A második világháború ismeretlen szálai

A visszavonuló nácik azt tervezték, hogy vízzel árasztják el a magyar Alföldet

Kő András – 2015.03.30. 11:01 –

Az Amerikai Magyar Népszava 1946. november 28-i számában átvette a Bécsi Napló korábbi írását, amelynek szerzője egy ismert osztrák újságíró volt, aki a nácik megdöbbentő tervéről számolt be az olvasóknak. A szóban forgó férfi 1944 őszén a budapesti német katonai főparancsnokságon teljesített szolgálatot, s mivel jól beszélte a magyar nyelvet, nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy alkalmazzák.

04-o-II-vhA Tisza gátján védelemre berendezkedett magyar katonák (Fotó: MH)
„Miután lerohanták és bekebelezték hazámat – áll az osztrák újságíró cikkében –, arra is kényszerítettek bennünket, hogy német katonának beálljunk.” Valamivel lejjebb így folytatódik a beszámoló: „A német főparancsnokságon megbeszélést tartottak, és ennek egyedüli tárgya az orosz előrenyomulás feltartóztatása volt. Természetellenes akadályokkal kísérleteztek. Két német katonatiszt parancsot kapott, hogy a Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Osztályán szerezzék be az ország vízvédelmi berendezéseire vonatkozó rajzokat és adatokat, elsősorban a Duna és a Tisza magyarországi szakaszáról. Azt tervezték, hogy az összes árvédő gátat repülőgépről ledobott bombákkal szétrombolják, és ily módon vízzel árasztják el a magyar Alföldet. Az ördögi tervvel egyrészt az oroszok előrenyomulását akarták megakadályozni, másrészt a Vörös Hadsereg utánpótlását lehetetlenné tenni. Az erősen megritkult német bombázók térképeibe berajzolták a kicsalt árvízvédő gátak helyszíneit, és kiadták a parancsot, hogy minden körülmények között fel kell robbantani a töltéseket.”

„Amikor kiderült, hogy nincs elég repülőgép és a bombáknak is híján vannak, a német főparancsnokság úgy rendelkezett: robbanóanyaggal felszerelt ejtőernyősöket küldenek éjnek idején a kijelölt területekre, és velük hajtatják végre a tervet. Az ejtőernyősök azonban már nem teljesíthették a parancsot, mert az orosz előrenyomulás olyan gyors volt, hogy nem az Alföld, hanem Budapest lett a közvetlen hadszíntér. Az ejtőernyősökre ekkor sürgősebb feladat várt: a körülzárt csapatok részére kellett muníciót és élelmiszert eljuttatniuk.”

Idáig az osztrák újságíró írásának a lényege.

A vízzel való elárasztás nem ismeretlen fogalom a hadászatban. Már a 17. században, a francia–holland háborúk idején (1672–1679), amikor XIV. Lajos vezetésével a franciák elfoglalták a Németalföld nagy részét, a hollandok csak jókora területeik elárasztása árán tudtak megmenekülni a teljes katonai vereségtől. Az első világháború során először 1914. október 25-én a német áttörés megakadályozása érdekében Albert belga király elrendelte a zsilipek kinyitását Nieuwpoortnál. A betörő tengervíz fokozatosan elárasztotta az Yser folyó és a Diksmuide–Nieuwpoort vasútvonal töltése közötti, alacsonyan fekvő területet, amely október 29-én arra kényszerítette a 4. német hadsereget, hogy visszavonuljon, és a támadás súlypontját Ypres környékére helyezze át. Diksmuide városát november 10-én foglalták el a németek, de Nieuwpoort a háború során végig belga kézen maradt.

Belgium és Doberdó

A zsilipek megnyitása, az Yser-síkság elárasztása megtorpanásra késztette a németeket, de jelentős emberáldozatokat követelt belga részről is, főként a lövészárkokból időben távozni nem tudó flamand közkatonák körében. A németek előrenyomultak ugyan, de képtelenek voltak elfoglalni a La Manche csatorna Angliával szembeni partvidékét: az antant katonái és a velük vállvetve harcoló belga erők szilárd védelmi vonalat alakítottak ki a tengertől 50-60 kilométerre. Nieuwpoort méltó ünnepséggel emlékezett tavaly a száz évvel ezelőtti helytállásra.

Az osztrák–magyar csapatok a doberdói fennsík lábánál alkalmaztak elárasztást: az Isonzó folyót az Adriai-tengerrel összekötő Dorotti-csatorna zsilipjeit és gátjait az olasz hadüzenetet követő napon felrobbantották. Mintegy tíz kilométer hosszú, egy-másfél kilométer széles és egy-három méter mély elárasztás következett be. E szakaszon az első isonzói csatában az olaszok meg sem kísérelték a támadást. Kisebb elárasztásokra került sor az oroszok részéről is, például a Pripjaty-mocsarak körzetében folyó hadműveletek során.

Amikor 1939-ben Hollandiát német megszállás fenyegette, előkészületeket tettek arra, hogy keresztülvágják a folyók gátjait, és hagyják víz alá kerülni az ország keleti – a tengerszint alatt fekvő – részét. A tartomány így bevehetetlen szigetté vált volna. Végül azonban nem került erre sor. A németek 1940. május 10-én rohanták le Hollandiát, és öt nap alatt foglalták el a teljes területét.

Folyók, gátak, zsilipek

„Azt követően, hogy a szövetségesek franciaországi partraszállásuk után benyomultak Hollandiába – olvashatjuk az osztrák újságíró cikkében –, a visszavonuló németek kinyitották a zsilipeket és víz alá bocsátották a holland földeket. De ezzel sem tudták lelassítani az angolszászok előrenyomulását. A zsilipek eredetileg a tenger hullámaitól védték a holland földet.

A kétéltű tankok akadálytalanul siklottak tova a tengerré vált földön. Csak a derék hollandok károsodása maradt felmérhetetlen. A rettenetes iszap és a magas tengervíz visszaszorítása, lecsapolása embertelen munkát, rengeteg költséget és beláthatatlan időt igényel.”

– Volt-e realitása annak, hogy a németek a II. világháború alatt a Duna és a Tisza vizével elárasszák a magyar Alföldet? – kérdeztük Tóth Ferenctől, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) speciális feladatokra szakosodott referensétől.

– Minden hadászati cselekmény szükségessé teszi, hogy a várható front területeiről hasznos információkat szerezzenek be az érdekeltek. De nemcsak a gátakról kell adatokat begyűjteni, hanem az összes műszaki paraméterről.

Nagyon érdekes például, hogy Budapest csatornahálózatát is feltérképezték a szovjetek a bekerítés idején éppen a betörés, illetve a kitörés céljából. A hadsereg mozgatása ugyanis nem a fronton kezdődik el, hanem jóval korábban. Mivel a magyar Alföldnek nem volt jelentős védelme, a visszavonuló németek megpróbálkoztak a természetes vízfolyások mentén akadályokat képezni. Csakhogy ezeknek az akadályoknak a kihasználása összefügg a természeti jelenségekkel. Legritkább esetben fordul elő, hogy „felsőbb parancsra”, éppen akkor legyen árvíz, amikor „szükség lenne rá”, s a minimum másodfokú árhullám akkor érkezzen, amikor az elöntésekre kerülne sor.

Nem mellékes a gátak kinyitásának időpontja sem. Többszörösen összetett feladatról van tehát szó. Egy százméteres gát megnyitásakor például a normális vízáramlás biztosításához legalább egy–másfél tonna robbanóanyagot kell beépíteni. Nem rátenni a gátra, hanem beépíteni, ahogy egy épület robbantásakor.

Mesterséges árvíz

Tóth Ferenc elmondta, hogy 1945. február 11-én a német–magyar csapatok drámai kitörése a Budapestet körülzáró szovjet gyűrűből annyira elvonta a figyelmet mindenről, hogy a szakirodalomban sem olvashatunk arról: aznap árvíz volt Békásmegyeren. A házak falának jelölései ma is árulkodnak erről. A Duna azért lépett ki a medréből, mert a budapesti hidaknál elakadt a jég, amely feltorlaszolta a vizet. Ugyanez következett be a bajai hídnál is, amelyet az északi vasúti hídhoz hasonlóan azért nem tudtak eredeti formájában újjáépíteni, mert a szovjet hadsereg szétrobbantotta a maradék roncsokat is, hogy utat biztosíthasson a jégnek. Ugyanakkor a flottillának föl kellett úsznia Bécs irányába.

A magyarországi gátak hossza ma 4200 kilométer. A háború idején 3500 kilométer lehetett. Természetesen mind a két oldalon volt a folyóknak gátja, de a védelemre alkalmas szakasz csak ezer kilométerig terjedt, hiszen a keleti oldalon lévő sáncokat nem volt értelme védeni. A háború utáni nyilvántartásokban rengeteg gát- és műtárgyrongálásról szóló bejelentés található, mert a töltés nagyon jól védhető volt.

– Az Alföld vízzel való elárasztása az első pillanatban könnyűnek látszott – mondta az OVF referense –, de tulajdonképpen megoldhatatlan feladat volt. Ha napjainkban következik be egy gátszakadás, az maximum 15–20 falut érint, és húsz kilométernél messzebb nem folyik el a víz.

A szovjet hadsereg elég nagy volt ahhoz, hogy megkerülte volna az elárasztott területet, és így haladt volna tovább. Az OVF Vízrajzi Osztálya – kérésemre –megrajzolta a dunai vízállásokat 1944–45-ben. Ebből kiderül, hogy csak igen rövid idejű, gyors lefolyású árvíz volt a kérdéses időszakban a folyón. A front december elején már áthaladt a Duna Budapest alatti szakaszán, december 4-én Siófok magasságában helyezkedett el, február közepén pedig teljesen bekerítették a szovjetek Budapestet. A hadsereg Esztergomig mindkét partot megszállta. Egy esetleges gátrobbanás semmilyen hadi eredményt nem hozott volna a németeknek. Nem hátráltatta volna az utánpótlást sem, ugyanakkor semmilyen hadiipari létesítmény nem volt az elöntésre szánt területen.

Összefoglalva tehát: nem volt olyan vízállás a Duna és a Tisza magyarországi szakaszán, amely gátrobbantás esetén a front haladását korlátozta volna.

A budapesti hidak lerombolása is bizonyítja 1944. november 4. és 1945. január 18. között, hogy a németek a menekülésük érdekében nem sokat törődtek azzal, milyen károkat okoznak a velük szövetségben álló magyaroknak. Nem rajtuk múlt, hogy aljas tervük, az Alföld vízzel való elárasztása is bekövetkezzen.
Minden esemény nyomot hagy bennünk, de csak akkor válik elgondolkoztatóvá, ha feldolgozzuk és megemésztjük. Még akkor is, ha közben eltelt hetven év…