Két világtalálkozó Magyarországon

A magyar reformátusok 1938-as első egyetemes gyűlése megerősítette a nemzeti öntudatot

Kovács Kálmán Árpád – 2019.01.07. 04:19 –

Magyarország 1938-ban nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a korábbi diplo­má­ciai elszigeteltségéből kitörve egyetemes egyházi és össznemzeti kapcsolatait fellendítse. Nyolcvan éve Budapesten rendezték meg az Eucharisztikus Világkongresszust, Debrecenben pedig az első magyar református világtalálkozót.

deb-nagytemplomA debreceni református Nagytemplom korabeli, 1938-as képeslapon (Forrás: Wikipedia)
A katolikusok XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszusa 1938. május 25-e és 29-e között számtalan főpap (köztük két leendő pápa) mellett több mint félmillió magyar és külföldi zarándokot vonzott Budapestre, május 27-én este pedig legalább 150 ezer férfi hömpölygött a főváros utcáin a Hősök tere felé az ottani szentségimádásra. Május 30-án – a világkongresszus bezárását követő napon – sor került a Szent István-emlékév katolikus egyházi megnyitójára. A jubiláris év állami megünneplése június 25-én vette kezdetét az Országház kupolacsarnokában tartott díszközgyűléssel. Ezt követően országszerte megsokasodtak az emlékünnepségek, szobor- és képleleplezések, újonnan épült vagy felújított létesítmények átadásai, melyek leginkább reprezentatív állami eseményei az 1938. augusztus 15-e és 20-a közötti napokban,
a „Szent István hetében” összpontosultak. Ezen a héten rendezték meg a Magyarok II. Világtalálkozóját, melyen alapszabályának elfogadásával ünnepélyesen megalapították a Magyarok Világszövetségét. Az így egybesereglettek reformátusait egyházuk testvéri találkozóra hívta a magyar kálvinizmus anyavárosába.

Egység a sokszínűségben

Augusztus 23-án tíz órakor a debreceni református Nagytemplomban felcsendültek a régi zsoltár dallamai: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…”

Az igehirdetés után a világgyűlés teljes egyetértéssel és nagy lelkesedéssel különböző határozatokat fogadott el: 1. A Presbiteri Világszövetség keretein belül megalakítják a Magyar Reformátusok Világszövetségét. 2. Ennek szervezeti és alapszabályi rendjének kidolgozására bizottságot küldenek ki. 3. Az MRVSZ tagszervezeti vállalják, hogy önmaguk között liturgikus (istentiszteleti) és énekeskönyvi egységet hoznak létre. Ezután több mint négyezer ember, felerészben fekete palástban először a Kossuth-szoborhoz, majd a kollégium falában lévő Kölcsey-emléktáblához vonult. Már annak is erőteljes jelképértéke volt, hogy a gályarabok emlékművét ezúttal kihagyták a koszorúzandó emlékhelyek közül. A terhes felekezeti örökség helyett a reformációnak a magyar nemzeteszme alakulásában és a magyar nyelvű kultúra fejlődésében betöltött szerepe lett a hangsúlyos.

Az egybegyűlt ezrek a magyarországiakon kívül a világ 33 országának magyar reformátusságát képviselték. Bántó hiányt képeztek a délvidékiek, akiknek képvise­lőit a Jugoszláv Királyság szervei tiltották el a rendezvénytől. Ők ezért csak levélben üdvözölhették az eseményt. A világgyűlést a „Mondd el, hogy megláttad atyáid földjét!” mottója jegyében rendezték. Az imák, igefelolvasások és -magyarázatok, köszöntések, áldások végzőit úgy válogatták ki, hogy megjelenítsék a magyar reformátusság földrajzi sokszínűségét. A díszebéden Ravasz László dunamelléki püspöknek, az Országos Református Lelkészegyesület elnökének több mint harminc pohárköszöntőre kellett összefoglaló módon reagálnia. Este hat órakor szavalatokból, többszólamú kórusművekből, nagyelőadásból álló műsort tartottak a kollégium nagytermében a protestáns estélyek immár fél évszázada dívó gyakorlata szerint. A világgyűlésre látogató kül- és belföldi illetőségű vendégeket három napig református tanárokból és diákokból álló szervezők kalauzolták a rendezvények, az étkezés és a szállás, valamint a rendezvények színhelyei között. Az egész esemény lélekemelő és impozáns volt, még ha méreteiben és jelentőségében látszólag el is törpült a néhány nappal korábbi Szent Jobb-körmenet mellett.

Ahogy a katolikusoknál az 1930-as Szent Imre-év szolgált „főpró­bául” az eucharisztikus világkongresszus és a Szent István-emlékév számára, úgy a reformátusok is szereztek némi gyakorlatot a korábbi években. Még 1927 szeptemberében sikerült a Presbiteri Világszövetség világkonferenciáját Budapestre hozni. Több mint százhúsz kálvinista egyházi vezető ember dolgozott több mint két hétig Magyarországon. A külföldi vendégek megismerték a magyar református egyház emlékeit, isko­láit és a református művelődés alkotásait. A konferenciális nagygyűlésen több mint hatszáz református lelkész és kétezer presbiter vett részt. Budapest és Debrecen reformátusai külföldi vendég-igehirdetők prédikációiból tanulhattak. A külföldi igehirdetések szava részben a rádió útján, részben a hagyományos eszközök révén eljutott a legkisebb falusi gyülekezetekbe is.

Elszakadt-szakított hívek

A reformátusok között ekkor merült fel először a Magyar Református Világszövetség megalakításának ötlete. Az alapproblémát az adta, hogy az Egyesült Államokban lakó magyar reformátusok az idők folyamán háromféle egyházszervezeti és egyházpolitikai tagozatba tömörültek. A Nagy Háborúig a Magyarországi Református Egyház fenn kívánta tartani ezen közösségek feletti joghatóságát. Az Amerikába szakadt híveik lelki gondozása ugyanis a hitgyakorlás mellett az anyanyelv ápolását is szolgálta. Ezáltal erősíthető volt a kivándorlás ideiglenes állapotának tudata, hogy – amint azt a dua­lizmus kori döntéshozók remélték – kedvező változások idején felkínálható legyen a kivándoroltak számára a hazatérés lehetősége. Azon magyar református gyülekezetek számára, melyek ragaszkodtak ehhez az óhazához fűződő lelki köldökzsinórhoz, külön missziói egyházmegyét szerveztek, és azt az Egyetemes Konvent felügyelete alá rendelték. Kezdettől fogva voltak azonban a magyar református közösségek között olyanok is, amelyek a nagyobb amerikai szabadság lehetőségeivel kívántak élni. Az amerikai magyar reformátusságon belül ugyanis hitbeli repedések is keletkeztek. Gyakran a vallásilag szigorúbbak ragaszkodtak a nagyobb szervezeti szabadsághoz. Ezek vagy kongregacionalista módon a számukra szimpatikus nagyobb amerikai református és presbiteriánus egyháztestekhez csatlakoztak, vagy independens módon saját független gyülekezethálózatban éltek. Az is tény, hogy a magyar reformátusság itthon a történelmi adottságok miatt más kálvinista egyházalakulatokból kirívóan püspöki rendszerű egyházat hozott létre. Ennek következtében – horribile dictu – még az is előfordult, hogy néhány magyar református gyülekezet jó nevű igehirdetők és gyülekezetek hatására episzkopális (ez az Egyesült Államokban az anglikánok egyházi megjelölése) egyházi főfelügyeletet kérjen maga fölé.

Némileg tisztult a profil a húszas évek elején, amikor a Magyarországi Református Egyház lemondott amerikai missziói egyházmegyéjéről, illetve bizonyos magyar református közösségek Független Amerikai Magyar Református Egyházzá szerveződve arra törekedtek, hogy függetlenségüket és önállóságukat minden tekintetben megóvják. Mindegyik irányzat vágyott ugyanakkor egy olyan egyetemes jellegű szövetség után, amelybe valamennyien beletartozhatnak, és amely szövetség egyszersmind az anyaország reformátusaival való lelki egységet szervezetileg is képviseli.

A Magyar Református Világszövetség szorgalmazói között megtalálhatók voltak az elszakított magyar területeket birtokló szomszéd államok területén élő magyar református hittestvérek is. Az ő helyzetük természetesen egészen más volt, mint az amerikai magyar reformátusoké. Földrajzilag közelebb voltak ugyan az anyaországhoz és a Magyarországi Református Egyházhoz, ettől azonban nem önkéntes kivándorlás révén, hanem a trianoni békediktátum kényszerítő ereje következtében voltak kénytelenek elszakadni. Ily körülmények között érthető, hogy bennük is felmerült a Magyar Református Világszövetség megalakításának követelése. Tragikus hátteret adott ezen követeléseknek, hogy az első magyar református világtalálkozó előtti évben volt kénytelen Makkai Sándor erdélyi református püspök lemondani, Csonka-Magyarországra távozni és ott a Debreceni Tudományegyetem Református Hittudományi Karán a neki felkínált tanszéket elfogadni. A román királyi állambiztonság valószínűleg bizonyítékot talált a magyar kormánytól az erdélyi magyarságnak illegálisan juttatott segélypénzekre. Ennek nyomán adták tudtára az erdélyi magyar református püspöknek, hogy deviza-bűncselekmény címén akár bíróság elé is állíthatják. Szabad és büntetlen távozása érdekében gesztust vártak el tőle. Nagy hatást gyakorolt az erdélyi püspökre a náci Németország látványos megerősödése is. Elkeseredése korábbi liberalizmusából való látványos kiábrándulásában öltött testet, melynek nyomán papírra vetette Nem lehet című írását. Ennek – kettős keserűség által tollba mondott – sorai kifejezték, hogy a nacionalizmus újabb kori reneszánszában az emberi mivolt kifejtése kizárólag a saját nemzeti géniusz szárnyai alá menekülve, a faji és történelmi sajátosságok öntudatos kiművelése által lehetséges. Ilyen értelemben a nemzeti élet igazi teljessége semmiféle kisebbségi közösségben nem élhető meg. Ennek nemcsak külső akadályai vannak, hanem belsők is: a kisebbség lelkületében lassanként előálló kényszerű torzulások és elszűkülések. A kisebbségi sors – úgymond – nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem elsősorban erkölcsi. Ez az írás a két világháború közötti erdélyi magyarság legnagyobb lelki válságát okozta, Makkai távozását pedig Ravasz László tizenhat évvel korábbi „árulásához” hasonlították. A „Nem lehet”-vita azonban hosszú távon termékenyítőleg hatott. Kimondatott ugyanis, hogy Európa szinte valamennyi népe (még a legnagyobbak is) alkot többségi és kisebbségi társadalmakat, s ez a kisebbségi kérdést etikai kérdéssé is teszi. Ezért fontos mindenki számára, hogy a kisebbségi lét európai értékké váljon. A nemzeti kisebbségeket önálló közösségi entitásoknak kell tekinteni, és megfelelő kollektív jogokkal kell őket felruházni.

Bár az 1938. augusztus 23-i magyar református világgyűlés szigorúan tartózkodott a direkt politizálástól, a kurzusszilárdító jelleg több megnyilatkozásban is tetten érhető volt. Szabó Imre budapesti esperes István király és Horthy Miklós kormányzó között vont párhuzamot. A nyilaskeresztes és hungarista pártok és mozgalmak érezhető erősödésére utalva azt mondta, a fehér szarvasos álmokat kergető magyarságnak mindig javára vált, ha Isten olyan vezetőket adott neki, akik kemény kézzel a Krisztus útjára terelték őt.

Egymás iránti felelősség

Ravasz László annak a nézetének adott hangot, hogy ha a magyarságot fajként határoznák meg, talán legjobbjait kellene soraiból kitagadnia. A dunamelléki püspök szerint a csonka, a kisebbségi és a szórványmagyarság együtt alkotja a magyar nemzet testét, ahol a tagok egymás iránti felelősségre vannak utalva. Magyarország nem folytathat az elszakított magyarság helyett kisebbségi politikát, de ez nem jelenti azt, hogy ki sem mondhatja, amit érdekében ki kell mondania. Makkai Sándor is visszatérhetett saját eredeti gondolataihoz. Állást foglalt minden hagymázas ígérettel kecsegtető diktatórikus ideológiával szemben, melyek igazából csak a vér, a fegyver és az erőszak kultuszát tudják hirdetni. Kimondta, hogy a rokontalan magyarság bármilyen létformában él is, eleve világszórványt alkot, melynek léte és megmaradása a minőség követelményét állítja elébe.

A katolikus sajtóban szinte azonnal megjelent az az értékelés, hogy a református világgyűlés őket célba vevő ellendemonstráció volt. Ez egyfajta sértett érzékenységből eredt.

A katolikusok ugyanis rendkívül nehezen viselték azt a tartózkodó, néha ellenséges magatartást, amellyel a reformátusok a Szent Jobb országjárását (korabeli kifejezéssel élve „országlátását”) fogadták. Mind­-
amellett a református világtalálkozó öntudat-erősítő hatása is nyilvánvaló volt. Sajnos ez az egyszeri hatás nem tudott tartós erővé átalakulni. Bár az MRVSZ alapszabály-tervezete 1939-re elkészült, a kitörő világháború minden ezzel kapcsolatos további tárgyalást és alakulást meghiúsított. A magyar reformátusok második világtalálkozójára egészen 1991-ig kellett várni.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa