Romok között porló tetemek

III. Béla király csontváza a további archeogenetikai kutatások arkhimédészi pontja lehet

Szabados György – 2019.01.10. 01:42 –

Az 1848. esztendőről elsőként szabadságharcos idők jutnak a mai magyarok eszébe, és ez így van rendjén, hiszen a nemzeti emlékezet egyik alapvető eseménysora ment végbe akkoriban. Ám százhetven évvel ezelőtt Székesfehérvárott – a középkori Magyar Királyság koronázóvárosában, amely az Árpád-korban a Szent István-i monarchia fővárosának tekintendő – egy jelentős tudományos felfedezés is történt; ez pedig a nemzeti emlékezet mélyebb időrétegeibe vezette és vezeti ma is az utókor nemzedékeit.

III. Béla király 20190110 A székesfehérvári bazilika romjainak épen maradt sírjaiban feltárt csontvázakat III. Béla király és első felesége, Antiochiai Anna személyével azonosították (a szerző felvétele)
„Még a’ nyári hónapokban, a’ püspöki lak jobb szárnyának keletre eső részén, hol egykor a’ sz. István által épitett roppant basilica állott, az artési kút javittatván, ásás közben a’ munkások töredék oszlopokra, és nagy kőtáblákra akadtak” – emlékezett Pauer János, később akadémikus, székesfehérvári megyés püspök az 1848-as felfedezésre. Később a Szűz Mária-bazilika romjai között régi korok épen maradt sírjaira bukkantak a munkások. December 5-én egy márványkoporsóra leltek, abban egy királynéi csontvázat találtak, fején koronával, ujján aranygyűrűvel. A városi elöljáróság ekkor a Nemzeti Mú­zeum­tól kért segítséget, és az ásatást egészen addig felfüggesztette, amíg az „e’ végre kiküldött szakértő tudós férfiak a’ hely szinén meg nem jelenének” – írta Pauer. A Nemzeti Múzeum részéről Érdy János régész akadémikus december 8-án indult Székesfehérvárra. Vele tartott Varsányi János, „ki mint mérnök és ügyes rajzoló előbbi archaeológiai járataimban is utitársam volt és segédem” – nyilatkozta Érdy.

Az ásatást folytatták, és az előbbi mellett egy újabb márványkoporsó került felszínre. Pauer 1849-ben publikált beszámolója szerint: „A’ koporsó december 12-én, reggeli 8 órakor felnyittatott. Szent borzalom fogta el keblünket, midőn megnyilt előttünk a’ sir, és abban a’ magyar nemzet egykori királyának csontvázát, a’ csontok között pedig a’ királyi ékszereket tétlenül heverni látók… A’ fejnek egykori ékessége a’ királyi korona, most is a’ koponyán vala, de a’ homlokról már a’ fogakig leereszkedett. Az összedült melycsontok fölött csillag alaku valamelly rend vagy amulet vala, de az ezt tartó ujnyi vastagságu selyem-zsinor már egészen elhamvadt. Jobb kezében volt az ország almája, kereszttel ’s feszülettel, bal kezében pedig a’ királyi pálcza; de a’ hatalomnak ezen jelei már a’ koporsó fenekén a’ csontok között hevertek, minthogy minden idegek, a’ kéznek is minden részei egymástól elszakadoztak. Bal oldalán, majd nem egészen a’ vállaknál, feküdt a’ hüvely nélküli egyenes rövid kard, melly hihetőleg a’ testnek sirbabocsátása alkalmával csuszott a’ vállakig föl. Ezt a’ rozsda már egészen ellepte. Lábain nagy sarkantyuk voltak, ’s minthogy a’ bakancs vagy csizma egészen elporladott, a’ két lábszár csontjai a’ sarkantyuk közt fönnmaradának.”

Érdy János ekként közölte emlékeit 1853-ban: „Erős férfi csontváz tűnt föl előttünk a régi századok hamvaival behintve, melyeket a szél most lengetett először. E 6 lábnyi és 2 hüvelyknyi hosszu még soha nem bolygatott ezüst ékszerein vöröses szürke szín volt elöntve, mely sajátszerü szín utóbb sötétebbre változott. E gyönyörű látványra zsibongó sokaság tódult a máskor csendes térre. Csoportosan ugráltak le a gödörbe, s a felügyelő nem volt többé képes valakit visszatiltani. A koros nők könnyes szemekkel imádkoztak az elporladt ereklye előtt: míg mások elmélkedve csodálták az egykor fényes életnek döbbentő holt képét, azalatt mások azt találgatták vagy kérdezték: melyik királyunké ez erős csontváz?”

Királyi párok versengése

A százhetven évvel ezelőtti feltárást még három ember földi maradványainak előkerülése tette teljessé. Az ásató régész munkáját Varsányi János helyszínrajza egészítette ki, amely a királyi pár szoros közelségében eltemetett másik három halott sírbeli fekvését is bemutatta. Jelen írás az uralkodóra és feleségére kíván összpontosítani, bár a király jobbján fellelt csontváz a jövő kutatása számára ígéretes eredményeket hozhat.

A feltárt királyi párt még Pauer János és Érdy János azonosította III. Béla (1172–1196) és első felesége, Antiochiai Anna személyével. Történeti és régészeti érveik sorra vették, hogy mely uralkodóink voltak, akiknek a Képes Krónika szavaival szólva „teste Fehérvárott nyugszik”, ki temetkezett közülük feleségestül ily egyszerű, nagy régiségre mutató sírmellékletekkel; és így jutottak el III. Béla és Anna párosához. Ezt a személymeghatározást teljes körű szakmai megegyezés övezte, amíg a közelmúltban Tóth Endre régész elő nem állt különvéleményével. A tárgyakat túl régiesnek találta III. Béla korához, közülük az egyiket körmeneti keresztként kategorizálva azt hangsúlyozta, hogy ez a püspöki hivatal jelvénye volt; márpedig egyetlen királyunk viselte trónfoglalása előtt ezt az egyházi méltóságot, őt is Székesfehérvárra temették felesége mellé, Béla előtt nyolcvan évvel: így Tóth új párosjelöltje Könyves Kálmán (1095–1116) és első hitvese lett, akit Eleutheriának, avagy Felíciának nevezhettek.

Mi alapján lehet egy Árpád-kori királysírban megtalált csontváz személyazonosságát megállapítani? Noha a sír feltárása, a mellékletek leírása és elemzése a régészet illetékességi körébe tartozik, ám a múltnak egy néven nevezhető alakja ennél összetettebb szemléletmódot kíván: földi maradványai­ról, a csontokról az antropológia és a genetika hivatott nyilatkozni; családi kapcsolatait a genealógia, viselt dolgait a politikai történet kell hogy tárgyalja. Egy ilyen horderejű személymeghatározás csak akkor állhat meg szilárdan a lábán, ha a különböző tudományok egybehangzó tanúságtételére támaszkodik.

Tudományos bizonyítékok

Miről tanúskodnak a különböző tudományok? Az embertan oldaláról közelítve a legfeltűnőbb jelenség, hogy a csontváz szokatlanul magas volt; a férfi életében mintegy 190 cm lehetett. Ezzel egybevág Londoni Richárd kortársi leírása, aki 1189-ben járt Magyarországon, és az akkor 41 éves III. Béla testi-lelki kiválóságát nem hagyta szó nélkül. „Ezt a férfiút a természet sokféle adománnyal halmozta el. Termete magas, arca nemes, és ha más egyébbel nem is rendelkeznék, pusztán uralkodói tekintetének előkelősége alapján a legméltóbbnak lehetne tartani a királyságra.” A sudár termet északias jelleget mutat: ezeket a nordikus jegyeket az Árpádok és a Rurikok 12. századi vérségi kapcsolatai magyarázzák, lévén a Kijevi Rusz uralkodói skandináv eredetűek voltak. III. Béla dédapja, Álmos herceg a Rurik-házi Predszlávát vette feleségül, s az ő unokájuk, II. Géza (1141–1162) szintén Kijevből nősült, Eufrozinával kötött házasságából született III. Béla. Már ezek az érvek is a Pauer/Érdy-féle azonosítás mellé sorakoznak, ám ehhez még továbbiak járulnak.

László Gyula, a neves régészprofesszor mutatott rá arra, hogy III. Béla koponyájának arcrekonstrukciója a Győrben őrzött Szent László-herma képmását idézi fel, ami érthető, hiszen Béla avattatta szentté I. László királyt (1077–1095) 1192-ben, vagyis csak III. Béla király lehetett a herma egyedüli élő királymodellje. Az orvostudomány kétszeresen is III. Béla és Anna személyazonossága mellett szól: egyfelől paleopatológiai, másfelől komputertomográfos (CT) vizsgálatok alapján. Regöly-Mérei Gyula kimutatta, hogy az asszony földi maradványai olyan csontritkulás nyomait őrzik, amelyet sokszori szülés okoz: mármost Anna királyné hét gyermeket hozott a világra, míg Eleu­theria/Felícia hármat. Sokszori szülésre utal az is, hogy a szeméremcsontok ízfelszínei egymástól nagymértékben eltávolodtak.

Az Országos Onkológiai Intézet Onkológiai Képalkotó és Invazív Diagnosztikai Központjában 2016 folyamán készült CT-felvételek egy igen különleges szempontból döntenek a férfi kilétéről. A Képes Krónikában olvasható, hogy Kálmánt súlyos fejfájás gyötörte, és orvosa tapaszt tett a fülére, amelyen keresztül a király „agyvelejének nem kis része” távozott; itt valójában gennyes fülgyulladás tüneteit írta le a krónikás. Ez a kórlefolyás nyomot hagy a csonton, ám a CT-felvételek azt bizonyítják, hogy az 1848 decemberében feltárt férfikoponya néhai tulajdonosa nem szenvedett Könyves Kálmán betegségében.

Mindemellett, hogy a régészetről se feledkezzünk meg, a feszület „körmeneti kereszt” értelmezése és az erre épített Kálmán-azonosítás is több sebből vérzik. Eleve kérdéses az, hogy Kálmán temetésekor mi ok lehetett a húsz évnél is korábban véget ért püspöki méltóságára emlékeztetni. Azonfelül a feszületet a régebbi szakirodalom zarándokkeresztként határozta meg, aminek annál kézenfekvőbb magyarázata van. III. Béla keresztes hadjárat indítására tett fogadalmat, ám halála ebben megakadályozta. Végrendeletében második fiára, a későbbi II. András királyra (1205–1235) hagyta a szentföldi zarándoklat teljesítését, aki huszonegy éves késéssel tett eleget atyja utolsó akaratának. A királysírba helyezett feszület ezért a zarándokút be nem váltott ígéretét jelképezheti. Sőt ha meggondoljuk, hogy a nyeles kereszt a késő antikvitás kora óta elterjedt méltóságjelvénye volt a keresztény uralkodóknak, akkor belátható: egy királyi sírban talált nyeles feszület nem bírja el egy személyazonosítás elméletét.

Az ősök nyomában

A régi és az új tudományok régi tudósainkat igazolják, ezért illő és méltó, hogy Érdy János szavai vonják le a következtetést. „Az I. és II. márványkoporsó tehát III. Béla magyar királynak és első nejének Anna királynénak koporsója; mert az eléadott okok ezekre igen, de a 12. században élt más magyar királyra s nejére épen nem alkalmazhatók.”

A közelmúltban jelent meg az Árpád-háziak DNS-ét meghatározó szaktanulmány, magyar és német kutatók tollából, amely nagy érdeklődést váltott ki tudományon belül és kívül egyaránt. Az archeogenetikai vizsgálatok alanyai a Székesfehérvárott megtalált, de már Budapesten őrzött csontleletek voltak, különös tekintettel Béla és Anna földi maradványaira. Az Olasz Judit és munkatársai által jegyzett publikáció abban hozott áttörést, hogy sikerrel definiálta III. Béla Y-kromoszómájának profilját, így lehetővé vált a királyi dinasztia fiági vérvonalának nyomon követése. Ez alapján akár a székesfehérvári osszáriumban őrzött csontokról, akár máshonnan előkerült/előkerülő emberi maradványokról is esély nyílt megállapítani, hogy fiágon rokonai voltak-e a nagy uralkodónak. Az mindenesetre már e vizsgálat során kiderült, hogy a III. Béla jobbján, szintén 1848-ban feltárt csontváz, a II/52-es sír halottja egy Árpád-házi király (vagy herceg) volt: ők apai felmenőiket tekintve az R1a haplocsoportba tartoznak. III. Béla ekképp a további archeogenetikai kutatások „arkhimédészi pontja” lehet, és az apai ősök nyomát időben visszafelé követve az első magyar uralkodóház tagjain végzett/végzendő vizsgálatok hosszú távon – és kellő mennyiségű, más archai­kus csontanyag kiértékelése után, persze – a populációgenetika szintjén is fontos eredményeket ígérnek.

III. Bélát unokája, IV. Béla (1235–1270) a „Nagy Béla király” kifejezéssel tisztelte meg. Méltán, hiszen III. Béla korának egyik legkiemelkedőbb, legműveltebb személyisége volt. Huszonnégy esztendei országlásával a 12. századi, százhetven éves utóéletével a 19–21. századi magyar művelődést gyarapította és gyarapítja.

A szerző történész, a László Gyula Intézet igazgatója