Ember medvének, hiúznak farkasa

Szemethy László:Fogalmunk sincs, hogyan kell a medvével együtt élni

medve, farkas, belföld, véleményLázin Miklós András – 2014.06.11. 09:25 –

Szőrt többféleképpen lehet gyűjteni – egyrészt segítenek a fészeképítő énekesmadarak, másrészt kitehetünk drótkeféket, amelyekhez a nagyvadak odamennek vakarózni. S hogy mire jó mindez? Leginkább arra, hogy teljes bizonyságot nyerjünk arról, vajon egy adott térségben valóban élnek-e nagyragadozók, vagy csak a legenda, netán az emberi félelem helyezi oda őket – árulta el lapunknak Szemethy László vadbiológus.

SzemethySzemethy László (Fotó: Horváth Péter Gyula)

– Veszélyes állat a medve?
– Igen, az. Ragadozó, erős és nagytestű. Tiszteletben kell tartani és meg kell tanulni együtt élni vele. De veszélyes a vaddisznó is meg a vadméh is. Aki nem ismeri és tiszteli a természetet, annak szinte minden veszélyes.

– Együtt lehet vele élni?
– Igen, de a köz ítélete, mint oly sok más esetben, itt is igen távol áll a helyes választól. A mai Magyarország területén már Trianon előtt sem sűrűn láthattunk nagyvadakat, így az ötödik generáció nő fel tudatlanságban. A ma emberének ugyanis már halvány elképzelése sincs arról, hogyan kell együtt élni a medvével, hiúzzal, farkassal. Pedig ez nem olyan nagy ügy, mint amilyennek a magyar sajtó egyes képviselői feltüntetik. Vajon a Felvidéken, Erdélyben, a Kárpátok lengyel oldalán nem vetnek és aratnak, nem termelnek gyümölcsöt, nem kaszálnak rétet, nem legeltetnek birkákat a gazdák? Márpedig ha ott abszolválható a nyugalmas együttélés, akkor itt sem lenne másként. Csak az eszünket kellene használnunk.

– Menni fog?
– A jelenlegi felállás alapján aligha.

– Miért?
– Szerintem már az alapvetéssel vakvágányra fut a társadalom. Vegyük például a medvét és a farkast. Azt mondják, ezek kárt okoznak…

– Bocsánat, mi mást okoznának?
– Ez nem kár, hanem a természetes folyamatok része. A kár az, ha az ember nem gondolkodik, és ezért – mondjuk – összetöri a kocsiját.

– De a farkas elviszi a juhokat…
– …a medve pedig megeszi a zsenge kukoricát. Nagyon szereti, ezért sokszor nem magában, hanem csapatostul jár rá. Elzavarni őket meddő és rendkívül veszélyes vállalkozás; a gazda legfeljebb az esélytelenek nyugalmával szemlélheti a lakmározó-csámcsogó mackóhadat.

– Akkor ez mégiscsak kár.
– Az előbb azt mondtam, hogy a kár az, ha az ember nem használja az eszét. Ez az állítás nemcsak a természet védelmében, hanem a mindennapi életben is igaz. Fordítsuk meg a kérdést, ahogy például Szlovákiában vagy a Skandináv országokban tették! Nézzük a megelőzés felől a dolgot! S közben ne tévesszük szem elől, hogy azzal, hogy a gazda eltűri egy adott vidéken az említett ragadozók jelenlé­tét, veszélynek teszi ki vagyonát, ám a köznek is szolgál, hiszen nem bolygatja a természetet. Akad olyan ország, ahol a következő metódus járja: ha a nyájadból a farkas vagy a medve elvisz egy jószágot, kapsz helyette másikat. Nem pénzt. A pásztornak ugyanis nem euró kell, hanem állat, amely fial, nemz, tejet ad. Ha csak átutalnánk neki egy összeget, azzal nem lenne előrébb, hiszen magának kellene szaladgálnia az utánpótlásért, ez pedig nem lehet célja sem neki, sem a társadalomnak. Tehát kapsz egy juhot, de nem akármilyet, hanem príma, első osztályú példányt, amelyet a környéken illetékes nemzeti park gazdaságában tenyésztettek. De – és ezen van a lényeg – a gazdát kötelezik rá, hogy tegyen meg minden tőle elvárhatót állatállománya védelmében. Húzzon fel masszív kerítést, bikaerős villanypásztort, tartson nagy­testű kutyákat, azokra tegyen szöges nyakörvet. Ha ezek közül valamelyiket elmulasztotta, akkor nem gondolkodott előre, s így valóban kár éri, érte, a köz pedig nem ad neki juhot.

– Mibe kerülne mindez a társadalomnak?
– Nem sokba, de nálunk e téren is tévképzetek, azaz százmilliók keringenek a köztudatban. Tekintsük példának Szlovákiát. Ott a megelőzés ellenére keletkezett természetes veszteség néhányszor tízezer euró, pedig arrafelé nemcsak hébe-korba tűnik fel egy medve, hanem – ha szabad ezt a szót használni – üzemszerűen ott él. Amúgy felfoghatatlan számomra, hogy a megelőzés gondolata bizonyos területeken magától értetődő, a medve esetében pedig fel sem vetődik.

– Miként keveredett egyáltalán hozzánk az etesi medve?
– Folyóson jött, mint ahogy mi közlekedünk az épületekben.

– Folyosón?
– Igen, csak itt a sétateret és az azt keretező falakat lakatlan erdők, elhagyatott rétek, ember nem járta, sűrű cserjések jelentik. Ilyenből rengeteg található a Kárpátok és az Északi-középhegység között.

– Honnét tudja egy farkas, hogy hol talál ilyen csatornát?
– Nem tudja, nincs a génjeibe írva. De azt nagyon is megjegyzi, hogy hol született, merre cseperedett. S ha felnőtt, olyan vagy ahhoz hasonló tájat keres. Otthon ugyanis nem maradhat, mert a kárpáti és fátrai állományok folyamatosan nőnek. De nemcsak ott, hanem egy-két zárványt leszámítva szinte egész Nyugat-Európában.

– A medve tehát elindul…
– Elindul, ám mielőtt célba, azaz hozzánk érne, fontos közbevetni, hogy ha a születési zóna egy falu mellé esett, és a bocs látta, hogy anyu olykor beballagott a faluba kukákat borogatni, akkor ő is erre szocializálódik, és így fog cselekedni később. Pláne, ha tudja, hogy nincs ellensége, hogy senki nem bántja. Ez a rosszabb verzió – de ismétlem, ez sem kár, csak a természetes folyamatok része.

– Végül ideér, itt pedig lelövik.
– Sajnos. De ne legyen kétségünk: egyre több efféle vendégre számíthatunk a jövőben.

– Mennyi hiúz, medve, farkas élhet hazánkban?

– Néhány egyedről van szó. Pontosan nehéz megmondani, ugyanis a nagyragadozók nem szívesen mutogatják magukat. Az Északi-középhegységben biztosan van farkas és hiúz, de hogy a Bükkben vagy a Zemplénben van-e, az bizonytalan. Becsülni lehet őket a nyomaikból, például ha szőrt gyűjtünk. Szőrt többféleképpen lehet gyűjteni – egyrészt segítenek a fészeképítő énekesmadarak, másrészt kitehetünk drótkeféket, amelyekhez a nagyvadak előszeretettel járnak vakarózni. S hogy mire jó mindez? Hogy bizonyságot nyerjünk arról, vajon egy adott térségben valóban élnek-e nagyragadozók.