Schiele, a halál, a lányka meg a közhelyek

A Monarchia utolsó nagy festőjéről szóló film a korabeli Bécset hitelesen mutatja be, de nagy tanulsággal nem szolgál

Péntek Orsolya – 2019.01.23. 04:07 –

Az Osztrák Kulturális Fórum szervezésében vetítették az Uránia Nemzeti Filmszínházban a napokban Dieter Berner A halál és a lányka című filmjét, amely Egon Schiele ellentmondásos egyéniségéről és művészetéről szól. Mivel a művész halálának – és egyben a Monarchia megszűnésének – századik évfordulója 2018-ra esett, de a Schiele-év jegyében rendezett programok még idén sem értek véget az osztrák fővárosban, a film több szempontból is aktuális.

A rendező a végén kezdi a történetet: a nagy háború utolsó évében járunk, a festő (Noah Saavedra) a halálos ágyán fekszik, a spanyolnátha a feleségét már elvitte, de ő nem is tudja, hogy meghalt. Csak húga, Gréti (Maresi Riegner) van vele, aki mindent megtenne testvéréért, de az elszegényedett, legyőzött egykori császárvárosban sem élelmet, sem gyógyszert nem lehet szerezni. Amikor Gréti megtalál egy vázlatcsomagot, emlékezni kezd. Először azokra az évekre, amikor Egon múzsája és modellje még ő volt, tizenhat éves korában.

A zavaros testvéri viszony és a korabeli enteriőrök korrektül jelennek meg a vásznon. Érdemes emlékezni Stefan Zweig szavaira a boldog békeidők utolsó éveit élő város erkölcseiről: ahogy írja, látszólag alig lehetett erkölcsösebb, tisztább társadalmat találni, de a mélyben, a mellékutcákon, az éjszakákon ott volt a másik, a tudatalattiba, a ki nem mondható dolgok közé száműzött másik Bécs, amelyben forrtak az indulatok, és elszabadultak az ösztönök. (E furcsa kettősség nélkül bizonyosan nem született volna meg a szecesszió.)

Ahogy haladunk előre, mégis egyre felszínesebbnek tűnik ez a történetmesélés: a rendező ugyan sejteti a művészkolónia szabados életét, de nem vállalja, hogy a közhelyeken túlmerészkedjen, máskor nevetségessé teszi Schielét. Például azokban a pillanatokban, amikor a dúlt hajzatú, eszelős tekintetű, a figurát egyre inkább túljátszó Noah Saavedra időről időre rákiabál a modellre: maradj úgy! Majd egzaltált tekintettel vad rajzolásba kezd. Aki életében egyszer próbált már vázlatot készíteni, tudja, hogy ez nem így működik – pontosabban így valószínűleg nem működik.

A zavaros és veszedelmes viszonyok között nyugvópontot jelent a művész életében Wally (Valerie Pachner), aki először modellként, majd élettársként jelenik meg az autisztikusnak, erkölcstelennek és kötődésre teljesen képtelennek ábrázolt művész életében – az életét a dalmát fronton ápolónőként befejező, csalódott, tönkretett nőt alakító Valerie Pachner amúgy a legjobb a filmben. Közben leckét kapunk a nyárspolgári Bécsből is: Schielét bíróság elé citálják gyermekaktjai miatt, fogdába zárják, majd katonának viszik. A rendező jól mutatja meg, hogy milyen szakadék húzódik a művész választott és élhetőnek tartott sorsa, illetve a társadalom által rámért, kibírhatatlan és neki alkalmatlan szerep között. Sem a katona, sem a gyermeklányokat megrontó Schiele nem létezik, ez csupán a nyárspolgárok képzete valakiről, aki ennek a szerepnek nem tud és nem akar megfelelni. (Kár, hogy ezt is mérhetetlenül túljátssza a színész, de igaz, a forgatókönyv is rossz.)

Létezik azonban – és ezt jól mutatja fel a rendező – a művész, aki egyáltalán nem egysíkú figura. Miközben valóban zseniális rajzoló, akit nemcsak a műgyűjtők, de Klimt is felfedez, magánéletében aljas és visszataszító döntéseket hoz, másokat gondolkodás nélkül kihasznál, önzése elképesztő. A nagy művésznek nem kell szükségszerűen nagy embernek lennie – sugallja a film.
Amelynek rendezője ezzel a konklúzióval meg is elégszik. Kár.

Egon Schiele – A halál és a lányka
Osztrák–luxemburgi életrajzi film, 2016.
R.: Dieter Berner
10/4