Pozsgai ZsoltA mese meghalt

Kultúrhökkeneteim. „A mese meghalt” – írta Ady Endre. Legalábbis Erdélyben, Székelyhonban - írom én.

Pozsgai Zsolt – 2014.08.28. 04:38 –

Olvasom az erdélyi származású írógeneráció egyik legismertebb fiatal képviselőjének, Székely Csabának a nyilatkozatában, hogy le kell számolnunk a bennünk élő Erdély-képpel. Mármint nekünk, olvasó magyaroknak, akik ritkán jutunk el oda. A tündérmesék kora lejárt. Tamási Áron szerethető hősei, Szabó Dezső kétségbeesett, a magyarságukat elveszteni nem akaró alakjai, Nyírő csodára szánt hargitai asszonyai nincsenek többé. Erdély és Székelyföld a munkanélküli, nyomorgó emberek hazája ma már, alkoholisták, csak káromkodva képesek megszólalni, tömeges a családon belüli erőszak. A hargitai falvak elnéptelenednek, az erdőket kivágják, ami még maradt, azt betemeti a trágya. De még így is jobb ma értelmiséginek lenni Romániában, mint itt, Magyarországon. Mert itt diktatúra van, ott meg nem. Itt, aki a kormányt kritizálja, a magyarságot, a nemzetet sérti meg – mondja Székely Csaba, és ez nem jól van így. Minden valamirevaló művészet kritikus a politikai rendszer hibáival szemben. És ebben igaza van, nem is lehet másképp, évezredes közhely ez. A román kormány toleránsabb a művészeivel, mint a magyar. Hagyja magát kritizálni, ez meg itt Budapesten nem. Gondolom, ezek után hazaköltözik minden feldúlt erdélyi író vagy művészember, aki valamilyen tévedés folytán az anyaországba jött. Szomorú ez. Mi lesz velünk nélkülük?

Az erdélyi hivatalos színjátszás már régen leszámolt a nemzeti érzés problematikájával. Eltaposta, kész. Kelemen László jó kétszáz évvel ezelőtt küzdött a magyar színházi kultúra megteremtéséért, de az igazi eredményeket már akkor is Kolozsváron érték el. Amikor mindennél fontosabb volt a magyar íróknak, művészeknek, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra ne hulljon végképp bele az időbe – az erdélyi színházcsinálók adták ehhez a munkához az erőt, a hitet. Hogy aztán amikor a pesti feltételek is megteremtődtek, az addig Erdélyben játszó színészek egy része tehetségét adja a továbbiakhoz. Tündérmese volt ez, de igaz. Trianon után aztán fordult a helyzet, a magyar lap- és könyvkiadásnak kellett segíteni, hogy az ottani művek méltó módon megjelenhessenek, hogy a pesti színházakban ünnep legyen egy-egy erdélyi szerző bemutatója. A kommunista időkben néma, cinkos összeesküvés volt együtt lenni itthoni és ottani magyarnak. Tizenkilenc évesen kötelességünknek éreztük, hogy eljussunk Kolozsvárra, Harag György valamely rendezésére, és együtt tüntessünk az előadást éltető tömeggel. Aztán utána lakásokon folytassuk a szeánszokat, hitben, nemzeti öntudatban erősítve egymást. Aztán jött a rendszerváltás, és a globalizáció liberális bajnokainak egyik legfontosabb célja lett ezt az érzést, ezt a nemzeti identitást megszüntetni, megölni. És sajnos, ez jobbára sikerült is.

Átnéztem a külhoni magyar színházak jövő évi műsortervét. Mindenhol művészi tenni akarás, megfelelni vágyás a hivatalos kritikai elvárásoknak, hisztérikus igyekezet, hogy a magyar kritikusok díját megkaphassák, vagy minél jobban szerepeljenek valamely román alternatív fesztiválon. Egyedül a Tomcsa Sándor Színház visz színre egy új Tamási Áron-adaptációt, a többi műsora még közvetve sem kötődik az erdélyi klasszikusokhoz, azokhoz, akik nyelvben, nemzetben, érzetben megőrizni akartak valamit, ami akkor és ott fontos volt. Ma és itt már nem fontos. A ma is ritka tehetségű erdélyi színészek és rendezők részben nem hisznek saját irodalmi hagyományaikban, részben egzisztenciálisan-művészileg ki vannak szolgáltatva a kolozsvári nagy hatalmú direktornak, aki osztja az észt. És különben is? Mit akarok?! Magyarul játsszák az ismert amerikai bulvárszerző vagy a francia abszurd író darabjait! Magyar nyelven szól a színpad. De magyar lélekkel szól-e? És ha nem, fontos, hogy nem? Lehet, hogy hülyét csinálok magamból ezen eszmék hangoztatásával? Tényleg hazug mesében élek, ahogy Székely Csaba mondja? Hazug, idióta közhelyekben élünk, ha a klasszikus erdélyi írók csoda-gyönyörű munkáit hiányoljuk a színházakból? Lehet.

Ugyanebben a hibában él ezek szerint az egyik legnagyobb erdélyi egyetem rektor asszonya is, aki szomorúan mesélte el, hogy nincs már közük az ottani színházhoz. Vagy a szabadkai tanító, aki elvesztette a hitét a színházban. Vagy az a több autóbusznyi közönség, amely másfél napot utazott, hogy láthassa A JÉZUSFARAGÓ EMBER előadását Pesten? És sorolhatnám tovább. Igen, ezek az emberek korszerűtlenek lettek. Igényeikkel, nemzettudatukkal, elhivatottságukkal. Valakik, valahol nagyon örülnek, hogy sikerült olyan vírust kitenyészteni, amely a nemzeti hovatartozásnak ezt a fajta, s egyébként egészséges érzését kiöli az emberből.

És ezért még nem is okolhatjuk azokat, akik már nem tudják, miről beszélek. Székely Csabát sem, ő az új generáció, a legnagyobb jó szándékkal műveli, amit művel, tehetséges, jó író is, nincs ebben hiba. Ez már az új kor szele. Én rosszul vagyok ettől a széltől, de ez magánügy. Törődjünk bele, hogy az erdélyi magyar írók szinte teljes serege már nem csak testben pusztul a sírban. Áprily, Bánffy, Dsida, Karácsony Benő, Hunyadi, Reményik, Benedek Elek, Jékely, Csíki, Tomcsa, Páskándi, Székely János, Kemény, Szilágyi, Jakab, Nyirő, Tamási, Sütő, Wass Albert, Varró Ilona, Makkai és a többiek neve mellé a sírkövön alá lehet húzni erősen a halál idejét. Meghaltak ők, meghalt a mese.
S ha már Adyval kezdtem, fejezzem is be vele:

 „Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.”