilizált nyugati” társadalmak immunrendszerének legyengítéséhez. Ezért – is – néznek most értetlenül egymásra a migránskérdés ügyében Nyugat-Európában, ezért képtelenek bármit lépni az unió bürokratáinak tombolásával szemben. Ezért veszít naponta százalékokat népszerűségéből Merkel kancellár is, aki a szabad demokraták bukása után saját konzervatív politikájába integrálta a „liberális értékeket”.

Európa önvédelmi rendszere előbb vagy utóbb persze működni fog, így volt mindig is, a kérdés, hogy milyen áron. Az azonban nem kérdés, hogy a megoldás ezúttal nem Nyugatról, hanem Keletről érkezik – Európa igazi értékei most erre keresendők.