Az amerikai álom a huszonegyedik században

A legtöbb kivándorlónak a Balaton hiányzik, de van, aki őszibarack nélkül nem tud élni

Német Dániel – 2015.01.05. 16:45 –

Jócskán megkopott már az a túlidealizált kép Amerikáról, amely az emberek fejében élt a vasfüggöny idején. A Capa-központ Külhon című kiállítása a városban élő első, második és harmadik generációs magyarok életének portrésorozata.

tárlat 20150106Arcok és sorsok kavarognak a Capa-központ új tárlatán (Fotó: Hegedüs Róbert)

Mi hiányzik számukra Magyarországból? – teszik fel a kérdést a Capa-központ Külhon című, január 18-ig még látogatható kiállításán ismertebb és kevésbé ismert művészeknek. Az alkotók a videoinstalláció tanúsága szerint néhány másodpercre zavarba jönnek, majd fényképük alatt a válaszukat olvashatjuk. Vészi Tamás képzőművész, a Radiator Gallery alapítója Budapestet egyáltalán nem hiányolja, a Balatont viszont annál inkább, hiszen a magyar tenger számára azt a helyet jelenti, ahol az emberek együtt vannak, és azért látogatják meg, hogy néhány hétig vagy hónapig ne törődjenek a gondjaikkal, csak azzal, hogy jól érezzék magukat. Hobovátzky Marianne divattervezőnek ezzel szemben minden hiányzik, az összes kis- és nagyváros, a Duna és az őszibarack is. Suzanne K. Walther táncosnak és balettkritikusnak szintén a legnagyobb folyónk ugrik be elsőnek, de ugyanígy eszébe jut a Balaton, a Volkmann utca és mint elmondja, Magyarország számára az otthont jelenti, de ennél nem többet: nem költözne vissza, mert akkor New York ugyanígy hiányozna neki. Müller Miklós biológus, műgyűjtő megtagadta a választ. Túl mélynek érzi a kérdést, túl nagy a távolság, Erdősi Anikó művészettörténésznek nem maga az ország, hanem személyek és a családja hiányzik, és az, hogy kimarad a hozzájuk kapcsolódó eseményekből. Palotai Klára, a Squat Theatre alapító tagja hasonlóképpen érez, csak a barátait hiányolja, de ezenkívül semmi mást.

A művészek portréi mellett a mindennapi emberek sorsát ismerhetjük meg – köztük egy tanárnő is mesél az életéről, aki korábban ügyvédi irodában dolgozott, és semmi tapasztalata nem volt az oktatás területén, de Amerikában felvették matektanárnak. Mindössze annyit tudott, amit itthonról hozott, hogy a tanár szava szent. Aztán New Yorkban megtapasztalta, hogy ott egészen másként működnek a dolgok, a hagyományos fegyelmezési módszerek nem segítenek. Az intézményben a diákok kilencvenkilenc százaléka dominikai bevándorló volt, és a tanárnő olyan történetekkel szembesült, amelyeket álmában nem képzelt volna korábban: egy tanítványa például napokig nem járt iskolába, és amikor rákérdezett a távolmaradásának okára, a tizenkét éves fiú elmondta, hogy elrabolták, mert az apjának drogpénztartozása volt. Három napig fogva tartották egy pincében, majd mivel szülője rendezte az anyagiakat, kihajították az autópálya szélére. Egy másik lányról kiderült, hogy parókát hord, miután ugyanis az édesapja a szeme láttára halálra verte a bátyját, úgy reagált a sokkra, hogy kitépte az összes hajszálát. Végül a pedagógus az iskola elhagyása mellett döntött, miután két gyermek csúnyán összeverekedett, ő meg közéjük állt, hogy megakadályozza ezt, majd fegyelmi eljárás indult ellene, mert a diákok feljelentették, hogy megpofozta őket.

Egy Erdélyben született vállalkozó az amerikai rendszer lelketlenségéről számol be: az országban nincs gyes, csupán két hét szülési szabadság, ha valaki tovább marad otthon a csecsemővel, akkor elveszíti a munkáját, az iskolában hiányzik a papír, az oktatás számítógépeken és szoftvereken keresztül zajlik, két számot nem tudnak összeszorozni fejben, viszont ha valakinek nincs márkás cipője és iPad-je, azt kinézik maguk közül. Ahogy mesélik, a munka szempontjából hatalmasok a lehetőségek, nagyon könnyen lehet pénzt csinálni, és ugyanolyan könnyen el is lehet azt bukni.

Bakonyi Zsuzsa első, második és harmadik generációs, legalább félig magyar származású párokat bemutató portrésorozata nem reprezentatív céllal született, a művészi projektben a fényképek alatti naplórészletek vázolják az eltérő sorsokat, a töredékek a legtöbb esetben már angolul vagy gyengébb magyarsággal íródtak, ezáltal is érzékelni lehet az egyre erőtlenebb kulturális kötődést hazánkkal.

Egy másik fotósorozat a cserkészetet mutatja be mint a magyar hagyományőrzés egyik legrégebbi és legerősebb bástyáját az Egyesült Államokban, Szombat Éva munkái pedig két férfitáncos életébe engednek bepillantást. A két művész élvezi a szabadságot, egyikük meleg, és, mint írja, addig nem hajlandó visszatérni Budapestre, amíg két férfi nem sétálhat az utcán egymás kezét fogva. Ugyanakkor azt is megemlíti, hogy nemrég hazalátogatva azt tapasztalta, hogy a fővárosban egy korábbinál jóval befogadóbb generáció nőtt fel.

A kiállításon számos izgalmas történet kerekedik ki előttünk. Ahogyan a bevezető szövegben is olvashatjuk, a tárlat célja a legkevésbé sem az, hogy átfogó mintát adjon a New Yorkba kivándorolt magyarokról vagy a városról, csupán példák sokaságával az egyéni életutak sokszínűségét mutatja be. Honfitársainknak ugyan már nem feltétlenül New York jelenti az első célpontot, de a mai napig sokan ott keresik a lehetőségek végeláthatatlan sorát, a metropolisban ugyanis – ahogyan a tárlaton olvasható egyik elbeszélés is állítja – könnyű sok pénzt keresni. Persze ugyanolyan könnyű elveszíteni azt.