Hranek úgy érzi, hogy nem futotta ki magát

Ökölvívás. A világot akarta meghódítani, de különböző okok miatt végül egyetlen olimpiára sem jutott el a vb-érmes bokszoló

Kiss B. László – 2015.09.18. 02:09 –

Salgótarjánból indulva a világot akarta meghódítani, és nemcsak rajta múlott, hogy ez nem sikerült. Az egykori félnehézsúlyú világbajnoki bronzérmes, tízszeres magyar bajnok Hranek Sándor nem elégedett, még ma is úgy érzi, csonka maradt a karrierje.

Hranek-Sándor
- Salgótarjánban nőtt fel, bányászcsaládba született?

- Nem, én csak ötéves koromban költöztem Tarjánba. Mezőkövesden születtem, matyó gyerek vagyok.
A szüleim artisták voltak, vándoroltunk a cirkusszal, ám a papám lesérült, így otthagytuk azt a világot, a nagymamámnál telepedtünk le.

- Hogyan került kapcsolatba az ökölvívással?

- Volt egy bokszoló rokonunk, felnéztem rá, s már egészen kicsi koromban elhatároztam, hogy olyan akarok lenni mint ő. Aztán Tarjánban a bátyáim elmentek edzésre, én meg alig voltam több mint ötéves, de kisírtam, hogy vigyenek magukkal. Azt mondták, ne vicceljek, fel sem érem a zsákot. Talán igazuk is volt, ám végül mégis velük mehettem. A teremben aztán az egyik edző, Pintér Jani bácsi meglátta bennem a tehetséget, és ezzel végérvényesen eldőlt, hogy ökölvívó leszek.

- Mit gondol, manapság vagy régebben, a szocializmusban volt nehezebb kitörni a salgótarjáni közegből?

- Én már rég elköltöztem, de azért a rokonokhoz hébe-hóba visszanézek. Akkor sem volt könnyű, de valószínűleg most nehezebb. A mi időnkben volt a bánya, meg ott volt két üveggyár meg a kohászat. Most semmi sincs.
A bánya legalább támogatta a sportot, én például mindent megkaptam.

- Papíron ön is bányában dol­gozott?

- Igen, mint ahogy mindenki az SBTC-ben, majd az STC-ben. A ká­nyási aknánál voltam bejelentve, de csak rövid ideig. Kértem az edzőmet, tetessenek át a bánya járműjavítójába, ahol aztán tényleg dolgoztam, gumikat cseréltem. Tátrák, Kamazok, ZIL-ek abroncsát kellett kalapáccsal leütni a felniről. Reggel hattól délután kettőig dolgoztam ott, üzemzárásra úgy néztem ki a sok gumiportól, mint egy kéményseprő. Kemény meló volt, de edzésnek kiváló. Úgy megerősödtem, hogy jobbal, ballal ütöttem ki a palikat, igazából mindegy volt, dőltek, borultak. A munka után jöhetett az edzés, de igazából nekem az egész napom olyan volt, mintha edzőtáborban lennék. Ennek is köszönhettem, hogy sorra nyertem a junior és a felnőtt bajnokságokat.
- Hatalmas orrba vágásként élhette meg, hogy Papp László szövetségi kapitány nem vitte ki a nyolcvanas moszkvai olimpiára.

- Két héttel az indulás előtt döntött úgy Laci bácsi, hogy nem dob be a mély vízbe. Attól félt, hogy megégetem magam, és tizenkilenc évesen kettétörik az ígéretes karrierem. Nem mert összeengedni a kubai meg az orosz ütőgépekkel.

- És igaza volt?

- Nem biztos. Az viszont tény, hogy remek formában voltam. Lévai Sanyi, aki kint volt Moszkvában, és látta a súlycsoportom ökölvívóit, azt mondta, hogy simán a döntőbe kerülhettem volna. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, de mit tehettem volna?

– Abbahagyja.

– Az is megfordult a fejemben, de Pintér Jani bácsi rábeszélt, hogy folytassam. És szerencsére bennem is megvolt az akarat, hogy a Hranek nevet megismerje a világ.

- Négy évvel később megint nem jött össze az olimpia, Los Angelest a politika intézte el.


- Rengeteg remek magyar sportoló alól húzták ki a szőnyeget akkor. Gyomorforgató, ocsmány dolog volt. Ráadásul a vezetők meg kimentek a nyolcvannégyes játékokra, úgy, hogy egyetlen magyar induló sem volt. Életem versenyéről maradtam le. Ha valaki, hát én nagyon megjártam ezzel.

- De Amerika helyett legalább mehettek Kubába, a Jóakarat versenyre.

– Tény, a világ legjobb öklözői akkor ott voltak, nem az olimpián. Persze csak a szocialista blokk képviselte magát. Annyi becsület azért volt a vezetőkben, hogy az ott elért eredményt úgy elismerték, mintha olimpián lettünk volna. A kubai bronzéremért harmincöt éves koromtól kapok olimpia járadékot, havi százezer forintot.

– Aztán négy évvel később következett Szöul, de oda sem tudott kijutni. Akkor mi jött közbe?

– Sérülés. A szöuli előolimpián egy ír sráccal bokszoltam, és olyan szerencsétlenül találtam el az állát, hogy a jobb könyökömből letört egy porcdarab, amit aztán műteni kellett. Már ott, a meccsen tudtam, hogy ennyi volt, ez az olimpia is elúszott számomra. Egy nagy dobásra azért még összeszedtem magam, és 1989-ben, a moszkvai világbajnokságon pályafutásom legnagyobb sikerét érve el, bronzérmet szereztem félnehézsúlyban. Barcelonára már öreg voltam, az aktív boksztól egy kilencvenkettőben szerzett országos bajnoki arannyal köszöntem el.

– A visszavonulás előtt még kipróbálta magát külföldön is. Nehezen engedték ki Németországba?


– Nyolcvannyolcban már recsegett-ropogott a rendszer, nem volt nehéz kijutni Nyugatra. A Frankfurt CSS meg akarta erősíteni a csapatát, és Csötönyi Sándor elintézte, hogy Alvics Gyulával együtt kiengedjenek, így aztán két évet profiskodhattam. Kilencvenben az én meccsemen múlott, hogy megnyerjük-e a Bundesligát. Megnyertük, örömükben a végén nyakba vettek a németek, ilyen itthon sosem fordult velem elő. És persze anyagilag is megbecsültek.

– Mihez kezdett a visszavonulása után?

– Két évig edzősködtem Finnországban. Még a nyolcvanas években összejöttem a finn szövetség elnökének a lányával, és ebből a kapcsolatból született egy lányom. Így, ha nem is túl sokáig, de vele lehettem, amíg nőtt.

–   Itthon is edzősködött utána?

–   Kezdetben portáztam. Az én idegzetem kötélből van, de egy idő után megunja ezt az ember. Ráadásul hányingerem is lett az egész alvilági közegtől, egymást húzgálták le a maffiózók. A kilencvenes években megfordult nálunk mindenki, ukrán, orosz, csecsen, albán, jugó, arab bűnöző, nagy felfordulás volt. Aztán létrehoztam a Hranek Security Biztonsági Kft.-t, amely ma is prosperál. Olyannyira, hogy mellette megalakíthattam a Hranek SE-t, amelynek már több mint hatszáz tanítványa volt. Jelenleg úgy harminc srácot tanítok bunyózni Kispesten.

– Mit gondol, miért nincsenek tehetségeink?

– Mert azok, akik tehetségesek, csak úgy tudnak megélni, ha a sport mellett dolgoznak, a kettő pedig együtt nem megy. A legügyesebbek a szövetségtől kapnak havi ötven- és százezer forint közötti összeget. Hát az mire elég? És persze a korunkkal is baj van. Ennek a mai McDonald’s-generációnak mindent megadtak, nagyon elkapatják a gyerekeket. Nem tanulnak meg harcolni, küzdeni valamiért. Én tizenöt évesen már dolgozni mentem, motivált voltam, olimpiai bajnok akartam lenni. Persze a maiak is erre vágynak, de tenni nem képesek érte. És a történethez tartozik, ami számomra nagyon fájó, hogy nincsenek edzők, az elhivatottak zöme kihalt. Szóval, miért is bokszolnának a fiatalok?

– Nem látott olyat, akiből lehet valaki?

– Kilencvennyolc óta edzősködöm, de még egy olyan tehetséget sem láttam, akire azt mondanám, ő a jövő olimpiai bajnoka.

– Nem túl optimista.

– Nem, de realista vagyok.

– Azért elégedett az életével?

– Van öt szép lányom, akikre büszke lehetek. Így a Hranek nevet a tanítványaim öregbítik majd. Bernáth István például ott lehet Rióban jövőre. Ami a pályafutásomat illeti, az alakulhatott volna jobban is. Persze a sporthoz is kell némi szerencse, nekem pedig alig jutott. Ha két olimpiára kijutok, akkor másként alakul a pályafutásom, ebben biztos vagyok. Úgy érzem, csonka maradt a karrierem.


Pályakép

Hranek Sándor. Mezőkövesd, 1961. 01. 20. Klubjai: Salgótarjáni BTC, Bp. Honvéd, Borsodi Bányász SE. Eredményei: vb-bronzérmes (1989, Moszkva), Eb-bronzérmes (1985, Budapest), Jóakarat versenyen bronzérmes (1984, Havanna), tízszeres magyar bajnok, Honvéd Kupa aranyérmes (1986). A magyar válogatottnak 14 évig volt a tagja, 425 mérkőzésből csak 15 veresége volt. A Hranek Box SE tulajdonosa és edzője.