Példamutató nagyapák vonzásában

Dusóczky Tamás kalandos útja a kerékpáros világcsúcstól a számítógépes fejlesztéseken át a tokaji borászat visszaállításáig

Kő András – 2015.04.17. 10:51 –

A budapesti egyetem hallgatója volt, de Svájcban szerzett tekintélyt magának tudományos igényű számítógépeivel. Mindkét nagyapja hírneves sportember volt, ennek is köszönhette, hogy válogatott kerékpáros lett. Csaknem negyvenévi távollét után, 1993-ban jött haza, hogy Szegiben, „Tokaj szőlővesszein” folytassa a családi örökséget. Dusóczky Tamásnak hívják, vele beszélgettünk.

DusóczkyCsaládi örökséget folytatva építette fel pincészetét Dusóczky Tamás (Fotó: Csudai Sándor)
– Honnan ered sportszeretete?

– A családunkból gyökeredzik. Mindkét nagyapám sportolt. Apai nagyapám, Dusóczky Károly 1875-ben az első nyilvános, hazai atlétikai verseny szereplője volt a mai Szabadság téren. Súlylökésben és ötezer méteres síkfutásban indult. Egyébként bíró volt, majd az Igazságügyi Minisztérium államtitkára lett a Monarchiában. Anyai nagyapám, Kirchknopf Ferenc 1896-ban, a Millenáris megnyitásakor megnyerte az embervezetéses Bol d’Or versenyt. Később áttért az evezésre, és többször állt nyolcasban az Európa-bajnoki dobogón. Szintén ebben a számban az 1908-as londoni olimpia résztvevője volt, de kiestek az előfutamban. Egy hónappal később azonban ők nyerték a visszavágót a Temzén. Sokat tett azért, hogy Trianon után visszakerülhessünk a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjai sorába. Ezért Horthy kormányfőtanácsossá nevezte ki. Húsz évig volt a Magyar Kerékpáros Szövetség elnöke. Neki köszönhető, hogy 1928-ban Budapest rendezte a kerékpár-világbajnokságot. Én voltam a kedvenc unokája. Megtanított úszni, aztán beültetett a hajójába kormányosnak. Az érettségi évében örököltem tőle egy Velvárt biciklit.

– Velvárt Nándor az egyik legsokoldalúbb kerékpárversenyzőnk volt. Egy időben az összes országúti viadalt ő nyerte, és számos csúcsot állított fel.

– Bementem az üzletébe, és elmondtam, hogy Kirchknopf Ferenc unokája vagyok, és szeretnék kerékpárversenyző lenni. Borbély Tiborhoz irányított, akivel haláláig baráti viszonyban voltam. Két hónapos felkészülés után elindultam egy tehetségkutató versenyen, és centikkel második lettem. A Fradiba igazoltam, 1949-ben. Amikor bevittek katonának, a Honvédba kerültem, és a sportszázadban Puskás Öcsi volt a parancsnokom.

– Ha az ember Dusóczky Tamás neve után kutat az annalesekben, rátalál 1954. szeptember 23-ra: ezen a napon döntötte meg a huszonhárom éves fiatalember az ötszáz kilométeres világcsúcsot. Többek között ezt nyilatkozta: „Nem tagadom, nagyon boldog voltam, amikor tizenhat óra után végre leszállhattam a kerékpárról. Az első néhány lépésnél még nem éreztem a lábam, de aztán az is »magához tért«.”

– A Magyar Népköztársaság érdemes sportolója akartam lenni, s kellett hozzá egy világrekord. A Millenárison lezajlott kísérlet ezernégyszázhetven kör volt.

– Milyen edzések előzték meg a csúcskísérletet?

– Minden héten egyszer elindultam Pestről reggel hat órakor, lementem a Balaton déli partján Keszthelyig, és az északi parton jöttem vissza Veszprém érintésével. Máskor Miskolcon keresztül Mádra kerekeztem, ahol korábban szőlőbirtokunk volt, ott aludtam, és másnap Nyíregyháza és Debrecen felől érkeztem vissza, ami körülbelül háromszázhatvan kilométer.

– Meddig élt a világrekordja?

– Nyolc-kilenc évig. Közben azonban történt egy és más. Egy Bécs–Budapest viadal előtt Pelvási Ferenc állami edző közölte velem: „Tamás, tudom, hogy a válogatott keret tagja vagy, az eredményeid alapján neked kellene indulnod, de az ÁVH nem ad neked útlevelet. Gyere továbbra is Tatára, kapsz kalóriapénzt is, de erről a versenyről le kell mondanod.” Ludvig Tamást vitték el helyettem, aki kint is maradt…

– Mi baja volt a családdal az ÁVH-nak?

– Máig nem tudom. Kikértem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából a papírokat, ezekben is az olvasható, hogy a szüleim 1944-ben átadták a lakásukat a svéd követségnek, Wallenbergéknek, és apám irodájában százhúsz zsidó húzódhatott meg. Utólag meginterjúvoltak közülük öt túlélőt, és ők egyértelműen azt vallották, hogy sokat köszönhetnek a Dusóczky családnak. Nem esett semmi bántódásuk, és megmaradt minden értékük.

– A szülők miért adták oda a lakásukat a svéd követségnek?

– Mert úgy gondolkoztak, ahogy a nagyapám, Kirchknopf Ferenc. Amikor napvilágot láttak a zsidótörvények, nagyapám felháborodásának jeleként, kivágott magának egy sárga csillagot, feltűzte a ruhájára, és így ment ki az utcára. Azt mondta, szégyelli német származását. Egy szó, mint száz: semmilyen terhelő cselekedetet nem tudtak a családra rábizonyítani, mégis kitelepítettek bennünket Dombrád mellé, a keleti határhoz.

– A családtagok közül kiket érintett a döntés?

– Az apámat és az öcsémet. Én elmentem Hegyi Gyulához, a sporthivatal akkori elnökéhez, aki korábban csónakmester volt a Pannónia Evezős Klubban, és istenítette Kirchknopf nagypapát. „Hová tudsz menni?” – kérdezte. „A nagyanyámhoz, aki Budán lakik.” „Jó, akkor menjél hozzá, téged nem fognak keresni.” Anyám is megkapta a felmentést, mert Kirchknopf lánya volt.

– Mikor hagyta abba a versenyzést?

– Utoljára 1956-ban indultam. Molnár Géza, a Népsport kerékpárszakírója nyugdíjba ment, és a forradalomig én vettem át a munkáját. Október 24-én felültem a biciklire, és elmentem Mosonmagyaróvárra, Holényi Géza barátomhoz. Itt értesültünk arról, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, és semleges lesz, mint Svájc és Ausztria. Akkor én itthon maradok – mondtam Gézának, és visszabicikliztem Pestre. December 8-án azonban, amikor már minden elveszett, végleg elhagytam az országot, és Svájcban élő unokatestvéremnél, apám nővérének a fiánál kötöttem ki, aki szállodaigazgató volt. Ő 1945-ben vándorolt ki a feleségével.

– Mivel foglalkozott Svájcban?

– Csak számítógépekkel. Először az IBM-hez mentem, ahol kitanultam a mesterséget. Megtanultam programozni és praktikusan a számítógéppel bánni. Később átmentem a Control Data Corporationhöz, amely a hatvanas években szuperszámítógépeket gyártott. Két tudományos igényű komputert kísérleteztem ki, amelyeket 1964-ben egy barátommal eladtunk a genfi atomkutató intézetnek, illetve a Zürichi Szövetségi Műszaki Főiskolának, az ETH-nak. Mindkettő a nukleáris kutatáshoz kellett. Ezért aztán a Control Data kilenc hónapra kiküldött az Egyesült Államokba, és itt fogadtam az európai cégek megbízottjait, akik számítógépeket jöttek venni. Amerikából komputerkészítményeket vittem be Svájcba, és új termékeket vezettem be a piacra.

– A budapesti egyetemen töltött három év elegendő volt a későbbi magas szintű kísérletihez, a kutatáshoz?

– Elegendő. A szüleim 1957 márciusában végzést kaptak az egyetemtől, hogy kizárásomat érvénytelenítették, letehetem az államvizsgát, majd taníthatok. De akkor én már messze jártam. Ami viszont érdekes: matematikaprofesszorom az a Fejér Lipót volt, akinél Neumann János és Teller Ede is vizsgázott.

– Róla írta Ottlik Géza: „Kívülállónak nem lehet elmondani, hogy milyen volt Fejér Lipót. Óriás volt. Földön­túli vigasztalás a puszta lénye. Aki nem ismerte, az valamit nem tud a világról, és sohasem fogja megtudni.”

– „Lipi” bácsi munkássága a matematika számos területén meghatározó jelentőségű. Amikor odakint Teller Edét megismertem, ő is áradozott Fejér Lipótról, és egyedülálló embernek nevezte. Teller Edét egyébként úgy ismertem meg, hogy egyik barátom, Doroszlai Pali, aki továbbfejlesztette a svédek atomreaktorát, egy pályázat nyertese lett, és az ETH meghívta Tellert szakértőnek. Ezen a találkozón szóba került az atombomba is. Ismeretes, hogy az első atombombát az új-mexikói sivatagban robbantották fel. Teller Ede ezután azt javasolta, hogy a második bombát a tokiói öböl felett, akár tizenöt kilométer magasságban, a várostól huszonöt kilométerre robbantsák fel, amely betöri majd Tokióban az összes ablakot, de emberéletben nem tesz kárt. És ha lemegy a Nap, a hatás olyan lesz, mintha az égitest újból felkelt volna. Ez elég lesz arra, hogy a japánok megadják magukat. A javaslatot azonban Oppenheimerék lehurrogták. A történtek ismertek. Teller Ede előttünk is kifejtette, hogy tiltakozó aláírására senki sem figyelt oda, mégis nagy hibát követett el, amikor nem érvelt jobban Hirosima és Nagaszaki bombázása ellen.

– Korábban említette, hogy Mádon volt szőlőbirtokuk.

– A szőlőt akkor vette meg a család, amikor még Szabolcs megyében élt. Lengyel származású dédapám, Dusóczky Sándor ugyanis Nyírbogdányban született, ugyanott, ahol a nagyapám. Ez maradt ránk, amit aztán az államosításkor elvettek tőlünk. A borpincénk Mádon volt, a katolikus templom mellett. Engem 1993-ban nyugdíjaztak, és csaknem negyvenévi távollét után úgy döntöttem, hogy hazajövök, és visszaállítom a tokaji borászatot. Amikor megjelentem, közfelkiáltással a Tokaji Borlovagrend nagymesterévé választottak. Vásároltam egy területet a világörökség magjában, ahol felépítettem a Dusóczky Pincészetet.

– A kezembe került egy tanulmány, amelyet a tokaji borról írt. Egy helyütt ez olvasható: „A háború során Tokaj-hegyalja teljes zsidóságát kiirtották. A vidék lakosságának közel húsz százaléka volt zsidó, közöttük sok jól képzett borász és borkereskedő, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal.”

– Én ott voltam, amikor a zsidókat elhurcolták Mádról. Emlékszem, a zsinagógában gyűjtötték össze őket. Mi nem tudtuk, hogy a halálba indulnak. Úgy éreztem, az utolsó dolog, amit még meg kell tennem – néhány napon belül leszek nyolcvannégy éves –, hogy emléket állítunk azoknak az embereknek, akik sokat tettek a tokaji bor elismeréséért, és méltatlanul kiirtották őket. Tegnap posztumusz ünnepséget tartottunk a mádi zsinagógában, s felavattuk az emléktáblájukat.

– Visszatérve Kirchknopf nagyapjára, milyen tárgyi emlékeket őriz tőle?

– Csaknem száz aranyérme volt, de egy sem maradt meg az utókornak. Eladta valamennyit… A Szent István körúton laktak, és a háború alatt a mögöttük lévő utcában felrobbant egy német lőszerraktár. A házuk nagy része tönkrement, a nagyapámra pedig rádőlt az ajtófélfa, s kiverte az egyik szemét, és az egyik veséjét ki kellett operálni. Kellett a pénz az orvosoknak. Pedig olyan magyar bajnoki aranyérmei is voltak, amelyeket rubin, gyémánt és smaragd díszített. Négy évvel a háború után, 1949-ben hunyt el, Mádon temettük el.


Alkotmányos garanciák a gyűlölet ellen

A tokaji régió fejlődésében évszázadokon át jelentős szerepet játszó magyar zsidó közösség holokausztáldozatai előtt tisztelegtek tegnap a mádi zsinagógában. Trócsányi László igazságügyi miniszter a megemlékezésen arról beszélt, ma már vannak alkotmányos garanciák arra, hogy ne forduljon elő újra a holokauszt magyar tragédiája. Emlékeztetett, Magyarország egyik legrégebbi épen maradt zsinagógája a mádi, amelyet 1795-ben építettek a betelepülő zsidó családok. Borkereskedelemmel foglalkoztak, és segítették fellendíteni Tokaj-Hegyalja életét, a magyar borkultúrát. A második világháború idején viszont Magyarország megtagadta a magyar zsidóktól a magyarságot, majd az emberséget, és végül az életet is azzal, hogy kiszolgáltatta őket a náci halálgépezetnek – mondta a tárcavezető. Hangsúlyozta, mindent meg kell tennünk, hogy ilyesmi újra elő ne forduljon. Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija hangsúlyozta, az ilyen megemlékezések rámutatnak arra, milyen fontos szerepet töltött be a zsidóság a vidék életében, s ennek emlékét ápolnunk kell. Az eseményen felszólalt Ilan Mor izraeli nagykövet és Tombor András, a Tokaji Borvidék Fejlesztési Tanácsának elnöke is.
(KD)