Szentmihályi Szabó PéterSarkosan fogalmazva

Az egykori magyar nyelvújítóknak sokat köszönhetünk, mert az ő munkájuk tette nyelvünket fogalomgazdaggá, hajlékonnyá, az idegen szavak helyett újakat képezve.

Szentmihályi Szabó Péter – 2014.09.02. 04:44 –

Sok szó meggyökeresedett, de bőven akadtak elvetélt kísérletek is, amelyeket a köznyelv nem fogadott be, legfeljebb a hivatalos megnevezés. A telefon helyett alkalmazott távbeszélő például mindenki számára érthető, a magyar ember mégsem távbeszélőn hív fel valakit, hanem telefonál. A mókás próbálkozások között bukkantam rá az „országlászati észlészet” kifejezésre, amely a „politika” szót lett volna hivatott felváltani. Az „országlás” a nyelvünk része, az „országlászat” már nem az, pedig olyan, mint a fogászat vagy építészet. Izgalmasabb feladvány az „észlészet”, alighanem annak rövidítése, hogy észnél kell lenni, ha politizálunk. Ez minden időben embert (és népet) próbáló feladat, világviszonylatban is ritka a helyes megoldás. E mostani, enyhén szólva feszült és zavaros nemzetközi helyzetben nem irigylem az „országlászokat”, mert a politikusok működési elve általában nem a legfőbb jó szolgálata, hanem a legkisebb rossz ügyes kiválasztása. 1939. szeptember elején a nyilvánvaló német készülődés és fenyegetés ellenére kevesen hitték, hogy Hitler felborítja a sakktáblát, és logikailag értelmezhetetlen gyilkos és öngyilkos háborúba kezd. Az ilyen politikai esztelenség nemcsak diktatúrákra, hanem demokráciákra is jellemző, gondoljunk a koreai, vietnami, iraki háborúra a sok esztelen emberirtás közül. A mostani nagy tanácstalanságnak számos oka van, köztük az is, hogy a területfoglaló háborúk kezdtek kimenni a divatból, a globális pénzvilág humánusabb és célravezetőbb módon egész államokat is fel tud vásárolni politikai elitjükkel és gazdaságukkal együtt. Ugyanilyen döbbenten szemlélik a különböző, sokszor régen elfeledettnek ítélt autonómiatörekvéseket is, hiszen ezek is „korszerűtlenek” és a gazdasági integráció gátjai. Mint mindig, a legnagyobb bajban a szegény és kicsiny államok vannak, amelyek ésszerűen és ösztönszerűen szeretnének kimaradni az osztozkodásból, mert számukra tényleg csak a kisebbik rossz választása marad, de ahhoz tudni kellene, melyik is az. A „kinek van igaza” kérdésfelvetés mindig jogos és erkölcsös, de ilyesmin (sajnos) a történészek szoktak vitatkozni ötven vagy száz évvel valamilyen „sajnálatos esemény” után. Ilyen helyzetekben fohászkodik az ember a Teremtőhöz, világosítsa meg az „országlászok” elméjét, legyenek észnél, mert mi nem akarunk sem győztesek, sem vesztesek lenni, csak élni.