Veczán ZoltánMószermódszer

Erőteljes szlovák reakciót váltott ki egy, a Magyar Hírlapban december 29-én megjelent interjú

Veczán Zoltán – 2019.01.11. 04:06 –

„Ha még egyszer agresszívnek hívsz, esküszöm, leütlek!” – lényegtelen már, melyik városka melyik éjjel-nappalija előtt lecövekelt úri társaságból szűrődött ki a mondat, amelynek hallatán akkor jót mosolyogtam. Persze magán a helyzeten semmi, de semmi derülnivaló nem volt: szomorú, hogy egy bizonyára jobb sorsra érdemes ember odáig süllyedt, hogy ököllel akarjon válaszolni egy sértőnek talált megjegyzésre, s mi több, afféle kelet-európai Monty Python-szereplőként egyből be is teljesítse az abban foglaltakat.

Erőteljes szlovák reakciót váltott ki egy, a Magyar Hírlapban december 29-én megjelent interjú. A cikkben Zuzana Falathová – vagy ahogy bemutatkozott, Falath Zsuzsanna, Zsuzsi – mesélt arról az élményről, amikor a régiségek és a történelem iránti vonzalma egy magyar úriemberhez és a történelem magyar szemléletének megismeréséhez vezette. A lány ártatlan kérdéseire, amelyek például felvidéki hazánkfiait érintő, széles körben elhallgatott, 1946–47-es kitelepítésére vonatkoztak, közössége bezárkózással, ébredő magyarszimpátiájára erős idegenkedéssel, a magyar történelemszemlélet iránti fogékonyságára pedig hazaárulózással és gyűlölettel reagált. Zsuzsit érthető módon taszították ezek a reakciók, s a szeme előtt, a munkahelyén, a pozsonyi múzeumban zajló hamisítás, valamint a szlovákok párbeszédképtelensége történelmi kérdésekben, így lapunk hasábjain osztotta meg ezzel kapcsolatos tapasztalatait, véleményét. Leszögezte: mindkét történelemszemlélet ismeretének birtokában úgy véli, az igazság a magyarok oldalán áll, a szlovákoknak pedig nyitniuk kéne a valódi diskurzusra.

Az interjú befutotta a maga pályáját a hazai megyei és a szlovákiai magyar sajtóban, majd megérkezett a szlovákokhoz is: egy rendkívül rossz­indulatú cikkben az Aktuality.sk szerzője nacionalista uszításnak bélyegezte Zsuzsi szavait, s azt tanácsolta neki, hogy hagyja ott az állását, ha nem tetszik valami. A cikk alatti kommentekben pedig ment a bujtogatás a lány kirúgatására – erről majd később. Egy szlovák történész-akadémikus, Ferdinand Vrábel pedig annyira felháborodott, hogy többoldalas, szlovák nyelvű levélben fejezte ki tiltakozását a cikk tartalma ellen. E levelet a Balassi Intézet igazgatójának és az én rovatvezetőmnek is sikerült elküldenie, csak valahogy Zsuzsi meg én maradtunk ki a címzettek, megszólítottak közül. A történész magyar nyelvű bevezetőjében többek között felrótta, hogy Zsuzsi középiskolai agymosásról beszélt, amelyen a szlovák nebulók átmennek, miközben szerinte a magyarok sem tanulnak a Morva Birodalomról (de), Kossuth szlovákokhoz fűződő viszonyáról (de), vagy egyes magyar előkelők szláv gyökereiről (de). Ami az agymosást illeti: a Fórum Társadalomtudományi Szemlében 2012-ben megjelent tanulmány, több történelemkönyv elemzése után egyértelműen igazolta, hogy a szlovák középiskolai tananyag masszívan a magyar elnyomók képét sulykolja a gyerekekbe, Szlovákiát ezer éve különálló tartományként jellemzi, és hasonló hazugságokkal van tömve. Egyébként – dokturanduszként – jómagam többekkel együtt tervezek egy hasonló témájú, mindkét ország történelemoktatását elemző tanulmányt, amelynek eredményeit természetesen örömmel megosztom majd Vrábel úrral is (aki egyébként úgy vélte, hogy az én szándékom ellentétes a jó szlovák–magyar kapcsolatok építésével – szerencsésnek érezhetem magam, mert e kérdésben sem fárasztott engem kérdésekkel, inkább eldöntötte helyettem).

Egyébként Zsuzsi még azt is mondta: „Irritál, hogy szlovákokkal, akárhány diplomájuk is van, nem lehet erről beszélni, s van az a szint, ahol már meg sem hallgatnak” – ehhez a legszebb illusztrációt magának Vrábelnek sikerült megrajzolnia tiltakozó levelében. A történész személyében kóstolgatta Zsuzsit, kétségbe vonta történelmi ismereteit, kompetenciáit, de némi buksisimogatással felemlegette még a lány életkorát is. Eleve a levelét azzal kezdte, hogy megfosztotta Zsuzsit a saját identitásához való jogától – mondván, ha szlovák papírjai vannak, akkor Zuzana Falathova, és kész – pontosan úgy, ahogyan az önrendelkezés jogát tagadta meg a nagy- és kisantant a magyaroktól száz évvel ezelőtt.

Én is kaptam a fejemre, Vrábel úr szerint egy komoly újságíró nem hagyhatta volna szó nélkül Zsuzsi azon kijelentését, miszerint az átlag szlovák utálja a magyarokat, de nem tudja megindokolni, hogy miért („Legfeljebb sztereotípiákat mondtak: a magyarok nagyképűek, fennhéjázók, elnyomtak minket, satöbbi”). Majd – csak hogy megüssön valakit, mert az agresszívnek nevezte – előszedte az ezeréves elnyomás mítoszát Szent István és Koppány idejéig (!) visszapörgetve az idő kerekét, s a múzeum kapcsán még odavágta azt is, hogy Pozsony egyébként német dominanciájú volt, s alig húsz-harminc százalékos volt a magyarság aránya. Nos, attól tartok, Vrábel úr pedig a matematikaórákat hanyagolta a szükségesnél jobban, lévén az 1910-es népszámlálás szerint Pozsony 78 223 lakosából 32 790 német (41,9 százalék), 31 705 magyar (40,5 százalék), s mindössze 11 673 volt szlovák (14,9 százalék). Ha a magyar nyelvtudásra kérdeztek volna rá, amivel a kisantant propaganda szívesen vádolja a magyar hatóságokat, a szám 53 597, az arány pedig 68,5 százalék lett volna. Természetesen előkerül az 1867 utáni „magyar betelepítések” mítosza (amely az adminisztráció terjeszkedése volt, szemben a későbbi szándékos csehszlovák betelepítésekkel), három szlovák gimnázium tényleg megtörtént bezárása (a csehszlovák hatóságok
233 magyar általános iskolát zártak be 1951 és 1973 között), s még számtalan egyéb. A szlovák nyelvtörvényt egyébként egy legyintéssel elintézte, mondván, ez alapján tudomása szerint még nem büntettek meg senkit (de).

Természetesen vannak dolgok, amelyek – számomra ellenszenves véleménye és olykor kioktató hangneme ellenére – tiszteletre méltók Vrábel úr kapcsán: például, hogy minden ellenérzése ellenére megtanult magyarul, s igaza van abban, hogy az általánosítás káros, a nemzetiségi kérdés pedig összetett és kényes probléma, s valóban jó lenne ezekről egészségesen vitázni, ahogy megbékélni sem ártana a két tejtestvér népnek. Fontosnak nevezte az objektivitást is, amire ugyancsak bólogatni tudok. Attól tartok azonban, amíg a túloldal nem dekonstruálja a saját történelmi mítoszait, legalább annyira, amennyire a magyar, s körömszakadtáig ragaszkodik nyilvánvaló tévképzetekhez, addig mindez – a tudományos vitákra vonatkozó normák be nem tartása miatt – lehetetlen, hiszen hamis premisszákból sem jó konklúzió, sem érdemi kompromisszum nem születhet.

Akkor pedig főleg lehetetlen, ha a másként gondolkodókat például az állásukkal zsarolják. Vrábel úr leírta: nem hiszi el, hogy Zsuzsinak rejtegetni kellene a véleményét a múzeumban, hiszen számos kutató dolgozik a szakmában, és senkinek sem kell attól tartania, hogy nemzetisége vagy nézetei miatt bántódás éri. Kedves Vrábel úr, a helyzet az, hogy az egyenes vita helyett nem csak ön hódolt a főnöknél történő bemószerolás dicső hagyományának, hanem mások is. Így Zsuzsit – gyanítom, ugyancsak a megbékélés és a párbeszéd jegyében – éppen a múzeum igazgatója fenyegeti elbocsátással az inkriminált cikk miatt, addig is pedig a miheztartás végett hivatalosan is elhatárolódtak tőle, azaz a „kivégzés” előtt megszégyenítették, hivatalosan is kiközösítették. Teszem hozzá: ha Zsuzsi úgy dönt, hogy felveszi a kesztyűt, természetesen számíthat a felvidéki és az anyaországi magyarság támogatására. S remélem, ön is kiáll mellette – feltéve, ha komolyan gondolja, amit a szlovák történészszakma és a véleményszabadság kapcsán írt.