Pozsgai ZsoltEste az operaházban

Kultúrhökkeneteim (11). Elég abból, hogy magyar szokás szerint mindennek a fonákját keressük, és igyekszünk éles szarkazmussal nézni mások törekvéseit.

Pozsgai Zsolt – 2014.07.30. 05:40 –

Tekintsünk el attól, hogy az operaházban rendezett, az első világháború centenáriumi ünnepségeit megnyitó, kétórás alternatív színházi előadás után a nagykövetek értetlenül vagy kuncogva, esetleg sajnálkozva álltak fel. Tudom, mert a jegyem oda szólt. Jó páran úgy álltak fel, hogy előtte azt dörögték: „Ebből elég volt”, majd elhagyták az állami ünnepség színterét. Tekintsünk el attól is, hogy az utolsó negyven percben Mahler azon műve szólt, melyben a fiatal fiú „lantját lóbálva” várja epedve barátját, s ezalatt a Ferenc Józsefet játszó, az előadásban végig néma színész elképesztő lassúsággal meggyújt vagy negyven mécsest a keresztek alatt, térden csúszva, miután egyszer már meghalt az asztalon. Aztán visszamászik, elered rá az eső, Ferenc József nagyot kiált, s lassan leereszkedik a vasfüggöny. Hogy aztán elválassza a színpadot az értetlenül kifelé igyekvő, szomorú közönségtől.

Vannak rendezőink, akik arról híresek, hogy kiválóan megoldják az ilyen megemlékezéseket. Nem őket választották. Ez az este nem a szerkesztő-rendező hibája, ő tette a dolgát, ahogy máshol, máskor szokta. Művészi igyekezettel, újat akarással, elhivatottan. Ahogy az est szónoka is kiemelte: nem ünnepelni jöttünk, hanem emlékezni. Ünnepelni nincs mit, de emlékezni kell. Ez is igaz.

A rendező a fiatalabb generációhoz tartozik. Újat akart, meghökkentőt. Ismert írók műveiből ragadott ki olyan részleteket, amelyek más oldalról igyekeztek bemutatni a háborút és a magyar nemzet, az uralkodó osztály felelősségét. Igyekezett aktualizálni a problémát, és a vetítés során a világháború alatti nyomor ábrázolását a mai aluljárók hajléktalanjainak képeivel, a mai cigánytelepekről készült felvételekkel „erősítette”, azt sugallva, hogy az akkori nyomor hasonló a mai nyomorunkkal. Ezzel egyetért az ember, vagy sem. Az első páholyban ülő DK-s képviselő biztos egyetértett.

A rendező talán beleszeretett Babitsnak az Írástudók árulása című művébe, ebből citálva a legtöbb részt – ez bárgyú tévedés. Babits ebben a tanulmányában Julien Benda vitairatát gondolta tovább, témája az írók igazságkeresése volt abban az modern, elüzletiesedett világban. Egyrészt semmi köze az első világháborúhoz, másrészt 1928-ban jelent meg.

A Nagy Háború alatt senki sem vádolhatta háborúpártisággal jelentős íróinkat, Adytól Babitsig mindenki ontotta magából a döbbenetes erejű háború- és kormányellenes verseket, műveket. Mégis, az este szerkesztő-rendezője a magyar értelmiség akkori „sunnyogását” kívánta ostorozni, párhuzamba állítva a mai magyar szellemi elit (szerinte) tragikus megalkuvásaival. Modern gondolat volt Ferenc Józsefet végig szerepeltetni, némán, ahogy egy asztalnál eszi kedvenc levesét, szőlőt szemezget, almát hámoz, míg a háttérben a kivetítésen láttuk a háború borzalmait, a megcsonkított katonákat. Közbevethetnénk, hogy a magyar király gyalázatos 1848/49-es szerepe után mégiscsak tevékeny részese volt a kiegyezés korszakának, amikor az ország talpra állt. S 1916-ban meghalt, így nem igazán érthető, hogy a hétfői darabban mit keresett még az asztalnál 1918-ban. Szerepe amúgy is kissé bonyolultabb annál, mint hogy degeszre zabálta magát azalatt, amíg a fronton éhen haltak emberek. Azt is érthetetlen, hogy miután meghal, miért gyújt meg a sírkeresztek tövében mécseseket, feltehetően a magyar, elesett katonák emlékére – de az sem baj, ha titka is van egy előadásnak, ami továbbgondolásra késztet. Idő volt rá, vagy negyven percen át emlékezett az említett, sikamlós Mahler-mű előadása közben.

Ennek az estnek nem az a tanulsága, hogy a rendező eszközei érvényesek-e, vagy sem. Az ő üzenete egyértelmű. Például, amikor az akkori vezetőknek a magyar alkotmányhoz való viszonyáról citál részleteket, nyilvánvaló kiszólásokkal az új magyar alkotmányt és a mai kormánynak ahhoz való viszonyát kritizálja. Nem itt van a gond. Ez az est csak jelezte, miféle hiányosságaink vannak történelmi ismereteink terén. Generációkon keresztül nem tudatosították a fiatalokban az alapvető tényeket, teljes a káosz a fejekben, s éppen ezt a zűrzavart helyezte színpadra a rendező. Ilyen értelemben érvényes volt ez előadás. Mit kezdjünk ennek a háborúnak az emlékével? Elvesztettük, a legtöbbet mi szenvedtük utána is. A legtöbb magyar család ma is őrzi a tragikus emlékeket a dédapáról, szépapáról, akik közül sokan Szibériát is megjárták.

Ez a kaotikus előadás csak azt mutatta be, hogy mi rejtőzik a fejekben, s ez a káosz a felszínességből fakad. Ha alaposan utánanézünk, egy nemzet valódi, újabb tragédiájának képe bontakozik ki: először nyílt lehetőségünk arra, hogy négyszáz év után önálló nemzet legyünk. Tisza István a magyarság megmaradását – abszurd módon – az osztrákokkal való dualizmus fenntartásával gondolta elképzelhetőnek, Károlyi a teljes önállóságot akarta – de közben kitört a háború, s ott találtuk magunkat a nagyhatalmak csatájában, körbevéve a nemzeti törekvések lázában égő szerbekkel, románokkal. Ebben az iszonyú présben vajon lehetett jól dönteni? Az önállóságot végül megkaptuk, de a megszokott „mohácsi úton”. Iszonyatos áron. Erről is szólhatna egy megemlékezés.

Néztük az operaház amúgy ragyogó kórusát, hallgattunk ritkán hallható zeneművet. Kérdezhetnénk, hogy a kórusban a férfiak feje miért nézett ki úgy, mintha epilepsziában szenvedő krédli kakasok lennének, de nem kérdezzük, hiszen ez is a káosz része.
Tessék. Lényegében végül jót írtam. Mert megpróbáltam valóban, őszintén megérteni a szerkesztő-rendezői szándékot. Bevallom: nem is volt olyan nehéz.