Önkéntes beolvadás

Századokon keresztül alapvetően német gyökerű volt a hazai városfejlődés és polgárosodás, a kiegyezést követően azonban villámgyorsan lezajlott a németek elmagyarosodása

Orosz László – 2019.01.14. 01:35 –

Budapest, az Osztrák–Magyar Monarchia társfővárosa a 19–20. század fordulóján a legdinamikusabban fejlődő európai települések egyike, a kontinens 8., a világ 15. legnagyobb városa volt. A magyar birodalom-fél gyorsan kibontakozó kapitalista fejlődése és erősödő nemzeti büszkesége minden energiáját székvárosába belepumpálva igyekezett a rivális Bécset utolérni, sőt túlszárnyalni.

budai Vár 20190114 A sokáig német túlsúlyú budai Várban a múlt század elején már magyarul beszélt a helyiek többsége (Forrás: Fortepan)
Budapest néven egyesítették 1873-ban a Duna két partján elterülő három összenőtt, de önálló várost, melyek lakossága ekkor együttesen 280 ezer főt tett ki, ám alig negyven év alatt, az első világháború kirobbanásának idejére kilencszázezres metropolisszá duzzadt.

A magyar főváros, ahogyan sokáig az ország többi városa is, etnikailag nem volt magyar. A magyar városfejlődés hagyományosan, a 12. századi szász betelepülés óta német gyökerű: a 18. század végén, a francia forradalom korában a Magyar Királyságnak csupán egyetlen magyar többségű szabad királyi városa volt (Debrecen). Ám a 19. század modern politikai eszméi és gazdasági, társadalmi kihívásai gyorsan ráébresztették a német ajkú polgárságot a magyarsággal való érdekazonosságra. Ezért tudott az asszimiláció, az elmagyarosodás oly villámgyorsan lezajlani, mégpedig – ellentétben a századvéggel – ekkor még önként és természetes módon. Mindez különösen látványosan tetten érhető a magyar fővárosban, de csaknem ugyanilyen robbanásszerűen alakult át a teljes magyarországi városhálózat etnikai arculata a 19. században. Márpedig polgárosodottsága folytán a hazai nemzetiségek közül épp a németség asszimilációs veszteségei voltak a legnagyobbak.





Gyorsuló asszimiláció



Budapest kapcsán ezt az általános tenden­ciát annyiban konkretizálhatjuk, hogy a II. József császár által elrendelt első magyarországi népszámlálás szerint, 1787-ben, az ekkor 25 ezres Budának és a 22 ezres Pestnek döntően német lakossága volt; együtt számolva hetven százalékhoz közelítő (becsült) német részaránnyal. (Csak Budára fókuszálva ez még magasabb lehetett.) 1850-re a megnégyszereződött népességű Pest negyven százaléka volt német, míg a feleannyira sem gyarapodó Buda (s vele Óbuda) lakosságának 65 százaléka. A későbbi Budapest három alkotóelemét együtt számolva épp ekkor – a század közepén – süllyedt ötven százalékra a németek aránya; a magyarok ekkor 31 százalékot tettek ki. 1880-ra aztán Budapest 356 ezer fősre hízott, a magyarság pedig átvette az abszolút többséget, ám a lakosság egyharmadát még mindig német anyanyelvűek tették ki.

Fontos, hogy az 1880-as népszámlálásig, noha a százalékos arányai folyamatos csökkenést mutatnak, abszolút számát tekintve még mindig növekedett a budapesti németség: 1850 és 1880 között valójában megduplázódott a számuk! (Csak a magyaroké még inkább nőtt; ez az oka a németek aránycsökkenésének.) Gyarapodásuk 1880 után tényleg megállt, sőt fogyásnak indult, és az első világháború kezdetére arányuk tíz százalék alá csökkent.

Ezek az adatok azonban nem tükrözik reálisan a budapesti németség helyzetét a századfordulón. A 19. század végén a főváros életében még kulcspozícióban volt a német nyelvűség. A mindennapok nyelve még mindig a német volt: 1880-ban (noha a magyar etnikum már abszolút többségben volt) a lakosságnak 75 százaléka tudott németül beszélni, míg magyarul csak 71 százaléka. Még beszédesebbek az egynyelvűség mutatói: míg a többségi magyarság csak 33 százalékban volt egynyelvű, addig a fővárosi németek hatvan százaléka beszélt kizárólag németül. Nem volt fontos, nem érezték szükségét magyarul tudni, hiszen a mindennapokban a magyar nyelv ismerete nélkül is tökéletesen elboldogultak!

A nyelvi elmagyarosodás késlekedése ellenére a fővárosi (és általában a városi) németség asszimilációjának egyéb aspektusai – a társadalmi, szokásrendi és értékorientációs igazodás – valójában már visszafordíthatatlanul végbementek. A középosztály következetesen bontotta le a német kultúrorientációt a társadalmi életben, a magyart állítva a helyére. Némi fáziskéséssel a nyelvi adatok is megerősítik ezt: egyetlen generáció (azaz harminc év) alatt zajlik le az a változás, melynek kiindulópontján, 1880-ban, még csak a budapesti németek 34 százaléka beszél magyarul, 1890-ben már ötven, 1910-ben pedig 72,5 százaléka. Így aztán nem csoda, hogy az új évszázadba belépve a fővárosi lakosság kétötöde már egyedül magyarul tud, és csupán hat százaléka nem tud magyarul.

Az első világháború kimenetele tovább erősítette e tendenciát. A békediktátum a történeti Magyarország kétmilliós németségének háromnegyedét elszakította. A nemzeti öntudat terén igazán harcos német településterületek átkerültek a szerveződő utódállamokhoz, míg a megcsonkult országterületen épp a politikailag legkevésbé öntudatos és így leginkább felgyorsult asszimilációjú német lakosság maradt meg, mintegy félmilliós számban. Ez magyarázza, hogy Bleyer Jakab professzor – aki a háború után a hazai német kisebbség érdekképviseletét felvállalta – mozgalma súlypontját a még megmenthető kompakt vidéki sváb parasztságra (az ún. népi németekre) helyezte; a városi németséget pedig úgyszólván elengedte, mert azt az asszimilációs folyamatban lényegében menthetetlennek ítélte. Ezt az ítéletét egyébként alátámasztja a háború utáni Budapest németségének további látványos fogyása: 1920-ban már csak hatvanezren vallották magukat németnek, 1930-ban pedig (amikor a főváros átlépte a milliós lélekszámot) 38 ezren. A fogyást az 1933 utáni politikai fejlemények sem állították meg: az 1941-es népszámlálás csupán 22 ezres számban (két százalék) találta őket.





Sajtó és iskola



Látszatra semmi sem indokolta tehát, hogy a német mozgalom központja épp Budapestre települjön, az asszimiláció kohójába, ahelyett hogy vidéken, a Dél-Dunántúl paraszti jellegű és tömbszerűen együtt élő sváb köze­gében rendezkedne be. E kérdésben azonban nem a tömegbázis közelsége, hanem a praktikum győzött. Az érdekérvényesítés minden lehetősége a fővárosba kényszerítette Bleyer Jakabot és német mozgalmát. Csak itt lehetett rendszeres kapcsolatot tartani a kormánnyal és a parlamenttel, továbbá a német ajkú országok (védelmet nyújtó) követségeivel. És persze a sajtó is fővároscentrikus volt; különösen érvényes ez a német nyelvű sajtóra, melynek befolyásosabb vidéki központjai amúgy is az elcsatolt területeken maradtak.

Ami a német sajtót illeti: a kiegyezés után (1881-es adat) 504 hírlap és folyóirat jelent meg hazánkban, ezekből 118 (23 százalék) volt részben vagy teljesen német nyelvű. A háború előtti utolsó évben, 1913-ban a csaknem ezerkilencszáz lapból 220 volt ilyen (12 százalék). Az összeomlás után, 1921-ben, a 639-re zuhant összlapszámból 39 (hat százalék) sorolható ide, majd a németországi nemzetiszocialista fordulat után, 1934-ben, a mintegy ezerháromszázból negyven (három százalék). Ennél még többet mond egy másik paraméter, az úgynevezett hírlapfogyasztás adatsora, mely nemcsak a hazai, de a külföldön megjelent és behozott lapokat is tartalmazza. Beszédes, hogy a századforduló évében a forgalmazott lapoknak 51 százaléka volt német nyelvű! Ha viszont nem a forgalmazott lapok abszolút számát, hanem azok példányszámait nézzük, akkor ennek az összlappéldányszámnak már csak 31 százaléka német 1892-ben, húsz százaléka 1913-ban, 16 százaléka 1921-ben, és csupán hat százaléka 1934-ben. Ezek az arányok is azt jelzik, hogy a német sajtó visszaszorulóban volt a lappiacon. Rá­adásul itt van még a célközönség problémája: a német nyelvű lapokat nem feltétlenül az etnikai és kulturális identitását védelmező német mozgalom olvasta, hanem a „német ügy” iránt kevéssé fogékony, de német nyelven fogyasztó (részben zsidó!) asszimiláns polgárság.

Ezért is érezte szükségét Bleyer, hogy mozgalma azonnal német nyelvű hetilapot hozzon létre Budapesten, mégpedig kifejezetten a keresztény és paraszti németség számára: ez lett az 1921-től megjelenő Sonntagsblatt, melyet Bleyer (1933-ban bekövetkezett haláláig) a német nemzetiséget a magyar hazafisággal összeegyeztetni kívánó alapkoncepcióval vezetett. Ám e mérsékelt irányvonal már a harmincas évektől szakítópróbát jelentett a mozgalmon belül az asszimilációba beletörődő, illetve a tudatos disszimilációt hirdető erők között. Így amikor a területi revíziók ellentételezéseképp engedélyezett (Basch Ferenc által irányított) Volksbund az 1940. augusztusi bécsi német népcsoportegyezményben jogot kapott a hazai németek nemzetiszocialista megszervezésére, a hazafias Sonntagsblatt helyére egy harcos napilap került: az 1940 őszétől Budapesten megjelenő Deutsche Zeitung.

Érdemes Budapest-centrikusan szemügyre venni a hazai német mozgalom politikai küzdelmének alapvető prioritását, a nemzetiségi oktatás kérdését is. A műveltségi viszonyok terén mindig is a németek álltak legjobban a magyarországi nemzetiségek közül. Az analfabetizmus ­– eltekintve a nem nemzetiségként nyilvántartott zsidóktól – messze náluk volt a legalacsonyabb. Ez azonban elfed egyéb fontos szegmenseket, így a puszta írás-olvasáson túlmutató anyanyelvi kultúra hiányát, illetve az oktatási rendszer magasabb lépcsőfo­kaihoz anyanyelven történő hozzáférés nélkülözését. Az 1923-ban engedélyezett nemzetiségi népiskolák többsége ugyanis csak „C típusú” volt, vagyis az anyanyelv helyett magyar nyelven folyt a tanítás, a kisebbségi nyelvet pedig csak kvázi „idegen nyelvként” oktatták. És az is tény, hogy német nyelvű közép- és felsőfokú oktatási intézmények egyáltalán nem léteztek. Budapesten (a csaknem negyvenezer német ajkú lakos ellenére) nem volt még német elemi népiskola sem. Nagyot változott a helyzet a második világháború idején, amikor a kormány az addig tudatosan féken tartott német oktatási követeléseknek helyt adni kényszerült. 1940-ben Budapesten német tannyelvű Volksbund-gimnázium létesülhetett, melynek tantervét immár nem a magyar állam kontrollálta. Hozzá egy internátus is tartozott (NS-Erziehungsheim), ahol a növendékek intenzív nemzetiszocialista nevelést kaptak. És létesült egy német felsőfokú tanintézmény is a fővárosban, egy tanítóképző, ahol szintén nem lehetett megakadályozni a Volksbund befolyását.





Átmeneti felvirágzás



A sajtó és az oktatás mellett a budapesti németek mindennapjaihoz szorosan hozzátartozó néhány fontosabb helyszín érdemelhet még említést. A Bleyer-féle Német Népművelődési Egyesület éves közgyűléseit, augusztus 20-án, mindig Budapesten tartották. Ezek helyszíne a Budai Vigadó épülete volt, ahol 1922 óta a kultúregyesület által szervezett népszerű sváb­bálokat is megrendezték. A Duna túlsó partján álló csodaszép Pesti Vigadó viszont már a későbbi „népcsoportszervezet”, a Volksbund éves nagygyűléseinek lett a színhelye. A ma Szent II. János Pál pápa nevét viselő téren álló, akkor Reichsdeutsches Hausként ismert épület 1940-től a nemzetiszocializmus szimpatizánsainak és külföldi vendégeinek bázisaként és rendezvényeik, ideológiai tanfolyamaik színhelyként szolgált. Utolsóként a Volksbund központi székházát, a Deutsches Haust említsük meg, mely Budapest exkluzív sugárútja, az Andrássy út közelében, egy 1940-ben vásárolt elegáns villában kapott helyet, magába foglalva a népcsoportvezetőség irodáit, tanácstermét és a szervezet különféle szakhivatalainak egy részét. Napjainkban az épület – Haus der Ungarndeutschen néven – már a német közösség különböző demokratikus szervezeteinek és központi hetilapjának otthona.

A második világháború után a megtorlásoktól való félelem és a felgyorsult asszimilációval együtt járó identitásvesztés még tovább apasztotta Budapest németségét. A rendszerváltozás idején a környező sváb falvakat időközben beszippantó kétmil­liós Nagy-Budapesten is csupán két és fél ezer, magát németnek valló polgár élt.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa