A játszma, amelyben a drog nyer

Felix Van Groeningen filmje, a Csodálatos fiú a kiszolgáltatott család szemszögéből mutatja be a kábítószerfüggést – Miért lövi magát valaki, ha nem volt nehéz gyerekkora?

Péntek Orsolya – 2019.01.31. 01:03 –

Számtalan film készült a drogról és a drogosokról, amelyek közül a legismertebb minden bizonnyal Danny Boyle 1996-os kultuszfilmje, a Trainspotting.

Timothée Chalamet 20190131 Timothée Chalamet (balra) kiválóan játssza az önmaga áldozatává váló fiút (Forrás: Mozinet.hu)
A legtöbb a függők szemszögéből mutatja be a kábítószert. Azzal viszonylag kevesen foglalkoztak mostanáig, hogy milyen hatással van a drogos a környezetére. Hogy miként bírja ki a család, elsősorban a szülők mindezt, és van-e határa a felelősségnek, a szeretetnek, van-e olyan pont, amikor azt kell mondani, hogy már a hozzátartozó élete is tét a játszmában, nemcsak a kábítószerfüggőé.

Felix Van Groeningen, az Oscar-jelölt Alabama és Monroe rendezője mindenképp újat hozott abban, hogy a Csodálatos fiúban elsősorban a drogfüggő fiú apjának szemszögéből láttatja a pokoljárást. A film valós történeten alapul: a filmbeli David (az apa) és Nic (a fiú) is megírta memoárját, mindkettő bestseller.

A szokatlan időkezelés miatt sokáig nem világos, hogy milyen sorrendben történnek az események. A nyitó képsorokon az apát látjuk, aki egy orvos irodájában ülve kétségbeesetten próbálja kideríteni, hogy mi az a kristályos meth. A jelenetbe valahol a film közepén kerülünk vissza – az azt megelőző egy órában az pereg le a szemünk előtt, hogy miként lett Nic drogfüggő, miként sikerült évekig titkolnia a családja előtt, végül miként derült ki a dolog.

Sokkoló, ahogy a rendező szembesít azzal, hogy a tökéletes család, az érzékeny apai szeretet, a csodálatos apa–fiú viszony mind kevés, hogy megmentse Nicet. Semmi olyan nincs ebben az előtörténetben, amit ne lehetne feldolgozni. Sem nehéz gyermekkor – hacsak azt nem számoljuk, hogy elvált szülei közül az apja neveli és az amúgy szuper jó fej mostohaanyja –, sem nyomor, sem iskolai nehézségek, sem beilleszkedési zavarok. Egy rendezett háttérrel rendelkező, fehér, születése által sikeres életre ítélt kamaszról van szó. Aki azonban úgy érzi, fekete–fehér az a világ, amelyben él. És csak a drogtól lesz színes.

Butaság lenne Nic (Timothée Chalamet) egzisztenciális kétségbeesését lekicsinyelni. Butaság lenne ezt annyival elintézni, hogy egy elkényeztetett kölyökről van szó, akinek mindene megvan. Mindene megvan, ami az érzelmi és az anyagi biztonsághoz kell.

Viszont egy hamis értékrendű világban él. Egy olyan társadalomban, amelyből nem véletlenül vonult ki Thoreau, hogy megírja az amerikai irodalom egyik legfontosabb művét. Tágabb értelemben: egy olyan világban, amelyben mindenkinek, akinek a mélységélessége megvan hozzá, szükségszerűen el kell jutnia a krízisig, nevezzük Hamletnek, Don Quijoténak vagy Nicnek. A baj akkor kezdődik, amikor nincs senki az ember körül, aki hiteles válaszokat tudna adni az krízis kérdéseire. Az nem hiteles válasz, hogy legyél sikeres. Az sem, hogy legyél boldog. Semmi, ami az amerikai álommal korrelál, nem valódi válasz, és Nic, aki a lehető legrosszabb választ találja meg a drogban – noha próbálta keresni az orosz irodalomban, az írásban és a festésben, a sportban –, pillanatok alatt kiszolgáltatott lénnyé válik, miközben tudatában van annak, hogy milyen fájdalmat okoz apjának.

A metamfetamin, a halál drogja annyiban különbözik minden mástól, hogy kinyírja az idegvégződéseket. Aki függő, annak egy idő után már azért kell, hogy életben maradjon.

Az apának (Steve Carell) ezért nem a fiúval kell megküzdenie, hanem a halál drogjával, amellyel szemben nem nyerhet. Nincs az az apai szeretet, amely ehhez elég, nem véletlen, hogy a film egy jelenetében az apa és a mostohaanya egy olyan gyűlésen üldögél, ahol három felirat áll a falon: „Nem te okoztad”, „Nem te vagy a hibás”, „Nem tudod meggyógyítani”.

Nem sokkal később az apa, aki addig a pokolba is lement a fiáért, leveszi a képét a falról a családi fényképek közül, amikor pedig a fiú „utoljára” segítséget kér telefonon, elutasítja. Mindent végigcsináltak, az elvonó, a visszaesés, az alkalmatlan rehabilitációs rendszer, a család mint terápia – minden megvolt. És minden kevés volt a drogdémonnal szemben: a fiú lop, betör a saját házukba, hazudozik, majd újra és újra megszökik. Közben kis híján felőrlődik a szülei házassága, és a kisebb testvéreinek is maradandó sebeket okoz. A film valahol középen szakad el, egy olyan jelenetnél, amikor Nic túllőve kórházba kerül. Csak feliratokból tudjuk meg, hogy mi történt azután.

Noha néhol hamis gesztusok, üres mondatok uralják a színészek játékát, Steve Carell és Timothée Chalamet is kiválóan játszik a forgatókönyv keretein belül, és a rendező is mindent megtesz, hogy a bestsellerből gyártott film mélyebb legyen magánál a sztorinál.

Épp csak egy kicsit van túlszínezve, túlcukrozva, túlmagyarázva. Az az „épp csak kicsi” viszont sokat ront a drámán. w



Csodálatos fiú (Beautiful Boy)

Amerikai életrajzi dráma, 112 perc, 2018

R.: Felix Van Groeningen



10/7