Kő AndrásFélelem

A fiú örömmel cipelte a korcsolyát, amit karácsonyra kapott. Meggyorsította a lépteit, hogy mielőbb a jégen suhanhasson

Kő András – 2019.01.10. 01:46 –

A csikorgó hideg sem tartotta vissza attól, hogy kipróbálja, milyen az új jégsaru, amelyet még a cipőjére kellett csavaroznia. Kora délután volt, de a Siófoki-öbölre felhők telepedtek, a két mólón túl kékes-galambszürkébe veszett el a távol. A fehérségnek illata volt, a fénynek színe, de a távolról érkező furcsa hangok meghökkentő képeket idéztek fel. Mindez együtt különleges lelkiállapotot szült. Talán a rettentő hidegtől és a megdermedt környezettől érezte úgy a fiú, hogy a legteljesebb magány borul rá, mintha egy kihalt vidéken korcsolyázna. Egyedül volt az öbölben, hacsak nem tekintjük társnak a Helka gőzöst és a Jókait, amelyek társaikkal együtt téli álmukat aludták a kikötőben. A part közelében maradt, mert úgy gondolta, ott biztonságos, noha a dermesztő hidegben a jég meghízott, nem kellett rianástól tartania. Elindult a mólók irányába, azután visszahőkölt. A két fényjelző torony vészjóslón integetett. Kis idő múlva váratlanul havazni kezdett, nagy pelyhekben. A szél is megérkezett, és egyik pillanatról a másikra futásra késztette a hópihéket. Vihar és hófúvás készülődött. Aiolosz barlangjából kiszöktek a szelek, és a sirályok vijjogó hangja jelezte a közelgő veszedelmet. Egyre sötétebb lett, ami félelmet keltett a fiúban. Két kézre fogta a bátorságát, de még így sem tudta elhessegetni magától, hogy a befagyott Balaton viharral fenyegeti. Jobbnak látta szedelőzködni. Kezdte lecsatolni a cipőjéről a korcsolyát, de a félelem olyan erősen dolgozott benne, hogy remegett. A hangok felerősödtek, és fokozták a rémületet.

Bevallom: az a fiú én voltam, és az akkor átélt félelemérzet olyan mélyen megmaradt a lelkemben, hogy sohasem tudtam elfeledni. A félelem kiirthatatlan az ember életéből, de másként hat a különböző életkorokban és élethelyzetekben. Ahogy a kamaszkorban németül megtanult ima, az akkori félelem érzete is megmaradt az időskorra. Mindig emlékeztem rá, ha éveim múlásával az öböl felé vitt az utam. Pedig balatoni születésűként sok vihart megéltem a tavon. Legtöbbször rohantunk a vízbe fejest ugrani a hullámokba. Azt azonban tudtuk, hogy villámláskor tilos a tóba merészkedni.

Az Elizabeth: Az aranykor című filmben hangzott el: „Ha kitör a vihar, mindenki a természete szerint cselekszik. Van, aki elnémul a félelemtől. Van, aki menekül. Van, aki elbújik. És van, aki szárnyát kitárja, és sasként szárnyal a szélben.” Tizenévesen – a barátaimmal együtt – sasfióknak éreztük magunkat. A félelemtől akkor némultam el, amikor magányosan, a hatalmas vízen az új korcsolyámat próbáltam ki. Ez az élmény aztán megkövesedett bennem.

A félelem lehangoló érzés, amit a fenyegetés kelt az emberben. Válasz egy bizonyos ingerre, mint például a veszélyre vagy a fájdalomra. A félelem a természet figyelmeztetése, hogy védekezésre kényszerülünk. Riasztórendszer. És a vakmerőség rossz tanácsadó ilyenkor. A félelem romba dönti az arányérzéket. Bénítóan hat. Alattomos.

A tanulság az maradt számomra: voltaképpen az tekinthető bátor embernek, aki leküzdi a félelmet, nem pedig az, akiből hiányzik a félelem.