Ludwig EmilÜzenet a mának

Nemcsak kellemesen telt pár csöndes, magányos napom vidéken karácsony és újév között, de hasznosan is.

Ludwig Emil – 2016.01.05. 02:22 –

Újra találkozhattam néhány rég nem látott, a mostani világ tempójához, értékrendjéhez sehogy sem illeszkedő könyvemmel. Úgy sétálgattam a faltól falig érő könyvespolc előtt, csípőre tett kézzel, szemüvegen át silabizálva a könyvgerincek címeit, mintha egy régi urasági könyvtár állományát kellett volna leporolnom.
Végül is egy karcsú, zsebkönyv méretű kötetet horgásztam ki a Franklin Társulat Kultúra és Tudomány című, zöld, keményfedelű sorozatából. A címe Múlt és jövő, írta Gustave Le Bon, fordította és bevezette Wildner Ödön.

Gondolatok a világháborúról, békéről s a népek és a kultúra sorsáról – konkretizálta tárgykörét alcímében a francia szerző, aki 1841-ben született és 1931-ban hunyt el. Le Bon hosszú életének túlnyomó részében szociológiával, lélektannal, antropológiával – de politológiával is! – foglalkozott, ez utóbbiról akkor még nem is lehetett tudomása. A magyar nyelvű kiadás 1920-ban jelent meg, tele van tehát friss emlékekkel, tapasztalatokkal és tanulságokkal az első világrombolásról.

Le Bon – mai szóval – a kultúrantropológus szemével kutatta, elemezte az európai (és tengerentúli) népek, országok, államok történelmét, jellegzetes vonásait és szerepét az akkori legújabb korban. Különösen a Nagy Háború főszereplői: a kelet-közép-európai és a nyugati államok, szövetségek és társadalmak természete, fejlettsége, sikeressége vagy bukása, jövőbeli sorsa foglalkoztatta a tudóst. Részletesen és sikeresen elemezte az európai nagy nemzetek lélektanát – amiről egy másik könyve is megjelent a sorozatban, A tömegek lélektana címmel, Balla Antal fordításában, ugyanabban az évben.

A világháború befejezését követő összeomlás, a társadalom és gazdaság egyre mélyülő válsága, munkanélküliség, tömegnyomor, modern népvándorlás és az addig ismeretlen járvány – a spanyolnátha – pusztítása elveszetté, tanácstalanná és (egy időre) kilátástalanná tette Euró­pa több országát. Magyarországon már a trianoni békediktátumot megelőző két évben felfordult a világ: az 1918. novemberi katonai összeomláskor megindult a románok, délszlávok, tótok és rusznyákok, sőt osztrákok erőszakos, militáns területhódítása. Az 1919-es kommunista hatalomátvétellel olyan, az addigi magyar világban ismeretlen és elképzelhetetlen politikai és emberi szennyet okádott színpadra a történelem, amilyent még soha. Szabó Dezső az év nyarán megírt, Az elsodort falu című kulcsregényének végjátékában félelmetes látványként jelentek meg a Kolozsvárt és Nagyváradot elárasztó oláh és hegyi móc hódítók. A Kun Béla és bandája bukását követő nemzeti és politikai fordulatban Szabó Dezső is aktívan részt vett, sokszor több száz fős, ezres nagyságú utcai hallgatóság előtt szónokolva.

Gustave Le Bon az anyagi és erkölcsi hatalmak biológiai, értelmi és érzelmi, misztikus és kollektív erők eredetét, fejlődését, alakulását kutatta és magyarázta. Különösen érdekesek a világháború főszereplőire – a németekre, franciákra, angolokra, oroszokra és amerikaiakra – vonatkozó elemzései, következtetései. És különösen a jóslatai!

„A háború az egymás ellen küzdő láthatatlan erők látható megnyilvánulása” – teszi le a garast Le Bon (szemben Karl Marx ember- és társadalomidegen béljóslásával, utópista hablatyával).

„A germán bölcselők nagy ügyességgel próbálták meg, hogy biológiai és történelmi okokkal igazolják fajuk ősi hódító, öldöklő és zsákmányszerző hajlamait” – írja.

„A modern világ azt hitte, hogy mentes a misztikus erők befolyásától. Pedig az emberiség sohasem volt hívebb szolgájuk. Ezek az erők borították lángba Európát. A misztikus erőkkel szemben az ész tehetetlen. A hit önmagában is elég erős, de még jobban öregbedik, ha anyagi érdekekhez szegődik. Példa: Németország.”

„Valamely nép nagy erejű lesz, ha van eszménye, mely minden polgárban ugyanazokat az érzelmeket, gondolatokat s következésképp ugyanazokat a tetteket tudja előidézni. A germánok évszázados anarchiája (inkább: széttagoltsága és rokonnépeinek elkülönülése – a szerző megj.) egyszeriben eltűnt, amikor a porosz iskola és kaszárnya beléjük gyökereztette az egyetemes uralom eszményét. Ilyenkor minden érzelem kollektívvé válik: büszkeség, dicsőség, hatalomszomj. Nagy katonai és ipari erőt ad a népnek, amelyik ezt az állapotot megvalósítja” – így Le Bon.

Francia értelmiségi lévén sem veszítette el tárgyilagosságát az idegen – vagy éppenséggel ősi rokon frank, gót, gall és egyéb – európaiak iránt. Érdekes ipari-energetikai példával szemlélteti a németek és fran­ciák egymásrautaltságát a közös államhatáron régóta átnyúló, kölcsönösen kiegészítő szén- és vasérc-cserekereskedelmével, aminek a háború kitörése vetett véget. Oroszországról megállapítja, hogy az ottani tömegek nem eszmékhez, hanem jelszóhoz csatlakoznak, a szocializmus diadala a barbárságba való teljes visszatéréshez vezethet. Érthetetlennek mondja, hogy miért kellett a németeknek belerángatniuk az oroszokat a világháborúba, amihez azoknak semmi közük sem volt; és hogy „örökre megmagyarázhatatlan marad, miért nem fogta föl Németország, hogy semmi áron se hozza abba a helyzetbe az Egyesült Államokat, hogy hadat üzenhessen neki”.

Természetesen nincs helyünk idézni az összes, a legjobbak közé sorolható mondatot Gustave Le Bon munkájából. Hitler sokat tanult – és tanulhatott volna! – belőle; a szovjet világban tiltott irodalomnak számított, ámbár a magyar fordítója baloldali szocdem volt.

Végül, mintegy időszerű végszónak: csaknem száz évvel az első, hetvenegy évvel a második világháború befejezte után több nyugat-európai és amerikai nagyvárosban nem engedélyeztek nyilvános, tömeges évbúcsúzatást a terrorveszély miatt. Ideje lenne mélyen elgondolkod­niuk a demokráciáknak, hogy miféle kontraproduktív politizálás vezetett idáig!