Poszttraumatikus örömünnep Mike Shinodával

Kiváló hangulatú koncertet adott a Linkin Park rappere a Papp László Budapest Sportarénában

Gombos Krisztián – 2019.03.13. 20:10 –

A Linkin Park ugyan Chester Bennington 2017 júliusi tragikus halála óta nem aktív, igaz, egy koncert erejéig ugyanazon év novemberében összeálltak, hogy tisztelegjenek elhunyt frontemberük előtt. A banda másik énekese és fő dalszerzője, Mike Shinoda viszont azóta is lelkesen alkot, koncertezik, és köszöni szépen, jól van. Erről kedden este a magyar rajongók is meggyőződhettek, hiszen Shinoda a Papp László Budapest Sportarénában adott remek hangulatú koncertet, ráadásul becsületére legyen mondva, nem a Linkin Park iránti nosztalgiára építette a műsort, bőven válogatott a tavaly megjelent szólólemezéről, és a Fort Minor-korszakból is elhangzott néhány dal.

A metsző hideg ellenére már az este hétre tervezett kapunyitás előtt másfél órával is hosszú sor kígyózott az aréna előtt, a legfanatikusabbak pedig reggeltől letáboroztak a bejáratnál, hogy biztosan az első sorból nézhessék Mike Shinoda első magyarországi fellépését.

Az estét a négytagú budapesti elektropop-csapat, a Belau nyitotta. Az a bő félórás műsorukból is hallható volt, hogy tehetséges, képzett zenészekről van szó, Szécsi Böbe zseniálisan énekelt, de ez a fajta elszállós-atmoszférikus muzsika – bármennyire hangulatos is tud lenni – ide valahogy nem passzolt. A tavaly szeptemberi bécsi Shinoda-koncert előzenekara, az alternatív rockot játszó Don Broco sodró lendületével, lazaságával, húzós dalaival például sokkal jobban meg tudta ragadni és mozgatni a közönséget. A Belaunak ez kevésbé sikerült, abból a szempontból viszont mindenképp jó, hogy lehetőséget kaptak, mert így egy szélesebb közönség is megismerheti őket, más környezetben pedig biztos vagyok benne, hogy működőképes a produkciójuk és megtalálják a saját hallgatóságukat.

mike shinoda aréna 1Mike Shinoda szólóelődadóként először lépett fel Magyarországon. Fotó: MTI/Mohai Balázs

Kevéssel kilenc után aztán megérkezett Mike Shinoda és zenekara, a Welcome című Fort Minor-nótával szépen megadva az alaphangot. A frontember már az első pillanattól ezerrel pörgött, lelkesedése pedig a közönségre is azonnal átragadt. A When They Come for me alatt már az egész tömeg együtt hullámzott-integetett és énekelt, a Ghostsnál pedig előkerültek a dal klipjéből már jól ismert, azóta állandó koncertkellékké vált zoknibábok is.

Shinoda amellett, hogy tehetséges zenész, – a rappelés mellett ezen az estén is énekelt, gitározott, billentyűzött, sőt, még egy keveset dobolt is – nagyon érzi és érti, hogy kell bánni a közönséggel, ugyanakkor egy végtelenül őszinte figura is.

Az In The End előtt például elmesélte, hogy a koncert napján kirakott egy képet az Instagramra, ami mellé leírta, hogy nem érzi jól magát, elég fáradt a londoni fellépés és repülőút után. Sokat gondolkodott, hogy megossza-e a fotót ezzel a szöveggel, de végül úgy döntött megteszi, mert fontosnak tartja, hogy mindenkiben tudatosuljon, teljesen normális az, ha néha rossz kedvünk van, vagy épp azt érezzük, nincs erőnk semmihez. Ilyenkor pedig nem mindig az a jó megoldás, ha összeszorított foggal küzdünk tovább, nem törődve a fáradtsággal vagy a fájdalommal, hanem bizony időnként érdemes kimondani, hogy most pihenésre van szükségünk vagy épp segítséget kell kérnünk, hogy átvészeljük a nehéz időszakot.

Itt megragadta az alkalmat, hogy néhány szóban megemlékezzen barátjáról és zenésztársáról, Chester Benningtonról, akit minden idők egyik legjobb énekesének nevezett, majd következett a Linkin Park talán legnagyobb slágere, az In The End, amely már hagyományosan Chester tiszteletére szól Shinoda fellépésein, úgy, hogy a rappes részeket Mike, Chester részeit pedig a közönség énekli. Most is felemelő volt hallani, ahogy több ezer torok üvölti, hogy „I tried so hard, and got so far / But, in the end, it doesn't even matter”.

mike shinoda aréna 2Shinoda most sem csak énekelt, ha kellett, billentyűzött, gitározott, de még dobolt is. Fotó: MTI/Mohai Balázs

Az ilyen, kétségtelenül szomorkásabb pillanatok ellenére is végig pozitív maradt a légkör, főleg a koncert nagy részében mosolygó Mike személyiségéből adódóan, mert erről az emberről egyszerűen lerí, hogy imád zenélni, akkor boldog, ha alkothat, ha a színpadon lehet, és neki valahogy tényleg elhisszük, hogy amikor köszöntet mond a rajongók támogatásáért vagy épp a remek budapesti vendéglátásért, akkor nem csak udvariaskodik, hanem tényleg komolyan is gondolja. Sokat hozzátett a buli lendületéhez a dobos, Dan Mayo is, aki hatalmas energiával püfölte a bőröket, amit pedig a Robot Boy címet viselő tételben művelt, az egészen parádés.

Természetesen nem maradhatott ki műsorból a Linkin Park Papercutja sem, ami az In The End mellett a koncert talán másik csúcspontját hozta el: össznépi ugrálás, zúzás és teljes megőrülés.

Zárásnak kaptunk egy hatszámos ráadást, benne az elmaradhatatlan Fort Minor-himnusszal, a Remember The Name-mel, a Linkin Park-fanoknak jutott egy Bleed It Out/Good Goodbye egyveleg, az este végére a pontot a Post Traumatic-lemez egyik húzódala, a Running From My Shadow tette ki.

Változatos, erős műsort kaptunk tehát, nem volt hiány emlékezetes pillanatokból, Shinodát pedig nem lehet azzal vádolni, hogy egy Linkin Park-emlékkoncerttel haknizza körbe a világot, „anyazenekara” számait is kicsit átdolgozva, felfrissítve játssza, a Chester elvesztése utáni fájdalmát tükröző Post Traumatic-album tételei is csont nélkül működnek élőben, ráadásul Mike szemmel láthatóan szívét-lelkét beleadva énekel, ebből a kombinációból pedig ritkán születik rossz végeredmény – most sem született.