Boros ImreKüzdelem a pénzvilággal

Szerencsére a világgazdaságot illető valóságfeltárásban jóval előbbre tartunk, mint akár egy évtizeddel korábban

Boros Imre – 2019.01.10. 01:46 –

A 2000-es évek közepén ha valaki nálunk vagy a magáról harsányan véleményszabadságot hirdető és megkérdőjelezhetetlenül tökéletesnek kikiáltott létmódban fürdőző Nyugaton országok felett álló pénzvilághatalomról beszélt, azt jobb esetben simán kiközösítették, többnyire azonban viharos gyorsasággal meg is fosztották stallumaitól. (Elegendő a német szocdem Thilo Sarrazin vagy a meghasonlása után tényfeltáró útra tévedt és azóta elhalálozott sztárújságíró, Udo Ulfkotte esetét felidézni.)

A 2008-ban kezdődött és máig véglegesen le nem zárult pénzügyi válság azonban először csak befoltozhatatlan réseket nyitott a pénzügyekhez kötelezően társított „korrekt” tanmesék öröknek vélt cukormázán, és mára az is kiderült, hogy e meséken kívül is van keresnivaló tanulság bőven. Nyilvánvalóvá vált, hogy a fél világot megnyomorító, országokat adóssággödörbe taszító válság nem magától alakul ki, mesterségesen keltik, és akik csinálják, azok ezen hatalmas összegeket nyernek. (A világgazdaság összes adóssága ma háromszorosa az egy évben megtermelt teljes GDP-nek.)

Az az igazság is a napnál fényesebb ma már, hogy az elkövetők minden szabályt felrúgtak gátlástalan céljaik elérése érdekében. A kései, de még hasznos felismerések birtokában a kárt szenvedettek tömegei – a modern demokráciában őket hívják választóknak – korábban nem tapasztalt módon meglepő helyekre ikszeltek, így az elégedetlenség több helyen hivatalos politikai színezetet is kapott. Többek között a világ legbefolyásosabb országában, az Amerikai Egyesült Államokban is. Az Amerika újra nagy lesz szlogen az amerikai polgároknak, a nemzetállam polgárainak szól, a feladat pedig nem más, mint az akadályok eltakarítása a közös sikerhez vezető úton.

Az eddig ki nem mondott szembenállás a nemzetállam és a pénzvilághatalom között itt érhető tetten a legteljesebb valóságában. Elegendő, ha ehhez végigtekintünk a Trump-kormányzat eddig eltelt két évén, és azt összemérjük az előző, Obama-kormányzattal abból a szempontból, hogy a pénzvilág miként viszonyult hozzájuk. Maga a választási kampány soha nem tapasztalt, heves indulatai szinte előre jelezték, hogy alapvető változás készülődik. A változás lényege a kormányzás első két évében ki is rajzolódott, és ez nem más, mint a nemzetállam tehermentesítése a pénzvilághatalom által a nemzetállamra testált, de hasznot csak a pénzvilághatalomnak hozó költségek nagy részétől. És persze azonnal előkerült az egyik legfontosabb tétel: a védelmi költségek ügye. Miért kell a soha meg nem támadott amerikai nemzetállamnak finanszírozni egy ilyen irdatlan armadát? Miért van az, hogy akik a szövetségi rendszerben (NATO) Amerikától úgymond védelmet élveznek, azok nem szállnak be a védelmi költségekbe, és azokat miért a nemzetállami Amerika állja? Miért kell emiatt kidobni legkevesebb évi százhúsz–százötven milliárd dollárt? Akiktől a többlet-hozzájárulásokat most kérik, azok pedig előbb utóbb szintén felteszik a kérdést, hogy mitől is kell őket megvédeni ezért az irdatlan összegért, amit most nekik kellene „összedobni”?

A nemzetközi kereskedelem területén is jogosan merültek fel bizonyos kérdések. Miért van az, hogy a német autók ilyen nyakatekert módon jönnek be Amerikába? Ahelyett, hogy a Németországban gyártott autókat elhoznák a hajók a keleti kikötőkbe, inkább Mexikóban húznak fel gyárakat a németországi cégek, és onnét jönnek az autók milliós számban. Miért nem az Egyesült Államokban gyártanak, ha már nem otthon teszik, de az Egyesült Államokban akarnak eladni? Mindennek az Egyesült Államok polgárai csak kárát látják. Donald Trump arra is rájött – ahogyan már mások is –, hogy a haszon hová megy. Nem az Egyesült Államok népét gazdagítja, de még a németet sem, legjobb esetben luxemburgi számlákon és más adóparadicsomokban landol. Ő annyit tett, hogy ezt világosan a népe tudtára is adta, és támogatást kért arra, hogy változtathasson.

Sokan szokatlannak, protokollt mellőzőnek és bárdolatlannak is tartják Trump kommunikációs stílusát, de azt senki sem állítja, hogy hatástalan. A közösségi médiához idomult Twitter-üzenetei néhány mondatosak, de világosak, a követői értenek is ezekből. Ne gondoljuk azonban, hogy az ellenlábasok – a világpénzhatalom névtelenül maradt urai – időközben tétlenséget fogadtak. Keményen támadásba lendültek, szinte azonnal, hogy visszavonhatatlan lett, hogy Trumppal a változás is kopogtat az ajtón, és aktív mozgás indul a nemzetállami és a pénzvilághatalmi osztozkodásban a nemzetállam javára.

Léptek és lépnek azóta is, mégpedig a legmagasabb szinten az 1913-ban magánbankok szövetségeként induló és amerikai jegybanki státust elnyerő, korlátlan pénzkibocsátási joggal bíró Federal Reserve-nél (Fed). Már az intézmény neve is teljesen félreinformál, Szövetségi Tartalékrendszer, de hát mi köze ennek az amerikai államszövetséghez, amikor nem annak tulajdonában, hanem magántulajdonban van? Semmi kétség, hogy az 1913-ban alapított magáncég az 1946-ig szintén magántulajdonban lévő Bank of England helyét vette át az 1944-es Bretton Woods-i konferencia után. Korábban a Bank of England nélkül szinte nem létezett számottevő nemzetközi pénzügyi tranzakció, most meg a Fed nélkül nem létezik. (A Bank of England kölcsöne nélkül mi is aligha tudtuk volna megalapítani a Magyar Nemzeti Bankot 1924-ben.) Korábban szinte mindenki fontban fizetett, ma meg dollárban. Korábban az országok az arany mellett fontot tettek a tartalékaikba, ma meg dollárt az arany helyett is egyes helyeken, mint például sokáig hazánkban is.

A „világ pénzét”, a dollárt egy magáncégcsoport bocsátja ki és szünteti meg kedve – és persze magántulajdonosainak érdekei – szerint. A Fed azonnal kérte elbitoroltnak vélt jussát a pénzvilághatalom nevében, ahogy világos lett, hogy nincs apelláta, Trump lesz a következő ciklus amerikai elnöke. Amikor viszont éppen az amerikai nemzetállami kongresszus képviselői számon kérték a Fed vezetőit a 2008-as válságban betöltött, az amerikai nemzetállam érdekeit nem szolgáló, sőt azokkal ellentétes szerepükről, azok rendre megtagadták az érdemi válaszokat, ráadásul hivatkozhattak arra is, hogy erre törvényi felhatalmazásuk van.

Ezzel is világosan jelezték, hogy a pénzvilághatalom felette áll a nemzetállami törvényeknek. Erről számos videófelvétel érhető el. Amíg a pénzurakkal fraternizáló Obama-kormányzat alatt, 2008. december 16. és 2015. december 15. között a hivatalos kamat csak 0,25 százalék volt, utána emelkedett 0,5 százalékra, 2016-ban a választás eredményét látva beindult a kamatgőzhenger: 2016. december 16. óta nyolc kamatemelés volt, és a szint 2,5 százalékra emelkedett. Trump az utolsó emelésre félreérthetetlen Twitter-üzenetet küldött: „Gazdaságunknak egyetlen problémája van, a Fed”.

Csalódása mérhetetlen volt a Fed általa delegált elnökének kijelentése után, hogy a kamat ma már egyensúlyi, nem kell emelni, de mégis kellett. Tiszta beszéd. A szokásos süketelés, amit ilyenkor el szoktak mondani, célt tévesztett, hiszen a gazdaság kamatmotiváló mutatói szinte változatlanok az elmúlt években, főként a sokat emlegetett infláció három éve két százalék körül ingadozik, a munkanélküliség jelentősen csökkent, szinte megfeleződött, és ez nem szokott a Fednek fájni. De azt végképp nem lehet mondani, hogy a növekedés túlfűtött, hiszen a 2015-ös 2,9 százalékhoz képest 2018-ban csak háromszázalékos volt, miközben természetesen az osztozkodásban a nemzetállam jobban jár, a pénzvilághatalom viszont a kormány intézkedéseivel veszít, ez pedig fáj, és azt most a kamatemelésekkel visszaszedik. A 2,25 százalékos emelés az immár húszezermilliárdos államadósságon éves szinten több mint négyszázmilliárd dolláros többletteher.

A magasabb kamat többletteher a hitelekkel dolgozó, amerikai tulajdonú – nem multi – gazdaságnak is, és a fogyasztási hiteleket használóknak is, tehát az amerikai nemzetállamnak egyetemlegesen. Persze Trump sem kíván adós maradni a küzdelemben. Belengette az amerikai csapatok kivonását Szíriából, ami nyilvánvalóan költségvetési megtakarításokkal jár, és aligha hihető, hogy az ottani eddigi hívatlan vendégszereplés valaha is kapcsolatba lett volna hozható nemzetállami érdekekkel.

Mindenesetre a küzdelem változó csataképekkel folytatódik.