Egy rádiós élete a diktatúra éveiben

Sebestyén János visszaemlékezései a vezérigazgató letartóztatásáról, a tömegdalokról és a bevethető „vízágyúkról”

Kő András – 2015.02.14. 02:16 –

Sebestyén János nemzetközileg elismert csembaló- és orgonaművész tíz évvel ezelőtt fogott tollat, hogy megírja a rádióban eltöltött éveinek élményeit: 1950 novemberében, 19 évesen került a Bródy Sándor utcába, és haláláig, 2012-ig szolgálta az intézményt. Egy rádiós naplójából, Azok a rádiós évek…, Emlékek szárnyai – ezek voltak legemlékezetesebb sorozatai. Röviddel halála előtt rendelkezésemre bocsátotta azt a kéziratot, amelyben az ötvenes évekre tekintett vissza. Ebből válogatunk most.

sebestyenElismert csembaló- és orgonaművész volt, de évtizedekig dolgozott a Bródy Sándor utcában is (Fotó: MTI/Bruzák Noémi)
Visszaemlékezését a Népszava 2005 márciusában megjelent cikkével kezdi, amelyben ez volt olvasható: „Rádiós­nak születni kell, és az ember élete végéig tanulja a rádiósságot.” Sebestyén reakciója: „Rádiósnak nem lehet születni, legfeljebb született intelligenciával és a rádió utáni vonzódással lehet átlépni a Bródy Sándor utcai kaput. Odabent majd eldől, kiből lesz rádiós és mikor, és ki az, aki értetlenül áll a benti felfordulásban, ami csak látszólag az; igazából sietős rendnek nevezném, amivel – és itt jön a magunkkal hozott érték –megbarátkozunk vagy idegenek maradunk. No meg, ha nem kerülünk a kapun kívülre… Évtizedekig tarthat ez a barátkozás, és sohasem lesz teljes.” A sorokat ars poeticának is felfoghatjuk.

A szerző azzal folytatja, hogy 1945-ben a „vetkőztetés nyara” volt Budapesten. Ha az augusztusi hőségben a rablók megpillantottak egy kitárt ablakot, zumm, gyorsan bemásztak, és pillanatok alatt elvitték, amit lehetett. Erre a sorsra jutott Hammerschlag János ruhája, cipője és alsóneműje is. Hammerschlag a magyar zenei élet különleges egyénisége volt: zenetörténész, orgona- és csembalóművész, zeneszerző, főiskolai tanár. „Az idős tanár apámnak telefonált – írja Sebestyén –, aki a Svéd Vöröskereszttől órákon belül pótolta a hiányt.”

Titkos archívum

Amikor Sebestyén János 1950 novemberében a rádióhoz került, már messze volt az „első akció”: 1948-ban ugyanis három dolgozó postás táskával a nyakában órák alatt háromszáz felmondólevelet kézbesített. Kit hol ért, ott adták át őket, volt, aki ebéd alatt, a büfében vagy éppen az élő adás alatt vehette át az elbocsátó szép üzenetet. „Ettől kezdve a földszinti stúdiókban »művész úr«, az emeleti szerkesztőségekben »elvtárs«, a munkatársak között »Sanyikám« volt a megszólítás.” Az író megemlíti, hogy csak négy napja volt a rádió munkatársa, amikor „a nagy hatalmú” Szirmai István a büfében megszólította, és arról érdeklődött, mi újság a Zeneakadémián. „Köpni-nyelni nem tudtam. Alig pár órája vagyok ott, honnan ismer? Később elmondták, hogy naponta többször is megjelenik a stúdiók­ban, mindenkit ismer és mindent tud. A hiá­nyosságokat pedig azonnal megbünteti.” Alább ez olvasható: „Szirmai Istvánt vezérigazgatói szobájából vitték el [1953 januárjában – K. A.] csendben, hang nélkül, nem tudtuk felfogni, hogy mi történt. Szirmainak az volt a kérése, hogy ne bilincseljék meg az épületben, és még odaszólhatott valakinek, hogy ki helyettesítse. Mi volt a vád, ma sem tudom pontosan, tán ő sem tudta… Némi hasonlóság van a rendszerekben: ma faxszal vagy SMS-sel mozdítanak el vezető embereket, sőt biztonsági őrrel vezettetik ki őket az utcára, és többet nem léphetnek be az épületbe, ahol röviddel azelőtt még élet és halál urai voltak…”

Szirmait koholt vádak alapján tartóztatták le. Felrótták neki, hogy az 1952-es helsinki olimpiáról kommentárokat írt a rádió részére, amelyeket aztán elszámoltatott magának. Egy 1954. január 7-i bizalmas jelentésben viszont az áll, hogy: „A vizsgálat nem bizonyította be az ellene emelt vádakat, ezért szabadon engedték.” Aztán 1955 végén rehabilitálták, és 1966-ig magas pártfunkciókat töltött be.

De vissza a kézirathoz. Sebestyén János egy alkalommal zuhogó esőben érkezett a rádióba. Az előre elkészített belépőigazolvány azonban véletlenül az összecsukható ernyőbe csúszott, és hosszú percekig tartott, amíg megtalálta. „Kivert a víz – írja –, mert abban az időben az őrt állók nem tréfáltak.”

Elmereng az 1950 táján kiteljesedő diktatúrán: „Népnevelésre, népbolondításra az élet minden területén volt lehetőség, szerencsére a stúdióban csak a politikai főosztály és a hírszerkesztőség volt kötelezve erre. Bach, Mozart, Beethoven maradt a helyén, finom kis körítésekkel, amit el lehetett viselni, na de a tömegdalok… Ha fülünk szelektív volt, egyiken be, a másikon ki. A zene nem volt rossz, csakhogy a szöveg érthetővé tétele rádiós feladat volt… Menekvés alig akadt.”

Keserűen állapítja meg, hogy „az úgynevezett dokumentációs érzék a rádióban nulla fokon állott. Nem érezték szükségét, nem is tudták, hogy mi az, így egy macska–egér játék volt.” Freymann Magda, aki 1957-ben a rádió hivatalos zongorakísérője lett, és félállásban szerkesztő is volt, igen sok archív anyagot töröltetett, illetve semmisíttetett meg – felsőbb parancsra. Ugyancsak fentről kapott utasítást bizonyos anyagok törlésére Latorcai Ferenc, az archívum vezetője is, ő azonban sok száz ún. 40 cm-es nagy lakklemezt visszatartott, és ezzel az 1949–1953-as évek számos koncertjét, produkcióját őrizte meg. Sebestyén büszkén vallja be, hogy több szalagot ő is kihúzott a szemétkosárból. „A politikai anyag – állítja – más volt, azt szigorúan őrizték, mígnem 1956 októberében a II. emeleti folyosón Rákosi, Gerő és mások beszédeinek lakklemezszőnyegén lépdelhettünk, így került hozzám egy-egy ma már történelmi beszéd…”

A bemondó a burzsoá osztály „terméke”, nincs helye a nép rádiójának mikrofonja előtt – ez volt az elv a fordulat évében. Elsőnek a bársonyos hangú, gyönyörűen artikuláló, nyelveket beszélő Skoff Elzát küldték el, akinek kommunista párttagságára csak később derült fény. Őt 1956 után visszahívták, és a Szív küldi bemondója lett. Elbocsátották Deseő Dezsőt – a dzsesszt is játszó mélyhegedűs, Deseő Csaba nagybátyját – és feleségét, Csiky Máriát. Távozni kényszerült az 1933-tól dolgozó intelligens, de „zenei füllel száraz hangú”, igen szép arcú Natter Gitta. Átvészelte viszont a háborús éveket a sok nyelvet beszélő Randé Jenő. Petur György főszerkesztő szerint ő volt a legjobb hírközlő. Egyébként éveken át a napló munkatársa, segítője, mígnem Bozó László főrendező, akinek szívbe markoló, borostás nyelve volt, s a humorát érteni kellett, megsértette. „Randé sarkon fordult, és otthagyott bennünket. Kocsival mentek érte és hozták vissza.”

A bemondók nyakában

Az újonnan felvettek között volt id. Pintér Sándor. „Sokáig tagadta, hogy a háborús évek végén a Filmhíradót konferálta. Nem számított arra, hogy egy makacs gyűjtő a személyemben pont az 1944-es híradókat szerzi meg…” Bemondó lett Körmendy László, aki Gundel lányt vett el feleségül, és ott volt Bán György, akinek képét a régi televízió reklámozásakor néha még ma is láthatjuk. „Az igazi, szép, kedves, iskolázott, rutinos zenei hang Erdei Klárié volt. Nem csoda, hiszen színiiskolát végzett. Leányneve Kárpáti volt, és bátyja, Kárpáti Zoltán a Nemzeti Színház igen jóképű, tehetséges színművésze. Sajnos alkoholista lett, és fiatalon hunyt el.”

A földszint hangulatához a műsorellenőrök is hozzátartoztak. Egyikük, Kovács Sándor „kis termete ellenére bátor ember volt”. Amikor 1954-ben, az elvesztett világbajnoki futballdöntő után egy nagyobb csoport a rádió elé vonult, hogy felháborodásának adjon hangot, „Kovács Sanyi két »vízágyú« közé állott az udvaron (akkoriban ez közönséges slaug volt), és szép szóval hazaküldte a gyülekezőket.” A párt rájött, hogy a földszinti adásstúdiók így nincsenek biztonságban, és haladéktalanul hozzáláttak az első emeleti műszaki fronton két adásstúdió kialakításához, amelyek tágasabbak lettek, és még a műsorellenőröknek is volt kis mozgási terük. „Odalent, főleg a hírek alatt, a bemondók nyakában ültek.” A bemondó 1950-ben még zeneélvező emberként élt Sebestyén János képzeletében. De első, 6. stúdióbeli jelenlétekor, a Rádiózenekar műsorának élő adásakor, 21 és 22 óra között, háttal nekik, egy nyúlánk fiatalember elmélyülten olvasott. Majd 21 óra 57 perckor az órájára nézett, felkelt, csendben kiment a stúdióból és eltűnt. Három perc múlva, 22 órakor az adóstúdióból hallatszott a hangja. Híreket mondott, de előzőleg lekonferálta a 6. stúdiót. „Ez így volt rendjén, de bennem összetört a zeneszerető bemondó képe.”

A személyzetis főnök a visszaemlékező szerint a hírhedt, nagy bajuszú Kozák Tibor volt, élet és halál ura, akinek két fia 1956-ban disszidált. Ettől kezdve az apjuk is eltűnt a közszereplés színpadáról. Állítólag idegösszeomlás követte fiainak eme lépését. A rádió pagodája reggel, délben, este zsúfolt volt színészekkel, rendezőkkel, és a büfé gőzerővel működött „Sacikával az élen, aki a hatvanas évek végén már a belvárosi Anna-presszóban dolgozott. Később divatba jött a dugott limonádé (a szesztilalom ellenére egy kis vodka került az italba).”

„Nem érek rá”

Az 1956-os forradalmat is érinti Sebestyén János. Leírja, hogy egy zenei rendezői csoport október 28-tól vállalta: zenei anyagokkal segíti a Parlamentből sugárzott adást. Elmentek a Bródy Sándor utcába, ott kiválogattak egy teherautónyi szalagot, és vitték az Országházba. Tíz-tizenöt-húsz perces zenei blokkokat állítottak össze, de előfordult, hogy egyórás műsort. Az utolsó jelenés november 3-án este volt, mielőtt a Mindszenty-beszéd elhangzott. „A hercegprímás szózatát már otthon hallgattam, és fel is vettem lakklemezre. Tudniillik volt egy lakkvágóm, amit Gallia Tamástól, a rádió akkori rendezőjétől 400 forintért vettem. (A havi fizetésem 761 forint volt 1950-ben.) Egy dobozban volt a hangszóró, s a Fillér utcai ablakból harci zajokat is rögzítettem vele.” Ami a politizálást illeti: a rádiózenekar titkárnője egyszer megkérdezte Sebestyént: „Nem lépnél be a pártba?” A válasz így hangzott: „Elzikém, nem érek rá.” Aztán a titkárnő még egyszer megpróbálta rábeszélni a rendező-riportert erre a lépésre, de akkor is az hangzott el: „Nem érek rá.”

Amikor utoljára jártam Sebestyén Jánosnál, elmondta, hogy utódja nincs, nem tudja, mi lesz annak a fantasztikus gyűjteménynek a sorsa, amely a birtokában van. Félve kérdezem: vajon jó kezekbe került-e?