Sajtópolitika és diplomácia a háborúban

Ecsetvonások Ullein-Reviczky Antal portréjához

Joó András – 2019.01.19. 00:29 –

A kormányzó Bárdossy László iránt táplált, korábban szilárdnak hitt bizalma 1942 kora tavaszán immáron végleg megrendült. Az utóbb kormányfővé kinevezett Kállay Miklós ismert visszaemlékezésének lapjain voltaképpen Horthy Miklós üzenetközvetítőjeként jelenítette meg Ullein-Reviczky Antalt, ezt az ambiciózus diplomatát, akinek a személyén keresztül a kormányzó a miniszterelnökcserét illető szándékait kifejezésre juttatta Kállay irányában.

Ullein-Reviczky Antal 20190119 Stockholmi követként az időnyerés volt a feladata (Forrás: Raoulwallenberg.net)

Utóbbi szerint Ullein-Reviczky igen nagy befolyásra tett szert ekkorra mint a Külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője. A sajtó és propaganda terén, amitől Kállay és korábban mások is oly sokat vártak, jó ideig páratlannak mondható hatalom összpontosult Ullein-Reviczky kezében, ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy működése során – a korábbiakhoz hasonlóan – a sajtóra alapvetően a miniszterelnöki szándékoknak megfelelően kellett hatnia.

A magyarországi sajtó 1942-ben már nem volt szabad. Hatályban volt ugyan az 1914. évi sajtótörvény, amely szerint mindenki szabadon közölheti és terjesztheti gondolatait, de régebbtől fogva különféle jogszabályok akadályozták a sajtószabadság érvényesülését, így például az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló, 1921. évi III. törvény.

Honvédő cenzúra

Az összes lapot cenzúrázták 1939 szep­temberétől. A sajtó összehangolt irányítása azonban egyáltalán nem volt zökkenőmentes, később pedig a politikai célok érdekében fontosnak tűnt, hogy a sajtótermékek esetében a vélemények pluralizmusának látszatát – főképp a külföld irányában – szintén meg lehessen mutatni, jelezve: Magyarország nem tagozódik bele német szövetségesének propagandagépezetébe. A cenzúra ügyeit koordináló Sajtóellenőrző Bizottságnál vezetett úgynevezett „parancskönyv” tartalmazta az általános irányelveket és a konkrét utasításokat arról, hogy mit nem lehet közölni, miközben a lapok szerkesztőihez körtelefonok is érkeztek. A szerkesztőségek olykor félreértelmezték a kéréseket, máskor pedig túlbuzgón, szó szerint adták le a kapott üzeneteket. Összességében a Miniszterelnökség sajtóosztálya érvényesítette a kormány általános politikájának szempontjait. A Külügyminisztérium sajtóosztálya a külpolitikaiakat, a honvédelmi tárca cenzorai a vezérkar követelményeit igyekeztek érvényesíteni.

Kállay miniszterelnök 1942. szeptember végén magához kérette a Budapesten megjelenő napilapok és a hírügynökségek irányítóit. E fontos találkozón felvázolta a kormány sajtópolitikájának lényegi elvárásait. A sajtófőnök pedig bejelentette, hogy minden héten, mégpedig szerdánként, értekezletet tart a fő- és felelős szerkesztők számára a külügyminisztériumban. Így 1942 szeptemberétől Ullein-Reviczky Antal sajtófőnök – aki akkor egyszerre töltötte be a miniszterelnökségen és a külügyminisztériumban ezt a pozíciót – a sajtóirányítás új fórumát kezdte működtetni: az úgynevezett főszerkesztői értekezleteket.

A háború egyre inkább valószínűsíthető, igencsak kedvezőtlen kimenetele miatt is fontosnak tűnt a sajtó megfelelő kézben tartása, így főképp hangnemének átalakítása, a Kállay-kormány leplezett – a titkos diplomácia színterein érvényesíteni kívánt – újabb céljainak érdekében.

Szakasits is helyeselt

A sajtó irányítása bonyolult és többszereplős rendszerben folyt, lényeges szempont volt (különösen Kállay alatt), hogy a lapokat kényszer helyett lehetőleg meggyőzéssel, indirekt módon vegyék rá a kooperációra. A Miniszterelnökség mellett a Külügyminisztérium 3. számú sajtó- és kulturális osztálya játszott döntő szerepet. Számos cikket Ullein-Reviczky maga rendelt meg, illetőleg instrukciókat adott, miről és milyen hangnemben írjanak, illetőleg miről ne írjanak egyáltalán. Itt érvényesültek a diplomáciai erőfeszítések szempontjai is. Amikor pél­dául titkos kezdeményezés történt még a Tiso vezette szlovák állam vezetőinek irányában is, egy későbbi esetleges közös kiugrási manőver érdekében, a sajtófőnök Szlovákiával barátságos irányba hangolta a lapokat.

Kádár Gyula, a Vezérkari Főnökség nemzetvédelmi és propagandaosztályának, utóbb pedig a 2. vkf. (hírszerző és kémelhárító) osztálynak a vezetője, A Ludovikától Sopronkőhidáig címen ismert memoárkötet szerzője így írt Ullein-Reviczkyről: „Olyan csodálatosan tudott bánni a szavakkal, hogy sokszor megbámultam.” A háborús cenzúra ugyan aligha hagyott maga után jó emlékeket, mégis számos újságíró gondolt vissza jó szívvel a sajtóirányítás főszereplőjére, főképp ha az 1945 utáni rövid átmenetet követő évtizedek keserű tapasztalatainak birtokában tette mérlegre újra mindazt, amit nyomasztó korlátozásként a háborús években átélhetett. Kádár szerint Ullein-Reviczky soha nem korholt, nem erőszakoskodott, és általában megértéssel kezelte az újságírókat.

A főszerkesztői értekezleteket hetente folyamatosan megtartották, utóbb egyre inkább heti kétszeri gyakorisággal került sor rájuk. A hasonló külügyminisztériumi összejövetelek helyébe is ezek az értekezletek léptek, amelyeken egyszer-egyszer maga a miniszterelnök is megjelent. Alapelv volt, hogy a cenzúra ne csináljon külpolitikát. A sajtófőnököt a bürokrácia ügyetlenségei bosszantották, illetőleg az, hogy egyes lapszerkesztők – mint fogalmazott – leadták a drótot Berlinnek, ennél jóval kevésbé zavarta még az is, ha a lapokban netán nem a kormány szája íze szerint került valami tálalásra. A főszerkesztői értekezletek hangulata inkább volt kedélyesnek mondható. Így például a Népszava képviseletében Szakasits Árpád (aki 1942-ben érintetté vált titkos angolszász kapcsolatok tekintetében is, majd emiatt rövidebb időre letartóztatásba került) előadhatta észrevételeit, vagy épp – nem is oly nagyon ritkán – látványosabb helyesléssel tüntette ki az épp ismertetett kormányzati álláspontot. Ullein-Reviczky kedvelte és alkalmasint védelmébe is vette Szakasitsot a szélsőjobboldali lapok támadásaival szemben. A szociáldemokrata lapszerkesztő 1942 végén a következő hangzatos kéréssel fordult a sajtófőnökhöz: „Halljunk valami jót a jövő esztendőre.” Erre sejtelmes (vagy épp sokat sejtető) válaszként Ullein-Reviczky az alábbi szavakkal válaszolt: „A jövő évre csak azt mondhatom, hogy mindenkinek minden jót kívánok […] – kétségtelen, hogy 1943 nagyon komoly és nehéz év lesz. Azt mondhatnám, hogy eddig csak kollokváltunk, és 1943-ban kell letennünk az államvizsgát. A következő év tehát a vizsga éve lesz. És vizsgáznak nemcsak a tanulók, hanem a tanárok is.”

„Csurcsi” és az Orient Expressz

Valóban, a béketapogatózások és a kiútkeresés döntő esztendeje lett 1943. Különösen a semleges Törökország vált fontossá mint titkos tárgyalási színtér. Az isztambuli hálók kezdeti szövögetésében Ullein-Reviczky kulcsszerepet játszott. A történelmi metropolisz, Isztambul sok lehetőséget látszott kínálni. Az Orient Expressz hálókocsijában a város felé robogva a sajtófőnök már a jövő lehetőségein és saját szerepén töprenghetett, mialatt nyári pihenőjére igyekezett 1942-ben. Ott-tartózkodása során tiszteletét tehette apósánál, a Boszporusz mellett fekvő, festői szépségű falucskában Kandilliben. Cyril James Cumberbatch korábban évtizedekig képviselte a brit érdekeket Isztambulban, és minden bizonnyal volt szerepe abban, hogy a következő év elején viszonylag gyorsan létesülhetett kontaktus a brit fél képviselői és a Budapestről érkező magyar kiküldöttek között. Az események azután vettek – korántsem a puszta véletlen eredményeképpen – nagyobb lendületet, hogy 1943 ja­nuárjának utolsó napjaiban a dél-törökországi Adanában a török államelnök bizalmas megbeszéléseket folytatott Churchill-lel, akit az épp aktuális főszerkesztői értekezleten nemes egyszerűséggel és némi sajátságos „magyarítással” csak „Csurcsi”-ként említettek.

Ullein-Reviczky később, 1943 őszétől, már nem foglalkozott a sajtó irányításával, hanem követként Stockholmba került, ahol – mint ottani közeli munkatársa, a Szabad Európa Rádió későbbi jelentős alakja, Gellért Andor általánosságban megállapította – feladata nagyjából az időnyerésre irányult, azonban mindig a „lehetőségek kitapintása” mellett. A már említett Kádár Gyula visszaemlékezéseinek lapjain olvasható: Stockholmba való távozása előtt Ullein-Reviczky kifejtette, hogy szerinte immár céltalan a kiutat a nyugati szövetségesek irányában keresni, hanem a Szovjetunió felé kell orientálódni. A svéd fővárosban kapcsolatba is kívánt lépni a szovjetek ottani követével, Alekszandra Kollontaj asszonnyal. Végül egyetlen közvetett kapcsolatfelvétel történt csupán 1944 februárjában. A szovjet követség tagjaival pedig Ullein-Reviczky csak utóbb, az 1944. március 19-ét követő lemondása után került személyes összeköttetésbe. Magyarország német megszállását követően Kollontaj helyettesével, Szemjonovval (aki utóbb jelentős karriert futott be mint szovjet diplomata) már mint a Sztójay-kormányt el nem ismerő, az úgynevezett „disszidens” diplomatákat tömörítő Követi Bizottság tagja léphetett kapcsolatba. Egy Kállayhoz korábban írt magánlevelében a követ már azt hangsúlyozta, hogy nincs helye az abszolút negációnak még az oroszokkal szemben sem, majd így folytatta: „Veszéllyel járna ránk, ha az oroszok azt a benyomást nyernék, hogy mi semmiképpen sem akarunk velük szóba állni; vagy ha azt látnák, hogy velük szemben az angolszászok háta mögé bújunk.” A stockholmi színtéren azonban jelentősebb manőverekre már nem kerülhetett sor.

A háború után Ullein-Reviczky a rá jellemző érzékletes, lebilincselő előadói stílusban összegezte háborús emlékeit. Francia nyelven napvilágot látott kötete csak majdnem negyven esztendővel a szerző 1955-ben bekövetkezett halála után vált elérhetővé magyar nyelvű kiadásban, néhány éve pedig az egykori sajtófőnök és követ leányának, Ullein-Reviczky Lovice Máriának a fordításában angolul is hozzáférhető az emlékirat, amely így sokkal szélesebb olvasóközönség számára nyújthat bepillantást Magyarország sorsfordító esztendőinek történetébe.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa