A Kossuthkiflit úgyis a helyére teszi az idő

Rudolf Péter: Karddal az oldalán másként sertepertél az ember

Szilléry Éva – 2015.04.14. 10:20 –

A fejed tetejére állhatsz, tiltakozhatsz tetteiddel, szavaiddal, akkor is elhelyeznek ebben a játszmában a térfél valamelyik oldalán, mintha nem lenne alternatíva, mintha nem létezne önálló gondolat – állítja Rudolf Péter napjaink megosztott gondolkodásáról, a Kossuthkifli című sorozatot is ért megjegyzésekről. Mint mondja, eltelt huszonöt év a rendszerváltás óta, de erre a fajta érzelmi és intellektuális káoszra nem számított.

rudolf-peter„Ha a fejed tetejére állsz, tiltakozhatsz, akkor is elhelyeznek a térfél valamelyik oldalán” (Fotó: Csudai Sándor)
– A Kossuthkifli írója, Fehér Béla kezdetben nemigen tudta elképzelni, miként lesz a regényből film. Ön azonban forgatókönyvszerűnek találta a regényt. Másként látja egy filmes az adott művet, mint a szerző?

– Hogy Béla mitől tartott, nem tudom, talán a maga teremtette mitikus világot féltette filmre vinni. Néhány éve nem is lehetett volna elkészíteni ezt a sorozatot: kell hozzá a huszonegyedik század minden technikai vívmánya. Fehér Béla egyébként nagyon „láttatóan” ír, leírásai plasztikusak. Talán arra is rá tudom venni, hogy forgatókönyvet szerezzen számomra. Úgy láttam, a forgatás hangulata beszippantotta. Minden fontos fázisban megmutattam neki, hogy állunk, hol tartunk.

– A kritikusok némelyike mintha azt várná el egy történelmi filmtől, hogy a történetet jól ismerje a néző.

– Nem dolgom elemezni a kritikákat. Nem tudom, ki mit vár el, milyen prekoncepciói vannak. Ez egy szépirodalmi mű. Történelmi keretek közt, sajátos világgal, sajátos nyelvezettel. Meghoztam bizonyos döntéseket. Az egyik legfontosabb, hogy ragaszkodom az író által felfestett misztikumokhoz, furmányos szóvirágokhoz. Ha ez megosztó, ám legyen. Aki szereti – nagyon szereti. Langyosnak nem nevezhető a fogadtatás.

– Megjelent olyan írás is a filmről, amely szerint érthetetlen a színészek szövege.

– Tiszteletben tartok minden véleményt, de úgy gondolom, a német eredetű vagy tájjellegű szavak vagy Béla különös szórendjei is követhetők, kikombinálhatók, ha akarja az ember. Ha dühíteni kezdi, és nem kíváncsivá teszi a stílus, akkor persze baj van. Talán az utóbbi évek ernyedt lelkű televíziózási szokásaiból ki lehet és ki kell billenteni a befogadót. Ebben a stílben rengeteg humor van – ha hagyja hatni magára az ember. Tagadhatatlan, hogy közben nem lehet félig háttal, pirítóst ropogtatva nézni. Szerintem érdemes egy árnyalattal nyitottabban közelíteni. Magam sem gondolom, hogy egy tévésorozatnak házi feladatnak kell lennie a nézőnek, de önmagában a szokatlanságot taszítónak vagy unalmasnak bélyegezni semmiképp nem korrekt. Hozzáteszem, hogy a szolgáltatók közti beállítási különbségek is okozhatnak nehézséget a hallhatóság és a látvány világában is. Gyertyafényes éjszakák fényelése nehezen viseli el a helyenként 15-20 százalékos eltéréseket. Hiányzik egy standard. Tisztában vagyok persze azzal is, hogy milyen kultúrpolitikai térbe került a sorozat, mennyi minden tapad a filmhez, tőlem és a szándékaim­tól függetlenül. Mindenesetre egyre többen állítanak meg az utcán azzal, hogy az ismétlést is megnézték, vagy hogy várják a folytatást, és kifejezetten imádják a film nyelvezetét.

– Az éppen átalakuló közmédia kritikája a Kossuthkifli kritikai megítélését is befolyásolta?

– Nyilvánvalóan. Számítottam rá, de nem lehet eléggé felkészülni lelkileg. Azt már sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha „békeidőben” mutatjuk be. Valami naiv várakozás élt bennem, hogy lehetséges valamit létrehozni, ami ki tud lépni a napi ádáz harcok és helyezkedések világából, és csak önmagában ítéltetik meg. Ha belegondolok az elmúlt hetek reakcióiba, talán kisebb sikereket el is könyvelhetek ezen a téren, de összességében a hozzászólók viszonya a közmédiá­hoz nemegyszer fontosabb tényező volt, mint maga a mű. A bemutató előtt mindenképp. Aztán árnyaltabbá vált a kép. Végül is van benne némi ráció, talán érdemes megtekinteni valamit, mielőtt hozzászólna az ember. Persze nyilván magam is egyre frusztráltabb lettem időközben, bár dolgozom ellene. Megint csak azt mondom, az idő majd helyreteszi a történteket, és a történetet, majd leválik a sok rárakódott sallang.

– Hogyan értékeli a sajtó, a közélet közelmúltbeli változásait?

– Én nem az elmúlt hetek, hónapok változásait érzékelem: eltelt huszonöt év a rendszerváltás óta. Az érdekel, hogy mit gondoltam akkor a változásról, mit vártam, illetve ahhoz képest most mi a helyzet. Zavarban vagyok. Erre a fajta érzelmi és intellektuális káoszra nem számítottam. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.

– Ezért a politika tehető felelőssé?

– Nincs politika vagy politikus önmagában. Egy közeg emel valakit a magasba és egy közeg távolíthat el onnan. Nem csak magára a választásra gondolok. Ha a véleményvezérek, az elit elitje maga is ugyanazon érdekrendszer mentén szerveződik, mint a hatalom, mitől tudna új koordinátarendszert létrehozni, példát mutatni, vagy van-e joga erkölcsi prédikációkba bonyolódni? Kívül pedig nem maradhatsz – igazi 22-es csapdája –, ha a fejed tetejére állsz, tiltakozhatsz tetteid­del, szavaiddal, akkor is elhelyeznek ebben a játszmában a térfél valamelyik oldalán, mintha nem lenne alternatíva, mintha nem létezne önálló gondolat, és már tényleg nem is létezik.

– Vajon kell-e a mai embernek a történelmi film kissé naiv világa?

– A kosztümös film önmagában miért lenne naiv? Lehet ilyen, lehet olyan. Nyilván az első pillanatban ad egy élményt – az időutazás izgalmát. Aztán ez vagy andalító, vagy nem, vagy felkavar, hogy a dolgok semmit nem változnak, hogy évszázadok óta ugyanazokat a kérdéseket járjuk körbe, vagy megnyugtat, hogy nem valami különösen borzalmas időket élsz meg. A Kossuthkifli mindezen érzések megtapasztalására alkalmas eszköz.

– Nehezebb dolga volt a fiatal színészekkel, mint a kosztümös filmekhez szokott régi kollégákkal?

– Egy színész számára, ha korhű ruhákba bújhat, vagy egyszer csak megelevenedik körülötte egy tizenkilencedik századot idéző díszlet, az óriási lehetőség, hatalmas játék. Az más kérdés, hogy a világ és benne mi mindannyian sok szempontból slend­riá­nabbak lettünk. Szóhasználatunk, tartásunk megváltozott. A mai kommunikációs technikáknak, a közvetlenségnek ára van. A régi korok kimértsége némi tartást is adott. Bizonyos típusú ruhával tudni kell bánni, karddal az oldalán másként sertepertél az ember. A lóra pattanás nehézségeiről nem is beszélve. Mivel alig-alig készül ilyen film, természetesen nincs a kisujjban ez a tudás, de alkati és nem korosztályos kérdés, ki mennyire érzi szükségét egy szerepre való felkészülés közben felkészülni magából a korból is. Szerintem elengedhetetlen, de fura egy szakma ez, van, aki hiába készül hónapokig, és van, aki azonnal ráérez.

– A film bemutatása után egyből színházi darab készítésébe fogott: a Radnótiban április végén lesz a Spam Operett bemutatója. Műfaji újításról van szó?

– Nem. Találtunk egy helyes címet. Összekapcsoltunk egy nagyon huszadik századi műfajt egy huszonegyedik századi fogalommal. Zenés darab, de inkább az operett kötelezően rózsaszín végkifejletére utal és dramatur­giai báját idézi – nem a zenei világát. Bálint András felkérése a Dinnyés Dániel, Hajós András szerzőpárossal egy zenés vígjátékra szólt, és Tasnádi Istvánnal, az íróval mint két Rejtő-fan Rejtőt idéző történetet kerestünk. Sok helyszínes, utazós – szóval a Radnóti színpadának méreteit ismerve sajátos megoldásokkal indítjuk el a színé­szeinket a belvárosból a sivatagba…