A boldog békeidők a másik oldalról

Nagyon hosszú folyamat volt, mire a magyar nő eljuthatott odáig, hogy tanulhatott vagy önálló egzisztenciát teremthetett

Péntek Orsolya – 2016.01.14. 01:47 –

„Csak nem akartok leányotokból professzort csinálni? Ő nem lesz a mi fiainkhoz való!” – olvasható Szécsi Noémi és Géra Eleonóra A budapesti úrinő magánélete (1860–1914) című kötetében – a szerzők egy korabeli levelet idéznek, amelynek írója a századfordulóval a nők előtt lassan kinyíló lehetőségekről, illetve a társadalom reakcióiról értekezik.

Hosszú folyamat volt, mire a magyar nő eljuthatott odáig, hogy tanulhat vagy önálló egzisztenciát teremthet, amelynek köszönhetően immár nem kiszolgáltatott – a fenti reakcióból pedig jól látszik, hogy mindezt meglehetős ellenszélben kellett véghez vinnie, hiszen a legtöbben nem azt tartották kívánatosnak, hogy férfi és nő is többre törjön, sokkal inkább, hogy a nő nehogy lekörözze a férfit. A könyv tanúsága szerint a hagyományosan patriarchális és sok szempontból anakronisztikus társadalomban a nő egyetlen dolga és lehetősége a házasság és az anyaság volt – de a különféle bonyolult, üzleti, társadalmi, illendőségi és egyéb szabályok útvesztőjében még ez sem volt a maga teljességében megélhető. A szerzők korabeli naplókból, levelekből, háztartási tanácsadókból, regényekből rekonstruálják a fényképes könyvben a kor nőinek sorsát, egészen elképesztő részletekre is kitérve: ismertetik a korszak házasodási és levelezési szokásait, amelyek pontról pontra szabályozzák, mit kell mondani például leánykéréskor, vagy miként kell visszautasítani a társadalmi ranglétra nem megfelelő fokán álló férfit. A levelekből és személyes feljegyzésekből kiderül, hogy a férjhez menő nők nemegyszer még a házasság napján sem voltak felvilágosítva, hogy az „ideális” házasságot a romlatlan lelkű és tanulatlan hölgyek akként képzelték el, hogy naphosszat férjük mellett ülnek a díványon, de megtudhatunk egyet s mást a korabeli szülésekről és intim higiéniáról is, valamint a babona sokkoló mélységeiről.

A szerzők kitérnek azon nők sorsára is, akiknek nem sikerült a házasságban és a gyermekszülésben való kiteljesedés, a legtöbbször azért, mert nem voltak megfelelő partik vagyoni helyzetük okán. A társadalom a korabeli szingliket többszörösen büntette: státusuk féllegális volt, munkát nem vállalhattak jó hírnevük elvesztésének veszélye nélkül, viszont, ha eltartottak voltak, tűrniük kellett a folyamatos megalázást, ha pedig szegények, a társadalomból való kivetettséget. Hasonlóan
felemás státusuk volt azon nőknek, akik művészek lettek, vagy akik házasságon kívül születtek, esetleg akik tanulni mertek: a korabeli társadalom gyakorlatilag minden olyan női tagját büntette, aki a szabványtól egyetlen apróságban is eltért.

A korszak egyik emblematikus női pályája Hugonnai Vilmáé, az első magyar orvosnőé, akinek Zürichben megszerzett diplomája honosításáért nemcsak a bürokrácia poklán kellett átmennie, de ki kellett állnia a diplomával nem rendelkező férfiak gúnyolódását is különféle élclapokban, míg évekig csak bábaként praktizálhatott, az Orvosi Kaszinó pedig 1904-ben elutasította felvételét.

A szerzők külön-külön fejezeteket szentelnek a cselédkérdésnek, a nyaralási szokásoknak, a szecessziós lakberendezésnek, a korabeli szakácskönyveknek és konyháknak is, a már említett orvosnő kálváriáján kívül pedig kitérnek a színésznők, festőnők és több, a háziasszonyságnál magát többre tartó nő életpályájára is.

A könyv egy olyan kort idéz, amelyben a nő életlehetőségei, boldogsága, egyáltalán, egész élete a férfi kezében volt, és egyetlen apró hiba is elég volt ahhoz, hogy a társadalom kivesse magából. A kötet végére érve úgy tűnik, hogy a boldog békeidőkben leginkább csak a férfiak lehettek boldogok – hiszen a világot a férfira optimalizálták.

A nő meg vagy belepusztult, vagy beletört. Tanulságos könyv.