Pozsgai ZsoltKövér Júlia, ferde Rómeó

Kultúrhökkeneteim. Meghökkentem egy tizenkilenc éves lány válaszán, amikor megnéztem az egyik színészképző vizsgaelőadását

Pozsgai Zsolt – 2014.08.12. 03:49 –

Megkérdeztem: biztos, hogy ezzel az alkattal helyet talál majd magának a pályán? „Nem ezen múlik” – mondta magabiztosan a kislány. Az „alkat” megfogalmazás udvariasságból fakadt, a kislány egyszerűen kövér volt, de nem törvényszerűen, hanem elhanyagoltan. Ahogy társai is díszes, korai úszógumikat viseltek, öltözékük viseltes és helyenként piszkos – az önbizalom azonban töretlen. Elgondolkodtam, színházvezetőként vagy rendezőként milyen szerepet adnék nekik? A színházi szerzők többsége nézhető férfiakra és nőkre ír szerepet. Fiatal színésznő játszhat kövér szerepet, jelmez dolga az egész, de fordítva nem működik. Elhullt a Júlia-kép.

Se szeri, se száma a fiatalokat színészi pályával ámító magániskoláknak, jó, ha az ember kiismeri magát köztük. Némelyik bevallottan drámapedagógiának gondolja a tevékenységét – ezek a tisztességesebbek –, de a többség azt tekinti feladatának, hogy elhitesse velük, a színészi pálya tárt karokkal fogadja őket. Persze ehhez elkérnek némi pénzt, nem keveset. Aztán a tanfolyam vagy iskola végén megjelenik egy szakértői bizottság, és kioszt pár SZÍNÉSZ II. titulust. És mindenki boldog. Egészen a valósággal való tragikus ütközésig.

Egy vidéki kisvárosban a múltkor hasonló oktatással találkoztam, de ott kiegészítették rendező szakkal is.
Miféle rendező, kérdeztem, mindegy, mondták, filmes és színházi képzés egyszerre folyik. Ja, és drámaíró képzés is. És ezt ki tartja? A helyi idős népművelő büszkén kihúzta magát, hogy ő, és elővette a régi igazolványát, melyet még az előző rendszerben kapott, és amely feljogosítja őt művészeti képzési tevékenységre. Ez amatőr színpadokra vonatkozott, én is kaptam ilyet tizenkilenc éves koromban, már akkor szórakoztató volt. De ide most húszan járnak, fizetik a szintén nem kevés pénzt, és meg vannak győződve róla, hogy rendezők lesznek. Addig is a helyi műkedvelőkön gyakorlatoznak. És épp egy darabommal, amelynek előadása után visítva menekültem el a településről.

Nincs mit csodálkozni. Jó pár színésznek méltatlanul vagy megérdemelten nincs munkája, összeáll egy hasonló rendezővel, és iskolát alapítanak. Csakhogy ebben a pillanatban fiatal életek, fiatal sorsok felelősségét is felvállalják. Ha ezek a fiatalok az álmokat félretéve körbenéznének az élet egyéb hasznos elfoglaltságai között, talán nem vesztegetnék el értelmetlenül az éveiket. De a dilettáns művészeti képző iskolákkal nem is ez a baj – hanem hogy devalválják a valódi iskolákat. A békéscsabai színházban például nagyszerű képzés folyik, aki ott eddig végzett, általában a pályán maradt helyben vagy országosan, sőt külföldön. Mert színházi közegben élnek, részt vesznek a produkciókban, az első pillanattól kezdve éles helyzetben találják magukat. Vagy a Madách Musical Stúdió, ahol országszerte ismert színészek próbálnak kétségbeesetten átadni valamit abból a színészi iskolából, amelyet megtanultak Páger, Várkonyi, Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Latinovits és a többiekkel együtt. Pedig mióta a Madáchban nincs szükség színészre, csak előadóra, nem könnyű a helyzetük. Érdekes módon itt nőies nőket és férfias férfiakat látni, akik a hagyományos felállásban készült darabokat (nő szeret férfit és fordítva) játsszák. Vizsgaelőadásaik is élményszámba mennek… de mi lesz utána?

A szerencsésebbje részt vesz a befogadó színház előadásaiban, de ez elenyésző százalék…
Létezik még pár valóban értékes műhely, általában színházak közelében, azok kebelében – de a többség marad a személyiség tudatos torzításánál, a „mindegy milyen, csak fizessen” elven, és fiatal életek tucat­jait küldik zsákutcába. Érdekes lenne, ha nem csupán a „hallgatók” vizsgáznának, hanem mondjuk egy-egy ilyen iskola alapítása, megindítása előtt a tanárok, a vezetők is. Ha lenne egy szakmai grémium, amelyik tételesen kidolgozza, milyen feltételekkel indulhat el az, aki ilyenre adja a fejét.

Ha valóban levizsgáztatnák a szín­házi pedagógiából. Személyiségfejlesztésből. Pszichológiából. Színháztörténetből. Neveléselméletből.

Persze, mondhatnánk, ott vannak az egyetemek. Kettő is. És nemsokára jön több, már felsőfokú végzettséggel kecsegtető művészeti oktató magán-intézmény. De azok körül állandók a problémák, ki a rektor, jó-e, ha a fiatalokat teljesen értelmetlenül politikai állásfoglalásokra késztetik, teljességgel helytelen irányba terelve őket, hiszen az örök értékelvűséggel kellene ilyen korban foglalkozni. Az egyik ilyen intézmény hallgatója bizalmasan elmesélte, miféle gyakorlatra vette rá őket az osztályfőnökük. Kimentek egy erdőbe, ott neki le kellett vetkőznie, és a többiek végignézték, ahogy önkielégítést végez. A tanár szerint ez nagyban hozzájárult a művészi fejlődésükhöz. Ő, a tanár, legalábbis nagyon élvezte. Ez egy személyiségteszt volt, tudományos gyakorlat, amelyből sok minden levonható. Ne ítéljünk elhamarkodottan az új módszerekről!

De alaposan beszélgessünk el gyermekeinkkel, ha kiesnek a művészeti egyetem rostáján, és beveszik a balga mesét, hogy másként is lehet. És csak ha meg vagyunk győződve a fiatal valódi tehetségéről, akkor útnak indíthatjuk. Az igazi tehetség utat tör magának, akárhogy is legyen, akárhol is legyen. A többiek pedig jobban teszik, ha olyan élet után néznek, mely valóban boldoggá teheti őket.