„Egy kicsit lélekgyógyászok is vagyunk”

Tizenötezer vonó szolgált a háromkötetes mű alapjául

Hrecska Renáta – 2015.02.02. 10:33 –

Rácz Pál hegedűkészítő mester meghívására tartózkodott Budapesten a világ egyik legnevesebb vonókészítő mestere, Bernard Millant. A számos nemzetközi verseny zsűrijében tevékenykedő francia művész A vonó című, háromkötetes könyvét is elhozta Magyarországra.

millanMillant gyakorlata szerint egy vonó elkészítése körülbelül két nap, és egy-két hétig tart beállítani (Fotó: Csudai Sándor)
„Egy 18. századi gyökerekkel rendelkező hegedűkészítő családban születtem mesterségünk utolsó továbbvivőjeként. Nekem nem született gyermekem, de Loic Le Canu, aki a háromkötetes könyvem fotóit is készítette, fiamként viszi tovább a tudásomat” – mondja Bernard Millant, akit a világ vonós hangszeren játszó művészei a vonók atyjaként tisztelnek.

„Három évet töltöttem Mirecourt-ban, egy kisvárosban, amely a francia hegedűkészítés bölcsője. A vonós hangszerek készítőinek ötven százaléka, a vonókészítők kilencven százaléka kötődik ehhez a településhez, amely az olaszországi Cremonához hasonlít jelentőségében” – meséli, és hozzáteszi, nehéz volt a kezdet. A zene a második világháború után nem volt fontos, az emberek elfeledkeztek róla, lecsukták a zongoráik fedelét, emellett megjelentek a modern autók és a televíziók, amellyel végleg elterelődött a figyelem a hangszerekről. Szembe kellett tehát nézni azzal, hogy ha folytatja a hegedűkészítést, mint édesapja, nem él meg, így inkább a hangszerjavítás mellett döntött. „Egy alkalommal néhány régi pernambuco farúdra lettem figyelmes az egyik megrendelőmnél, és megvettem őket. Nagyon örültem, mert Mirecourt-ban vonókészítést is tanultam, és tisztában voltam vele, hogy ehhez az akár 40-50 éves faanyag a legalkalmasabb. Elkészítettem első vonómat, amely ugyan nem sikerült jól, mégis megvásárolták. Így a javítások mellett folytattam a vonókészítést, és lassan a legnevesebb művészekig jutottam el a speciális szaktudásommal” – mondja arról, hogy hogyan kezdődött.

Egy hegedűt szinte bárki használhat, de a vonó mindig személyes. A hang egy háromszereplős ünnep főszereplője: a zenész, a hegedű és a vonó segíti, ebben utóbbi nagyon fontos résztvevő.

„A 18. század előtt csupán egyfajta kiegészítőként tekintettek rá, ma azonban a hangminőség egyik fő felelőse” – fogalmaz Millant, hozzátéve: „Ha hegedűt keresünk, megnézzük, mekkora méretű lenne jó, mennyit szeretnénk rászánni, és hogy melyik darab tetszik. Egy vonót nem így választunk: ha egy zenekar tagjának van rá szüksége, akkor inkább erősebb vonót alkalmaz – hiszen neki sokak között kell jól működnie. Egy szólista, aki egyedül van a színpadon, sokkal érzékenyebb vonót használ: az oxidációs folyamat itt különösen fontos. Rugalmas vonóra van szüksége, amit ugyanakkor jól tud kontrollálni. Emellett figyelembe kell venni, hogy másfélét kíván Mozart, Bach vagy Dvořak. Ha lovakhoz akarjuk hasonlítani a helyzetet, azt mondhatjuk: a zenekar tagjának megbízható hátasló kell, a szólistának pedig egy szenvedélyes versenyparipa.”


Egy hangszerkészítő és az ügyfele között mindig ki kell alakulnia a mély, bizalmi kapcsolatnak. „Sok esetben nem is csak a hangszerekért felelünk, de egy kicsit lélekgyógyászok is vagyunk, akiknek az a feladatuk, hogy koncert előtt biztonságérzetet adjunk a zenésznek” – mondja.

Millant gyakorlata szerint egy vonó elkészítése körülbelül két napot vesz igénybe, utána egy-két hétig tart beállítani. Egy új fából készülő darabbal más a helyzet, hiszen még nem tartja meg a formáját.


Egy művész általában egy-két vonót használ, feltéve, ha vigyáz rá, és rendesen cseréli a vonószőrt is: egy zenekar tagja általában évente kétszer cseréli ki, egy szólista minden hónapban. De vajon mi tesz egy vonót jó vonóvá? Bernard Millant szerint a pernambuco fa, az a Brazíliából származó nehéz fafajta, amely sűrűsége okán nem úszik a víz tetején. Millant szerint amíg hegedűben Stradivari és Guarneri a legenda, addig a vonók királya az 1800-as évek elején Párizsban született Francois Xavier Tourte. „Ő alkotta meg a modern vonót, amely abban különbözik a barokk zenében alkalmazott típustól, hogy nem domború, hanem homorú. Az ő munkásságának köszönhető, hogy sokáig nem volt olyan szólista, aki ne francia vonóval játszott volna. Mára ez természetesen átalakulóban van, hiszen bárki elutazhat Franciaországba és elsajátíthatja a vonókészítés művészetét” – avat be a vonókészítés történetébe Millant.

Ugyanakkor különösen fontosnak tartja, hogy a szakma „nemzetköziesedése” nem ártott a szakmának, a hangszerkészítők ma is egy nagy családot alkotnak. „Kétévente van egy nemzetközi kongresszusunk, amelyet következő év májusában Stockholmban tartunk. Ez az együttműködés meggátol minket abban, hogy rosszat tegyünk egymás üzletének, azaz jobban megbecsüljük a másik munkáját.”

A mester 2010-ben írta meg nagy összefoglaló művét A vonó (L’Archet) címmel.

A munkában részt vett Jean Francois Raffin is, aki a mester asszisztenseként tanulta meg a szakmát, és mára saját üzletében viszi tovább az elsajátított alapokat. A kötet elkészítésében Bernard Gaudfroy történész is részt vett.

„Nemrégiben fogadott fiamnak adtam át az üzletemet, és ebben a háromkötetes könyvsorozatban összegyűjtöttem az összes francia vonókészítő mestert. Öt és fél éves munkám van ebben az ezerötszáz oldalban és négyezer-ötszáz fotóban. Tizenötezer vonóból választottam ki azokat, amelyek bekerültek a megjelentetett könyvbe. Azóta három-négy további mestert is felfedeztem, de ezt a munkát folytatni már a jövő generációjának a feladata lesz” – mondja Bernard Millant.