Olykor érezte a nagy név nyomását

Labdarúgás. A Fradi felnőtt játékosaként már nem kapott szakmai tanácsokat aranylabdás édesapjától ifjú Albert Flórián

Kiss B. László – 2016.01.15. 00:41 –

Nagy név, nehéz név, de ifjú Albert Flórián úgy érzi, nem volt miért szégyenkeznie az édesapjának a fia miatt. Ő sem szerette a feltűnést, a nyilvánosságot, s irtózik attól, hogy a nevével próbáljon bármit érdemtelenül elérni. A kis Flóri 1967 decemberében, majdnem egy időben született a magyar Aranylabdával, s belőle is válogatott futballista lett. A pályafutása után sem szakadt el a Ferencvárostól, ma is a Népligetben dolgozik, az Albert Flórián Alapítvány főmunkatársa.

ifjú Albert Flórián 20160115Ifjú Albert Flórián most is a Fradinál dolgozik (Fotó: Nagy Balázs)

– Mikor érezte először hátrányát az Albert névnek?

– Amikor ifiválogatott lettem, az U15-ös csapatban. Nagyon jól játszottam, nyertünk, talán még gólt is rúgtam, és a meccs után az öltözőben szórakoztunk, hülyéskedtünk egymással, talán nagyképűnek tűnhettünk, de fiatalok voltunk, még gyerekek. Mire megszólalt az edző, jó lenne, ha visszavennék, mert apámnak a cipőjét sem vihetném. Ez inkább csak bántott, a második már rosszulesett. Az 1987 augusztusában történt, amikor felvittek a nagy Fradiba, és a szezon előtti bemutatkozó sajtótájékoztatón megkérdezték a fatert, nem fél-e, hogy megégetem az Albert nevet. Jókora rosszindulatot éreztem, de apu kivágta magát. Egyébként is próbált úgy nevelni, felkészítsen erre is, mert a nagy névnek olykor vannak árnyoldalai is.

– És mik voltak az előnyei?

– Őszintén mondom, hogy nem éreztem semmivel többnek magam, mint az osztálytársaim. Épp úgy nőttem fel, mint ők. Fiatalon Hobo- meg Piramis-koncertekre jártam, én is rocker voltam, és úgy is öltözködtem, amiből bajom is lett egyszer. Az egyik kettős rangadó után igazoltattak a rendőrök, majd falhoz állítottak, mondván, biztosan loptam az igazolványt, mert egy ilyen hippit nem hívhatnak Albert Flóriánnak. Nehéz volt elhitetni velük az igazságot. Imádtam a muzsikát, ha nem futballista lettem volna, akkor valószínűleg zenész.

– Az édesanyja, Bársony Irén színésznő volt. A színpad nem vonzotta?

– Akárcsak apu, én sem szerettem a szereplést. Ezt biztosan tőle örököltem. Amennyire csak lehetett, kerültük, hogy a média középpontjában legyünk. Úgy vagyok vele, akkor írjanak rólam, ha valami nagy dolgot csináltam, amivel kiérdemeltem, hogy érdekes legyek. Talán ezért is nehezen értem meg a nulla teljesítményű celebek szereplési vágyát. Annyira kerültem a feltűnést, hogy fiatalon nem is a Flóriként, hanem Feriként mutatkoztam be a lányoknak a diszkóban. Nem hazudtam, ez a harmadik nevem: Ferenc.

– Feri a Ferencvárosból.

– Persze volt, aki tudta, ki vagyok, de nem kérkedtem vele, ahogy már gyerekként sem.

– Annyiban mégsem volt szokványos gyerekkora, hogy remek futballisták, sztárok között nőtt fel.

– Tény, mindenkit ismertem az Üllői úton. De ez egyben nagyon jó lecke is volt. Közelről láthattam, mennyi meló kell ahhoz, hogy eljuthassak arra a szintre, mint amelyen Nyilasi Tibi, Ebedli Zoli és a többi klasszis áll.

– Természetes folyamat volt, hogy tizennyolc évesen már a nagy Fradiba került?

– Nem, cseppet sem. Miután kiöregedtünk az ifiből, vártuk, ki az a két-három játékos, akit felvisznek a tartalékok közé, ami az első csapat előszobája volt. Izgultam, kiválasztanak-e. És az is motoszkált bennem, ha folytathatom, akkor csak apám miatt tartanak-e meg.

– Izgult a bemutatkozásnál?

– Érdekes módon inkább a szerződésem aláírásakor. Életem egyik legfontosabb eseménye volt az, persze mindenki ismert az Üllői úton. Várakozással fogadtak a szurkolók is, vajon milyen lesz a kis Flóri, hogy fog megfelelni. Debrecenben 1988-ban játszottam először, ráadásul sérülések miatt Rákosi Gyula kezdőként tett be a nagycsapatban. Előző este nem is aludtam, akkora volt bennem a drukk. De nem ment rosszul a játék, ám sérülés miatt le kellett cserélni.

– Az édesapja hogyan értékelte a bemutatkozást?

– Nem volt ott. Idegenbe sosem járt, csak rádión hallgatta a közvetítést. Az édesanyám azt mondta, sokkal jobban izgult, mint amikor ő játszott. Gyerekkoromban mindig megnézte a meccseimet, és hazafelé, az autóban úgy hetven százalékban a hibáimat elemezte. Azért, hogy erősítsen, lelkileg. Akkor nagyon bántott, és nem értettem. Ma már tudom, jót akart, segíteni a fejlődésemet.

– És a felnőttek között mit tanácsolt?

– Akkor már semmit sem. Pontosabban csak annyit mondott, hogy élvezzem, amit csinálok, a játék szeretetéről szóljon a meccs és az edzés, ne a munkáról. És így is volt.

– Gondolom, pályafutása legszebb pillanata a kilencvenötös Bajnokok Ligája-szereplés volt.

– Az is nagy dolog volt, de én mégsem azt, hanem a kilencvenkettes bajnoki győzelmet mondanám. Akkor lekerült rólam egy nagy teher. Elfogadtak, onnantól már nem apámhoz hasonlítgattak, akkor váltam igazi futballistává.

– Már nem volt császárfióka?

– Hívtak úgy, meg császármorzsának is, de nem bántott. Az ilyen név inkább felemelő.

– A Fradival mindent elért, majd jött a külföldi pályafutása. Nagy várakozással fogadták ezzel a névvel?

– Izraelben nem különösebben, csupán egy évet voltam a Maccabi Petah-Tikvánál.

– Majd hazajött a Fradiba, amelyet akkor Varga Zoltán edzett. Árulja el, tényleg akkora ellentét volt az édesapja és Varga között?

– Persze én is kíváncsi voltam erre. Megkérdeztem aput, de azt mondta, generálták az egészet. De csak keveset dolgoztunk együtt, megint külföldre igazoltam. A franciáknál jól kezdtem, dicsért a sajtó, de aztán megsérültem. Sajnos mire felépültem, adócsalás miatt letartóztatták a Red Star tulajdonosát, Jean-Claude Brast, jöhettem haza.

– Csak a Fradi jöhetett szóba?

– Az NB I.-ben igen, pedig sok csapat hívott. Aztán alacsonyabb osztályban játszottam máshol is. Amúgy a párizsi kitérőnek köszönhetően kezdtem el az edzősködéssel foglalkozni. Sokkoló volt, mennyire le vagyunk maradva az edzésmódszerekben. Teljesen más, tudatosan felépített gyakorlások voltak kint, például alig volt szárazfutás. Többet költöttem kinn izomlazítókra meg fürdősókra, mint kajára. Akkor eldöntöttem, megpróbálom ezt a fajta filozófiát és edzésmódszert Magyarországon követni.

– Lenne egyszer a Fradi edzője?

– Jó kezekben van most a csapat. Amúgy meg nem egy szanatórium az Üllői úti kispad. Óriási stressz, és lehet, belebetegednék, ha nem jönnének az eredmények.

– Akkor csak más csapat marad, ami azért furcsán hangzik.

– Az első osztályban csak úgy vállalnék munkát, ha az FTC elleni meccseken nem ülnék le a kispadra.

– Ezt a kérést nem biztos, hogy tolerálnák bárhol is.

– Akkor marad az alacsonyabb osztály. Amúgy jól elvagyok most a bőrömben, csapat nélkül.

– Miből él?

– Utánpótlásjátékos-megfigyelő vagyok a Fradinál, valamint az Albert Flórián Alapítvány főmunkatársa, amelyen keresztül kiállításokat is szervezünk édesapám ereklyéiből.

– Az Aranylabdát hol őrzik?

– A Népligetben, a klub páncélszekrényében tartjuk. Ha elvisszük egy kiállításra, akkor fegyveres őr kíséri. Ha meghalok, a fiaimé lesz.

– Ők is futballisták lesznek?

– Patrick tizenkilenc éves, s már nem focizik, a saját életét kezdi el élni, de még velünk lakik. A kisebbik, Axel tizenegy, s imád futballozni, természetesen a Fradiban. Ő még fiatal, nem lehet tudni, mire viszi.


Pályakép

Albert Flórián

Budapest, 1967. december 12. Klubjai játékosként: Ferencváros (1987-98, 298 mérk./51 gól), Maccabi Petah-Tikva (1996-97), Red Star Paris (1998-99), BKV Előre (1999-2000), Felsőpakony (2004). Edzőként: FTC (2000-, utánpótlásedző, pályaedző, játékosmegfigyelő), Tököl (2009), Puskás Akadémia (2010-12), Budaörs (2013-15), Soroksár (2015). Magyar válogatott (1993-96, 6 mérk.). Eredményei: magyar bajnok (1992, 1995, 1996), Magyar Kupa-győztes (1991, 1993, 1994, 1995), Szuperkupa-győztes (3x). Az FTC örökös bajnoka.